Üveggolyók

Hajnal négy óra. Odakint éppen csak dereng, de a folyosón már megjelentek az első betegek. Még kábán az előző esti altatótól, de már nyugtalanul az új naptól róják a folyosót. A dohányzóból füst szivárog ki, halk beszélgetés hallatszik.

Lassan telik az idő. Itt nincs is súlya az időnek, ez a fogalom elveszti az értelmét. Kinek pár hét, kinek pár hónap, kinek több év.

Lali pl. már hét éve van bent. Megtörte a nagyapja halála. Azóta itt várja a saját kis világába zárkózva, hogy mikor mehet vissza a tanyára. A lovakhoz. Ez az utolsó reális kép, amit még őriz magában.

De az ajtókon nincsenek kilincsek. Innen csak az megy ki, akit kiengednek. S a nyugtalanság feszítése minden nap próbára teszi őket. És az ápolókat is.

Vagy Eszter, aki a világot akarja megváltani. Ő „Jézus”. És nagyon szomorú. Egy szomorú Jézus, aki azokért aggódik, akiket már nem tudott megváltani. Ezért szeretne kimenni innen, hogy segítsen, hogy megállítsa a világ további romlását. Nemcsak az emberekét, de a környezetét is. Törékeny, éteri test, angyali arccal. És mindig szomorú. Csak néha dereng halvány mosoly az arcán.

Aztán a „szatyros”. Idegesen jár fel s alá a folyosón, kezében szorongatja a szatyrot, ami bizonyára számára fontos dolgokat rejteget.  Néha pillant csak valakire, nem szól, nem reagál a közeledésre.

Közben kávéillat kezd terjengeni. Ezek szerint Géza bácsi már kinyitotta a büfét. Tolókocsiban ül, mert a lábujjai, lábfeje sebes. Alapjában véve kedves lehetett valaha, de most már keserű, szúrós is tud lenni.

Laci már négy óra óta mászkál; eddig cigarettát próbált kunyerálni, most kávét próbál szerezni hitelbe. Ő gondnokság alatt van, kevéske pénzét hamar elkölti, aztán jön a „lejmolás”. Vagy az éjszakai „kekszlopkodás”. Örökké éhes. A világ dolgai nem érintik meg, hidegen hagyja minden, csak a cigi, a kávé, ennivaló meglegyen.

Az a furcsa, rejtélyes nő közeledik lassú léptekkel, aki üdvözült mosollyal az arcán csak egy szót ismételget megállás nélkül: „Nem.” De azt minden indulat nélkül. Vajon mi az, amiért ennyire tiltakozik. A többi szó miért szorult ki a szótárából?

Az öregek már olyan rossza állapotban vannak, hogy egész nap csak a fotelekben üldögélnek, némelyek kikötve, nehogy kiessenek belőle. Ha ételt tesznek eléjük gépisen esznek, ha beviszik őket a szobába, engedelmesen lefekszenek.

A jövés-menés megélénkül. Ajtócsapkodás, vízcsobogás. Reggeli fürdetés. Az ajtón belesve látom a csontsovány testeket a zuhany alatt. Az ápolónők szorgos kezekkel, gépies mozdulatokkal fürdetik, majd pelenkázzák őket. Nem az élet napos oldala jutott nekik sem. Itt nincs remény, csak lassú haldoklás.

Most már tele a folyosó,gyógyszerosztás van. Türelmesen beáll mindenki a sorba, poharát szorongatva várja, hogy szólítsák a nevét. Ott helyben kell bevenni a gyógyszert. A renitenseknek szájuk kitátásával még igazolni is kell, hogy lenyelték.

Sorállás közben halk zsongás, fecsegés, nevetgélés. Ezek már a „könnyebb „ betegek: depressziósok, skizofrének de kezelhetők, sokszor nem is látszik rajtuk a betegség. Aztán néhány napra eltűnnek a folyosóról, ha mutatkoznak is, nagyon ingerültek, morózusak. S ha elmúlt a „rossz”, újból megjelennek s folytatódik minden, mintha abba sem maradt volna.

Minden nap ugyanaz a menetrend. Semmi sem zökkenti ki az embert, legfeljebb a látogatók megjelenése színesíti a napot.

Az esték a legjobbak: tévézés, trécselés, összeül a kártyaparti. Egy férfi verseket ír a folyosón, én fotókat rendezgetek, vagy olvasok, esetleg próbálok ismerkedni a többiekkel. Találgatom, ki miért lehet itt, figyelem őket. Egy-két napig tartó gyanakvó szemlélődés után már nyitottabbak, beszélgetünk.

Vannak nagyon értelmes, szolid betegek is, de sok az arrogáns, az elkeseredett.

Legjobban a szabadság hiánya feszíti őket. Egy terápia 3 hétig tart, addig nem lehet kimenni. Kivéve a mérnök urat: ö napközben dolgozik, csak estére jön be. Itt jobban ellent tud állni az alkohol kísértésének, amely odakint állandóan megkörnyékezi.

