- Abban a házban, ahol a délelőtt folyamán tartózkodtál, néhányan betörtek! Túszul ejtették a nőt, akivel voltál, téged pedig leütöttek majd az autóból menet közben egy árokba dobtak! Ott találtam rád! Nem voltál magadnál! Bizonyára az árokba zuhanáskot sérülhetett meg a homlokod! Autóval voltam, így elhoztalak téged a lakásomba! Itt tértél magadhoz!

  Amint a lány befejezte a történet mesélést, Bence olyan erővel rugaszkodott el az ágytól, mintha egerek mászkáltak volna a nadrágjában. Egyszerűen nem tudta felfogni, amiket hallott.  

 Egy percig sem kételkedett abban, hogy a lány igazat mondott volna vagy téves információkkal tömné a fejét, hiszen még csak öt perce se ismerte de bízott benne.    S emiatt éppenséggel ezért is rémisztette meg olyan nagyon a hír.    Ráadásul a legfontosabb részleten, hogy egy hölgynél volt erre egyáltalán nem emlékezett.    Hiába is erőltette az emlékezető készségét, semmi olyan történés nem ugrott be neki, ami azt tanusította volna, hogy valóban egy hölggyel volt.    Az utolsó megmaradt emléke az volt, hogy legyőzték Balmazújvárost kettő-egyre.

   Végül úgy döntött, - s talán az ismeretlen lány formás fenekének gyönyöre láttán - hogy egy időre félreteszi hazavágyó gondolatait s inkább köszönetet mond neki. 

 - Köszönöm! - hajtott fejet udvariasan, ami azonban hiába való volt, mivel a lány ekkor felállt s a hűtő felé sétált. - Viszont sajnos még a nevedet sem tudom!

Bence szemei hirtelen lentebb csúsztak, mintha valamiféle mágnese erő befolyásolná őket.   Egyszerűen nem tudta levenni arról a hihetetlenül formás popsiról a szemeit, még ha akarta volna sem.   Ám amikor a lány felé fordult, s engedelmesen bemutatkozott, így kénytelen volt a csodás kerek popsi helyett a tengerkék szemecskékben gyönyörködni. 

 - A nevem, Kira.

Annak ellenére hgy Bence még életében nem hallott még olyan névről, hogy Kira, a számára furcsán hangzó név hallatán azonnal meghajlott. 

 - Te pedig, Bence vagy! - mutatott rá Kira, a fiú legnagyobb döbbenetére. 

 - Honnan tudod a nevem? 

 - Tudom és kész! - vont vállat egyszerűen s ezzel lezárva a témát Kira.

 - Remélem nem azért tudod, mert valami baltás gyilkos vagy, aki szép csendesen megvárja míg elalszom, és aztán apró darabokba vág!

Miután Bence befejezte a szellemes gondolatai kifejtését, amivel úgy hitte hogy mosolyt tud majd csalni a lány arcára, legnagyobb csalódására Kira indulatai nem változtak.   Csupán a jobb oldali szemöldöke magaslott a homloka közepéig.

- Csak vicceltem! - legyintett Bence, majd zavarában azt se tudta, hogy mit tegyen. - Egyébként hol vagyok? Olyan ijesztő ez a hely!

 - Már megbocsáss, hogy nem egy ötcsillagos luxus lakosztályban tértél magadhoz! - méltatlankodott Kira. - Ha nem tetszik, akkor szedheted is a sátofádat! Egyébként nekem csak ez az egy hajlékom van!

    Kira szemmel láthatólag csinos, törékeny lánynak tűnt, azonban a lelke olyan szilárd volt, akár a szikla.   Még azután sem változott meg a véleménye, hogy kegyetlenül lekiabálta a teljesen összezavarodott Bencét, akinek erre még a füle cimpája is vörös lett.    Ez a lány nem viccelt amikor azt mondta erre a "csoda hogy még nem dőlt össze" lakásra, hogy ez az egyetlen hajléka.    Hangjában a düh mellett némi megtörtséget is lehetett hallani, tehát egyszer nagyot botlott az életben, ami előtt jóval erősebb volt, mint most.

 - Téged is kiraboltak?

