Életében mindössze kétszer járt Pesten.

 Ez volt neki a harmadik alkalom, persze nem hitte volna hogy ilyen módon fog ismét eljutni ide.   Az első négy évvel ezelőtt volt, amikor a focicsapattal keretedzésre jöttek az Üllői útra.   Bár akkoriban sem sikerült tájékozódnia a fővárosban mivel téli időszámításban, délután fél öt órára érkeztek s az est már javában belepett mindent. 

Most sem tudta hogy mi merre van, elveszettnek és reménytelennek érezte magát. 

   Az egyik pillanatban azonban észrevette, hogy egy fekete audi lassan követni kezdi őt a háta mögött.  Persze először nem volt benne egészen biztos, hogy éppen ő utána kajtat, ígyhát inkább befordult egy sokkal nyugisabb kisutcára.   Azonban az autó oda is követte őt.   Itt már kezdett jobban felkelni a gyanu Bencében, hogy az elrablói, akik igazából nem is az ő elrablói lettek volna, ismét rátaláltak.   Kira szavai csengtek ekkor a fülében. Ha megtudják hogy nagyon hibáztak, mindenki rosszul jár.   Nem akarta hogy lecsapjanak rá, így rohanni kezdett.    Hallotta hogy az autó hangosabb zúgások közepette kezd gyorsítani.   

Miután az autó mellé ért, nyomban az ablakára nézett, ami éppen akkor kezdett lefelé ereszkedni.  Lélekszaggató rohanása azonban egyre jobban kezdett lassulni, amikor az autóból, a volán mögül pont egy olyan arcú fiú tekintett ki rá, aki tökéletesen rá hasonlított. Felfelé álló, tüskés fekete haja, sötétbarna szeme s még az orrának hegyes állása is egy az egyben Bencére hasonlítottak. A fiú mintha egy tükörbe nézett volna, pedig ő is láthatta, hogy az autó ablaka már javában lecsukódott. Azonban az autó vezetőjének a bal szeme alatt egy sötétkék csillag tetoválás volt felrajzolva, amelyet Bence már az első pillanatkor szemügyre vett. 

 - Lassíts le kiscsávó, nem akarunk bántani! - javasolta a fiú, kicsivel mélyebb és lazább hangnemben. 

 - Honnan tudhatom, hogy ti nem vagytok emberrablók? - zihálta Bence, kinek a lábai már reszketni kezdtek a hosszan tartó futástól.

 - Elmondhatom így is, de nem lenne könnyebb ha megállnánk? 

Bence belátta, hogy még csak az utca végéig sem bírta volna tovább futva. Megállt s begörnyedve, a térdeire támaszkodva kapkodott levegőért. Miután kifújta magát, kiegyenesedett és a koromfekete audiból a tetovált arcú fiút és egy fiatal, szőke csinos lányt látott kiszállni.

 Első ránézésre úgy tűnt, mintha a fiú titkosügynök lett volna, legalábbis a fekete zakó, nadrág és cípője arról árulkodott. A lány öltözete azonban egy mesebeli hercegnőjére hasonlított. Gyönyörű hófehér ruhájának szoknyája széltáncot járt a könnyed szellő simogatására. Amikor megkerülte az autót, s a fiú mellé ért, megfogták egymás kezét majd örömteli mosollyal néztek egymásra. Látszólag nagyon szerethették egymást.

 - Kik vagytok? - kérdezte érdeklődve Bence, a sikeres következtetése után, miután csekély esélyt látott arra, hogy ismét emberrablókba bukkant volna. 

 - Az én nevem Bence, ő pedig itt a mennyasszonyom, Júlia - mutatott magára, majd a mellette álló kedvesen mosolygós lányra a fiú. - Jó ha tudod, nem véletlen hogy összefutottunk!

Bence értetlenül vonta fel a szemöldökét.

 - Összefutottunk? - majd hátranézett s pillanatok alatt felmérte azt az ötven métert, amit nemrég lefutott. - Te így neveznéd az üldözésemet?

 - Nem én vagyok az aki üldöz téged - csóválta a fejét a fiú, flegma vigyorral az arcán. - Sőt, inkább úgy mondanám, hogy a te üldözőid, az én üldözőim!

Ekkor ismét Júliára nézett.

