8. fejezet

A kórházba érve Cintia idegesen nézett körbe-körbe miközben az intenzív osztály felé haladt. Úgy várta már a reggelt mint a Messiást, hogy végre rohanhasson szerelméhez, és mellette is maradjon egész nap. Nem érdekelte semmi és senki más. Csak azt tette, amit mindig is akart, ott lenni Tomy mellett és elmondani neki, hogy mennyire szereti. Ám amint az ajtó elé ért, kicsit megtorpant. Jól emlékezett, hogy előző nap az orvos megkérte, hogy az intenzív osztályra ne sétáljanak be csak úgy. De nem volt sem kedve, sem türelme senkinek szólni vagy megkérni, ezért inkább a lehető legészrevétlenebbül benyitott az ajtón.

A szíve a torkában dobogott, és olyan ideges volt, hogy azt hitte, menten összeesik. Nem tudta mire számítson, hogy Tomy milyen állapotban lesz, hogy felkelt e már a kómából, hogy túlélte e egyáltalán az éjszakát. Reménykedett, és úgy hitte, Isten lenézett rá az égből, és az imái célba találtak. De ebben csak akkor volt teljesen biztos, mikor belépve a kórterembe, meglátta Tomyt, aki elgondolkodva a plafont bámulta, ám az ajtó nyitódására odafordult felé. És amint megpillantotta a lányt, a szemei bágyadtságát valami különös nyugalom váltotta fel, az arca gondterheltsége is egycsapásra kisimult, és még a barázdái is eltűntek. Egy halvány mosolyra is futotta az erejéből, amelyet fáradtan odaküldött a lány felé.

Cintia óvatos, de annál sietősebb léptekkel ment az ágyhoz és aggódva megállt a férfi előtt. – Szia! Hogy vagy?

– Most, hogy látlak, már sokkal jobban.

– Ne viccelj! Komolyan kérdeztem.

– Én pedig komolyan mondtam.

A lány halványan elmosolyodott, és önkéntelenül is a férfi homlokára tette a kezét, hogy végigsimítson rajta. Szerette volna letörölni róla az összes gondot és fájdalmat, hogy tiszta lappal kezdve, bearanyozza Tomy minden pillanatát. Mert valamiért úgy hitte, képes lenne rá. Amint az ujjai a férfi bőréhez értek, elöntötte a forróság, és a legszívesebben elbőgte volna magát, hiszen annyira félt, annyira féltette Tomyt. El akarta mondani, de úgy gondolta, ez nem épp a legmegfelelőbb pillanat. Ezért csak sóhajtott egyet, és megpróbált valami kevésbé sírós dologra koncentrálni.

– Örülök, hogy már nem vagy kómában. Bevallom, hogy nagyon aggódva jöttem, mert nem tudtam, mire számítsak.

– Azt hitted meghaltam? Tőlem nem szabadulsz ilyen könnyen. – próbált viccelődni a férfi, miközben arcán végigfutott egy fájdalmas rándulás. A nővér, még reggel adott neki fájdalomcsillapítót, de Tomy úgy érezte, egyáltalán nem használt. Sőt! Mintha minden perccel és órával csak erősödne, és egyre elviselhetetlenebb lenne a fájdalma. De nem akart ezzel foglalkozni, mert végre van egy emberi lény, akivel beszélhet, akin látszik, igazán látszik, hogy szereti.

– Minden rendben? – Cintiát ismét elöntötte az aggodalom, mert látta a férfi arcán a fájdalmat. – Jól vagy?

– Persze, semmi gond. Csak ami egy baleset után lenni szokott.

– Szóljak a nővérnek? Kérjek valami fájdalomcsillapítót?

– Már kaptam. – Tomy nehézkesen bár, de felemelte szabad kezét, amiben nem volt infúzió, és kinyújtotta a lány felé. – Most inkább ülj ide és mesélj valamit. – hangja egyre halkult, és a levegőt is ziláltabban vette.

A lány szófogadóan odatelepedett az ágy legszélére, és mélyeket sóhajtva keresett valami témát, mindhiába, mert képtelen volt elvonatkoztatni. Egyre csak a baleset járt a fejében, és Tomy szörnyű látványa. – Én inkább azt szeretném tudni hogy miért történt a baleset? Hogy mi történt pontosan? És, hogy most hogy érzed magad? De őszintén! – ahogy fogta a férfi kezét, önkéntelenül is simogatni kezdte, amitől Tomyt jóleső meleg járta át.

– Muszáj? Most szívesebben hallgatnálak inkább téged. Kicsit még fáradt vagyok a sok beszédhez.

A lány megadóan bólintott, és halkan beszélni kezdett. Elmesélte, hogy egész éjjel alig aludt, reggel pedig úgy rohant a kórházba, hogy majdnem papucsban indult útnak. Ráadásul még a kávéját is elfelejtette meginni, így kicsit úgy érzi magát, mint aki másnapos. Ezen a férfi elmosolyodott, de aztán bágyadtan behunyta a szemeit, és úgy hallgatta tovább a bársonyosan csengő, kellemes hangot egészen addig míg megszűnt körülötte a világ, és elnyomta az álom.