Reszketve feltett kérdésére Kira a fejét rázta, miközben hosszú hajtincsei jobbra-balra lengtek a homlokán.

 - Nem! Én csak egy nem kívánt gyermek vagyok, akit a születése után, az apja meg az anyja eldobott magától! 

Tekintetében  nem csak a fájó őszinteség tengerkék darabkája, hanem a megalázás koromfekete pontja is ott csillogott.   S ezeket látni, mindössze két három mondat erejéig, ahogy hirtelen előjöttek erre a kis időre, szinte szívfakasztó érzés volt.    Milyen szép lány, de mégis mennyi fájdalom látszódik a tekintetében. 

 - Nem találok szavakat - felelte hallkan Bence.

 - Megértelek - biccentett Kira, s fejének akkora lendületet adott, hogy a tincsei hirtelen fellibbentek a homlokáról, a feje tetejéig. - Mert én sem!

Miközben Kira ismét elfordult s a hűtőszekrény tetejének támaszkodva a fejét csóválva, bizonyára megbánva a sok kimondott szót a múltjáról, addig Bence alaposan elgondolkodott azon, hogy a lány ettől még akkor sem sorolható a reménytelenek kategóriájába.   A kicsiny, dohos szagú rendetlen, - már ha persze bútorok is tartózkodnának benne - lakásban akkor sem egy koszos, igénytelen és fogatlan banya lakik, hanem egy látszólag talpraesett, segítőkész és csinos lány. 

 - Na, de miért nem próbáltál meg keresni rendes munkát? - kérdezte Bence, s erre már fordult is szembe vele Kira, aki az egyik pillanatban még kemény szavakkal a torkában készült válaszolni, ám karbatett kezekkel nekidőlt a falnak s reménytelenül csóválta a fejét.

 - Neked van családod, te ezt nem értheted!

 - Sajnálom, én csak...

 - Felejtsük el, itt zárjuk le a témát! - vágott a szavába akaratos indulattal Kira, akiből úgy tűnt, mégsem távoztak a kemény szavak. - Az a lényeg, hogy itt vagy és nem egy sötétebb szobában, ahol a zsákba dugott fejedet kamerázzák!

   Bence háta borsózni kezdett még csak a puszta gondolattól is.

 Vele ellentétben azonban Kira aki jókedvűen mosolyogta meg a fiú ijedtségét.  

  Csodálatos volt amikor ajka felfelé görbült.

 Arca gyönyörű volt, ám vidámabb kinézete láttán, olyannak tűnt, mint egy angyal.   Mosolya pillanatában fejét lehajtotta, míg karjait közelebb húzta magához, mintha egy csecsemőt szorongatna.   Ez a lány tud mosolyogni, de még mennyire hogy tud!   S milyen szépen csinálja!   Elvégre a mosoly is egyfajta munka, az arci idomok munkája.   Nem szabad elkapkodni, felkészületlenül tenni azt, hanem lassan, a kellő pillanatban és bizony akkor válik igazán széppé. 

 - Látod, most én vicceltem és amint látom, rendesen megállt benned az ütő! - biccentett Kira a fiú felé, aki láttán hogy partnere mennyivel vidámabb, ő maga is mosolyra fakasztotta az arcát. 

 - Kicsit összerezzentem, ugyanis nagyon félek az araboktól! - jegyezte meg Bence, a gallérja húzgálása közben. - Egyszer láttam egy videót az egyik haverom telefonjában, amiben négy arab terrorista állt körbe egy székhez kötözött amerikai újságírót, azután pedig olyat tettek szegénnyel, amitől egy hónapig depressziós voltam! Nagyon durva volt! 

   Bence éppen hogy csak be tudta fejezni a mondatot, mindketten erős és rettentően gyors ütemű kopogásra lettek figyelmesek, az ajtó felől.  

Egy pillanatra ijedten forgatta a fejét Kirára, azután pedig a mozdulatlan ajtóra, ahonnan két másodpercenként ismétlődtek meg a kopogások. Olyan gyorsan koppantak, mintha nem is emberi kéz, hanem valami harkály okozná az ajtó másik feléről. Nagyon remélte hogy nem azok a kellemetlen alakok kopogtattak, akik nemrég betörtek hozzájuk abba a házba.