A szabadságvágy azokat is feszíti, akik egyébként a saját zárt világukban élnek. Lalin pl. általában délután 4 óra felé tör ki a menekülés érzése: neki-neki rohan a zárt üvegajtónak. Ilyenkor a kapuzók (a kilincs nélküli ajtókat kezelik kulccsal) megnyugtató szavakkal próbálják a rohamait „leszerelni”. De ő menne a lovaihoz. Nem érti meg, miért kell még várni arra, hogy mint a mesében „szezám tárulj” és az üvegajtó kinyíljon. A szabadság akkor is csak 50 métert jelent neki, de már ez is megnyugtatóan hat rá. Az egész folyosót birtokba veheti. Napközben olyan rövid a folyosó, mintha akvárium lenne: bamba halak úszkálnak benne, időnként nekiütődve az üvegnek. De ők legalább sajátjuknak érzik azt a territóriumot. Az ember nem. Még marad benne néhány halvány emléknyom az előző életéből. Még vannak benne színek, mint az üveggolyóban. Átlátszók, de a szivárvány színeit még őrzik. Tehetetlenül gurulnak jobbra- balra, az ütközés ereje továbblöki őket. Mert ütközések vannak. Ahol ennyi a feszültség, ott ütközés is van. Ezért is jók a nagycsoportos beszélgetések. Ott mindent el lehet mondani nyíltan, mindenki előtt. Sérelmet, bánatot, örömet.

Az pszichológusok nyugodtak, emberként kezelik őket, még ha időnként el is vesztik a talajt a lábuk alól. Ilyenkor csak az intimebb beszélgetés segít. És a türelem. De hát ők is emberből vannak, nekik is vannak problémáik, a kinti világ nyűgje nyomasztja őket. De ezt a betegeknek lehetőleg nem szabad észrevenni. Próbálják oldani a feszültséget, színesebbé tenni a napokat. Manuális foglalkozások, előadás, zenehallgatás, zongorahangverseny, séta a parkban – mind erőfeszítés annak érdekében, hogy a kapcsolat megmaradjon a külvilággal.

A betegek néha cserélődnek, egyesek elmennek, újak jönnek, de azok közül is sokat ismerősként üdvözölnek. Ide általában nem egyszer jön az ember…

Egyik nap többször is megüti a fülemet egy fél mondat: megjött a csecsen. Nem tudom kiről van szó, de az a misztikum, ami körüllengi ezt a személyt, kíváncsivá tesz. Majd meglátom őt. Kissé mackós termet, de fürge járás. Tehát fiatal. Közelebbről már látom, hogy a hátrasimuló haj lófarokban végződik. Valami furcsa kettősség árad belőle: lágyság és keménység. Művész. Géza bácsinál láttam a rajzait. Lenyűgözők. Mind fekete színű. Még az orchidea is. Eleinte csak köszönünk egymásnak, kerüljük a beszélgetést. De egy ismeretlen erő kényszerít bennünket, hogy megszólaljunk. Udvariaskodás, ismerkedés. Alan nyílt és zárkózott is egyszerre. A szeme hol melegen tekint a többiekre, s mikor nevet csak egy keskeny rés látszik belőle, de tud ez a tekintet kemény is lenni, éles mint a penge. Valami titok lappang benne.

Egyik délelőtt észreveszem őt az ebédlőben. Fülében füllhalgató – elmélyülten rajzol. A rajzlapon oszlopok nőnek ki a földből – egy viadukt, mondja. Az oszlopok romosak, töröttek, némelyek közt meg van még a híd, de sok az egyedül árválkodó. Buja növényzet veszi körül az elhagyatott építményt.

Beszélgetni kezdünk. Mindig érdekelt, mit gondol a művész, amikor alkot és mit gondolok én, aki a rajzot nézem. Roppant izgalmas a dolog.

Figyelmesen hallgat és sokszor egyetért velem. Igen, az oszlop sérült, törött, de a hasadékból cserjék, kisebb fák nőnek ki. Mint az életünk, mondom. Bólint.

Ezután már minden nap beszélgetünk, egyre többet tudok meg róla. Restaurátor, festő, Oroszország nagy templomai őrzik a keze munkáját: ikonokat restaurált, freskókat festett.

De bezárkózik, amikor arról kérdezem, hogy miért van itt. Hosszú történet, mondja, sa tekintete a távolba réved.