 A lány, kinek töménytelen mennyiségű szeretet csillogott a szemeiben, bizakodóan mosolygott vőlegényére, majd ugyanazzal az arccal nézett Bencére is. Nyugodt és kedves lánynak tűnt, ellentétben a párjával, akiről már bőven sikerült Bencének leszűrnie annyit, hogy egy beképzelt, magának való kis hapi. Mindamellett hogy kinézetre nagyon hasonlított rá, a beszéde közben az idegesítő arcrándulásai és a közömbös szemöldök vonogatásai arról árulkodtak hogy piszok gazdag családból származhatott. 

 - Már értem! - fújta mérgesen Bence. - Azok a szerencsétlenek te veled kevertek össze engem! Haver, elmehetsz te a jó picsába, tudod hogy most mekkora szarban vagyok?

 - Higgadj le, segíteni akarunk neked! - intette le határozottan és legalább kétszer olyan gyors szemöldök rángatások közepette a fiú Bencét. - Amikor meghallottuk hogy összekevertek engem valakivel, Júlia azonnal megkért hogy avatkozzunk közbe!

 - Gondolom hogy ő javasolta, mert te önszántadból sosem tetted volna meg! - feleselte csípőre tett kézzel Bence, amit hasonmása minden egyéb hozzáfűzést mellőzve, elengedett a füle mellett.

 - Volt hogy megszegtem már életemben egy-két törvényt, de azt senki sem mondhatja el rólam, hogy nem segítenék azon aki én miattam került kellemetlen helyzetbe!

 - Mégis mi a jó franc folyik itt? - hisztériázta Bence, idétlenül kalimpálózva a karjaival, mintha el akarna repülni. - Ki vagy te hogy még emberrablók is téged keresnek?

- Te nem hallottál még a Kormos famíliáról? - kérdezte óvatosan a lány, attól tartva, hogy Bence majd ugyanazon a durva hangnemen leszúrja. 

 - Talán família kft-ről hallottam már, de Kormos famíliáról még nem - sütötte le a szemeit Bence s inkább magában tartotta a trágár kötőszavait. 

 - Akkor úgy gondolom, elég ha elárulok annyit, hogy a családom a legbefolyásosabb társaság Magyarországon! Sportban utazunk, és több sportklubot is mi támogatunk! 

 - Engem nem érdekel a te családod története! - kapta fel a fejét türelmetlenül Bence. - Arról papolj, hogy miért akarnak téged emberrablók elfogni?

 - Azok apám emberei - legyintette könnyelműen, mintha ártatlan kiscicákról folyna a beszélgetés. - Ő már csak ilyen! Képes mindenkit megbízni azzal, hogy hozzanak neki haza! Na, nem ez a lényeg! A családom a kedvező anyagi helyzete ellenére, borzasztóan maradi felfogású! Neked derengenek még a lovagkori hagyományok? Ha nem, szívesen beavatlak! Minden úgy kezdődik, hogy a család elsőszülött fiúgyermekének a szülei választanak majd leendő mennyasszonyt és nem ő saját magának. Azonban az első és egyben egyetlen fiúgyermek, azaz én, nem voltam hajlandó ebbe beleegyezni, mivel az én szívem már Júliához köt! Ezért hát elszöktünk otthonról. Itt a vége, fuss el véle!

   Bence fáradtan temette arcát a tenyereibe.

 Nem tudta felfogni, hogy belekerült ebbe a gyerekes, ósdi családi vitába, ráadásul úgy, mint főszereplő.   Már önmagában bosszantotta, hogy ostoba módon összekeverték őt egy másik Bencével, ám az méginkább, hogy egy olyan hagyomány felrúgásáért, ami már a mesékben sem divat. Míg arcát dörgölve próbált szembesülni az őt érő tényekkel, addig Júlia vette át a szót.

 - Bencével már nagyon régóta vagyunk szerelmesek egymásba! S mivel az egymás iránti szeretetünk a hosszú évek alatt is kitartott, így kénytelenek voltunk megszökni, mert Bence családja megtiltotta hogy találkozzunk egymással! 

 - Apám azonban nem adta fel - vette át a szót a vőlegény. - Az embereit országszerte elküldte hogy keressenek meg minket! Amikor Balatonra menekültünk, nem nyugodhattunk három napnál tovább, mert ránk találtak! 

