- Nem fogod fel hogy elbuktuk? - üvöltötte Kira. - Nem ő az! Nem derült volna ki, ha már most elengedtük volna! De persze hogy el kell járnia a mocskos pofádnak, te barom!

Bence hirtelen felpattant és a két fiatal elé ugrott.  Azaz pontosabban inkább Viktor elé, mivel a vérben habzó szájjal üvöltöző Kirával esze ágában sem volt szembefordulni.

 - Álljon meg a menet, mi folyik itt?

Viktor habozni kezdett, akármennyire is gyorsan tudott beszélni, zavarában még egy értelmes mondatot sem tudott elkezdeni. 

 - Ebbe te ne szólj bele! - lökte félre akaratos szándékkal a fiút Kira, azonban Bence megfordult a tengelye körül és határozottan lépett a dühös lány elé. Ám még mielőtt olyan dolgot tehetett volna amit később piszkosul megbánna, Viktor időben intett neki hogy álljon meg, majd ugyanazzal a higgadt kézmozdulattal fordult Kirához.

 - Nyugodj meg és ne kiabálj, mert ezt a helyzetet most nem fogjuk tudni megoldani ilyen állapotban! Most el kell neki mondanunk mindent! Nem lesz baj!

 - Nem a lófaszt! - vicsorogta a lány, immár egy szusszanatnyival hallkabban viszont a düh reszkető indulatai még mindig vonaglottak az arcán. - Úgy néz ez ki, mint aki rögtön megértené a dolgot?

 - Nem tudhatod, míg nem próbáltad!

 - Akkor magyarázd el neki te! Gyerünk, hajrá! Én ebbe nem veszek részt!

Kira pillanatok alatt elhagyta a lakást,  és erősen bevágta maga mögött az ajtót. Minden bizonnyal ott maradhatott még az ajtón kívül, mivel a további lépkedéseit nem lehetett hallani. Bence utána készült volna indulni, ám Viktor könnyedén szóval tartotta.

 - Ne haragudj rá! Most csak felzaklatta magát!

 - Akkor tedd azt amire Ő kért! - fordult szembe vele Bence, miközben a háta mögött lévő nemrég becsapott ajtóra mutatott. - Magyarázd el hogy mi történik itt?

Viktor nem vesztegette az időt. Tisztában volt azzal, hogy Bence egyáltalán nem fogja higgadtan kezelni azokat amiket most hallani fog. Nehézkes sóhaja után nyomban nekilátott a magyarázkodásnak. 

 - Akkor most arra kérlek, hogy hallgass végig, ne kérdezz közbe és ne csapd rám az ajtót! - megvárta míg Bence komor biccentését s máris folytatta. - Téged összekevertek! 

Viktor néhány pillanatnyi időt szánt arra hogy kifújja magát.

 Alig két mondat után olyan kimerültnek érezte magát, mintha több kilómétert rohant volna.  Az látszott rajta, hogy nem volt hozzászokva ehhez az idegállapothoz, s egyáltalán nem tudta kezelni, még azt sem, mit kell ilyen nehéz esetben tenni. 

 - Mi van? - nézett rá keserű arccal Bence. - Te most szivatsz engem?

 - Nem, és nagyon kérlek ne is zavarj össze, hagyd hogy elmondjam az igazat! - emelte fel a hangját határozottan Viktor. - Te nem az a Bence vagy, aki elmenekült a Kormos családból! Azt a fiút az egész ország keresi, nem csak a családja és fogalmunk sincs, hogy tévesztettek vele össze téged, de sajnos így alakult!

Bence nem tudta eldönteni, hogy higgyen a fiúnak vagy inkább csak nevessen egy jót. Bár az utóbbit minden esetben megtette volna, - ha éppen olya kedvébe lett volna de nem volt - inkább csak pislogott és bámult némán a vele szemben álló elvörösödött arcú Viktorra. A fiú hihetetlen módon kezdett fáradni a beszéde közben. Arcán több pontról is verejték patakok csorogtak lefelé. 

 - Hidd el, mi nem akartunk téged bántani! - tette össze a tenyereit Viktor, s egy-két lépéssel közelebb került Bencéhez. 

 - Történtek már velem furcsa dolgok, de ennyire furcsák még nem - felelte elfojtott hangon Bence, s észre sem vette, de Viktor már ott is volt az orra előtt. Mindkét kezét a balsorsot átélő fiú vállaira helyezte és sajnákozóan tekintett rá. 

 - Tudom, most azt gondolod, hogy mi is részesei vagyunk az elrablásodnak, de őszintén megmondom neked, hogy nem!

 Bence azonban nem engedett a megbocsátásnak. Tekintetében továbbra is komor feketeség lakozott, ami nem hagyta csak úgy olyan könnyedén feloszlatni a benne ülő haragot. 

 - Áruld el, honnan tudtok ti mindenről? - majd kérdően megrántotta fejét, s nézett bele Viktor tanácstalanul vibráló szemeibe. Látszólag nagyon feladta ezzel a leckét a magas fiúnak, aki lassan vette le kezeit Bence válláról s még hátrébb is lépett egy arasznyival. - Kira honnan tud arról hogy hol ütöttek le engem? Te honnan tudod egyáltalán, hogy összekevertek? Persze nem vitatom, az biztos hogy összekevertek, de ti miért tudtok mindenről?

 - Mi mindenről? - hüledezett Viktor, aki zavara legfelső stádiumához érve, már nem csak hogy egyre lassabban beszélt, de arcán szemmel láthatólag megcsillantak a napfényben a lecsordult verejték patakjai is. 

 - Ti raboltatok el engem igaz?

 - Mondtam hogy nem!

 - Akkor honnan tudtok mindenről? - ismételte meg a kérdést Bence, meglepődve még önmagán is, hogy ezt már kiabálva tette meg. Viktor ijedten ugrott hátrébb a hangos kiáltásra. Idő kellett neki, hogy összeszedje magát ahhoz, hogy rendesen meg tudja magyarázni a helyzetét.

 - Nézd, ez valóban nagyon durva dolog, tudom nem néznéd ki belőlünk de Kira és én emberrablóknak dolgozunk! Nézz körül, ketten lakunk ebben az egérlyukban, nincs senki aki támogatna minket és a jobb életkörülmények elérése érdekében kénytelenek vagyunk az alvilágnak dolgozni! 

- Én úgy feljelentelek titeket mint a szar! - sziszegte Bence határozott eltökéltséggel a hangjában. Fogalma sem volt arról hogy miket mond, arról sem hogy kinek mondja, de még arról sem, hogy akihez beszél, egyáltalán igazat mond-e. A sok hihetetlenül hangzó információ áradása következtében, teljesen összezavarodott. Rettenetesen szédült, fülei mindkét oldalról zúgni kezdtek. Néhány perccel ezelőtt még torka szakadtából kiabálhatott, ám mostanra mintha minden ereje kiszállt volna a testéből. 

Viktor csitításra kérlelő arca kezdett egyre jobban homályosodni előtte. Váratlan rosszulléte hatására, erőtlenül térdre rogyott, ám még mielőtt tehetetlenül zuhant volna hassal a földre, Viktor idejében elkapta.

Minden elsötétült előtte, s a fülében történő zúgás hangereje egyre inkább csak nőtt. Mire Viktor az ágyba fektette, már eszméletlen volt.