Lassan megtudom, hogy a nagymamája magyar volt, édesanyja egy csecsen emberhez ment feleségül. Mikor egyedül maradt Groznijban, eljött ide Magyarországra a gyökereit megkeresni. De senkit sem talált. Magányosan tengődött, padokon aludt, a rajzaiból élt. De már van egy párja, akibe belekapaszkodhat, már kezd talpra állni. Miből? Még nem válaszol. Inkább a művészetről beszélgetünk: hogyan kell egy Rubljov ikont restaurálni. Úgy hallgatom, mintha ott lennék vele a templomban, szinte látom, amint a keze szorgosan dolgozik a tojássárgájával.  Ez volt Rubljov nagy titka. Ezért nehéz restaurálni a képeit. Átszellemülten beszél és én odaszögezve hallgatom.

Tiszt volt, harcolt Afganisztánban, kezdi egy nap a vallomást az életéről. Szentpétervárott elvégezte a Művészeti Akadémiát. Feleség, család – s minden egy perc alatt semmivé lett. Az oroszok bombázták Groznij egyik kerületét.

Bennem reked a szó. Csak a szemem és a lelkem tud beszélni. Ő megérti. Ugyanúgy válaszol.

Úristen, gondolom, nem csoda, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Először meg akart halni, majd inni kezdett. Hogyan tovább, van egyáltalán értelme? Egy évig kereste Groznijban a választ, majd „hazajött”. A menekülttábor 6 hónapja kemény megpróbáltatás volt. A lábra állás is. De végre küzdött, valahol belül érezte, hogy folytatni kell. Az életet is. Az istenadta tehetséget pedig nem hagyhatja veszendőbe menni. Alkalmi munkák, tengődés után végre igazi munkát kapott: kőlapok restaurálása a Kerepesi úti temetőben, a Deák-mauzóleumban. Aztán megint semmi. A képei pedig egyre fogytak, eladogatta, hiszen valamiből élni kellett, mert már ketten voltak. Illetve négyen. Ibolyáért és a gyermekeiért is felelős volt.

Próbálkozás, elutasítás. A diploma honosítása fél millió forint – ezt kilátástalan megszerezni. Marad a favágás az erdőben. Mert ereje az van, az orosz katonai kiképzés nagyon kemény, megacélozza az embert.

De a lélek esendő. Ha túl sok a kudarc, olykor összeomlik. Ilyenkor menedékhely a pszichiátria, ahol vigyáznak rá, erősítgetik. De csodát tenni nem tudnak, munkát sem tudnak adni neki. Pedig a pénz nagyon kellene: a lakás lepusztult, a gyerek kamasz, a párja beteges. Még szerencse, hogy a nagylány már önálló, róla nem kell gondoskodni.

Mindent a két kezükkel csinálnak, de az anyag sokba kerül. A terveikről csillogó szemmel mesél, de a megvalósítás lehetősége (lehetetlensége?) lehangolja. Mint a libikóka: egyszer fent, egyszer lent.

Üveggolyók. Ehhez hasonlítottam a betegeket, s lám van köztük igazgyöngy is. Nem színes, mint a szivárvány, de vonzza a tekintetet halvány csillogásával.

Mint ahogy János is, a takarítófiú. Mint Popey – gondoltam magamban, amikor először láttam. Vidám, mókás, a folyosót tánclépésekben mossa fel. Furcsán beszél. Biztosan ős is beteg és itt dolgozik, vélem. De hatalmas kérdőjel keletkezik bennem, amikor az ebédlőben csak úgy állva zongorázni kezd és gyönyörű Chopin melódiákat játszik. Tanult zongorázni, de nem ismeri a kottát, mondja. És most már hallom, hogy töri a magyart. Félig román, félig magyar –de csak román iskolába járhatott. Sportoló. Ahol éppen él, annak az országnak a nyelvét megtanulja legalább társalgási szinten.

Szóval vannak csodák. Illetve csodálatos emberek. Már a második igazgyöngyöt találom, s mindezt a pszichiátrián. Most már figyelmesebben kezdem szemlélni a többieket is. A magukról nem tudókat is. Ki tudja, kiben mi rejlik, rejtőzik a felszín alatt – milyen értékek rekedtek bennük, amiről már sem ők, sem mi nem fogunk tudni.

És még én tartottam magam műveltnek. S jön egy János, aki négy nyelven beszél és gyönyörűen zongorázik, és jön egy Alan, aki istenáldotta tehetségű művész, és angolul idézi Shakespearet. Persze, hogy csak ők tudtak beszélni Szuzival, a skizofrén francia lánnyal, akit rendőrök hoztak be a Nyugati pályaudvarról, miután lekéste a vonatát és rohama lett. Angolul, franciául ért – miránk csak mosolyog, vagy egyszerűen keresztül néz mindenkin. Benne vajon mi rejlik? A távolba meredő tekintet mit rejt?

Ítélkezünk. Felületesek vagyunk. Nem is akarjuk igazán megismerni a másikat, hiszen még a „Hogy vagy?” kérdésre sem várjuk meg a választ.

S közben itt gurulnak mellettünk az üveggolyók, köztük az igazgyöngyök is.

2007