 Bence bólintott, mintha tökéletesen megértett volna mindent.  Azonban nyugtalan fejmozdulatával korántsem a menekülősdi történetmesélését hagyta jóvá. Egyre csak fokozta benne a feszültséget a tudat, hogy itt áll előtte az a fiú, aki miatt ő bajba került és még mindig nem mosott be neki egy hatalmasat. 

 - Éppen ezért raboltak el engem, mert azt hitték hogy én vagyok te! - bökött a fejével a vele szemben álló titkosügynök ruhás fiúra. - Nem értem hogy hihették, hiszen nekem nincsen olyan ronda tetkó az arcomon!

 - Ez sem tetkó! - mutatott a szeme alá a fiú. - Csak egy kis emlék az egyik durva szülinapi bulimról! Ezt hogy hagyjuk, az a lényeg, hogy te itt vagy biztonságban és nem apám vérszomjas gorillái között!

 - Vérszomjas gorillái? - nézett rá riadt szemekkel Bence. - Köszi hogy mindenbe beavatsz!

 - Most nem erről van szó! - szakította félbe Júlia a két fiú közt kialakulni látszó feszültséget. - Nézd Bence, segítünk neked hazajutni, de mindenek előtt nekünk is szükségünk van a te segítségedre!

A sok botrányos történés és az eszeveszett rohanás alaposan erejét vette Bencének, ám amivel ezután szembesült, azt hitte, hogy csak egy rossz álom. Felkelni azonban hiába is szeretett volna belőle.

- Ti most komolyan szórakoztok velem? - ripakodott a fiatal párra. - Felfogtátok ti azt, ami velem történt? Még ennek tetejébe segítsek is nektek?

Úgy tűnt, hogy a feszültség nem csak Bencében. hanem a hasonmásában is ugyanazzal a lendülettel kezdett nőni. Egyedül Júlia volt az, akit egyáltalán nem borította el a düh koromfekete felhője, s így még a veszekedés tetőfokának bekövetkezte előtt közbe tudott lépni.

 - Bence, kérlek! - sétált oda a fiúhoz, és egészen közel érve hozzá, puha tenyereibe fogta Bence dühtől remegő kezét. - Ha átérzedaz igaz szerelem fontosságát, ha voltál már életedben igazán szerelmes valakibe, és félelmet nem ismerve próbáltál küzdeni érte, akkor arra kérlek, hogy segíts nekünk!

 Bence meggondolatlanul cselekedett. Határozottan a fejét csóválta, miközben Júlia tengerkék tekintete nyomban elszomorodott. 

 - Sajnálom - csóválta a fejét Bence. - Nem segíthetek!

Júlia leszegett fejjel fordult el tőle, és lassan visszasétált vőlegényéhez, aki addigra már testtömege kétszeresére főjta fel magát mérgében.

 - Hogy te mekkora kretén vagy! - kiabálta dühtől remegő hangon. - Hogy mondhattál nemet a mennyasszonyomnak?

Bence ügyet sem vetve hasonmása üvöltözésére, mindvégig Júlián tartott a a szemét.   Még ő maga sem tudta miért, de volt abban a lányban valami, amitől úgy érezte, hogy hatalmas hibát követett el, amiért meggondolatlanul elutasító válasszal illette meg.    Mostanra úgy gondolta, kétszer is meg kellett volna rágnia a választ, még mielőtt hangot adhatott volna neki.   Mert az nagyon látszott, hogy ebben a lányban van szeretet és tudja is hogy kell kimutatni mások iránt. 

  Miután a hasonmása alaposan kikiabálta magát, hátat fordított s még mindig reszkető karjait maga körül lóbálva követte mennyasszonyát, aki lehajtott fejjel szállt be az autóba.   Bence borzalmasan érezte magát. Cselekedni próbált, de azt érezte, hogy ha most meggondolja magát, azzal saját magából csinál bohócot. 

   Tetovált arcú hasonmása vérvörös szemekkel nézett ki rá a kormány mögül. Beindította az autót, majd csúnyán beintve a földbe gyökerezett lábú Bencének, ezzel nyilvánította ki végleges elköszönését. 

Bence időben emelte magasba kezeit.

 A fekete audi abbahagyta a hátrafelé tolatást, a benne ülő fiatal pár pedig mit sem sejtve pislogott a feléjük rohanó fiúra, aki nyomban a Júlia felöli, letekert ablakhoz érve, heves levegővételek közepette hadarta.

 - Miben tudnék segíteni nektek?