7. fejezet

Cintia képtelen volt aludni. Egyáltalán nem jött szemére az álom, mert az agya folyton ott járt Tomynál. Maga előtt látta ahogy ott fekszik az úton, látta a vérfoltokat a ruháján, a karcolásokat az arcán, a kifordult testét, és rémisztőnek érezte. Bár az orvos megnyugtatta ugyan, hogy egyelőre stabil az állapota, de az első éjszaka igen kritikus. Igaz, még akkor sem dőlt el minden ha ezt az éjszakát túléli, hiszen bármikor beüthet valami. Reménykedett és imádkozott, hogy Tomy felépüljön, és hogy visszanyerje az eszméletét. Hiszen úgy kellett otthagyniuk a kórházban, hogy nem is láthatták, nem is beszélhettek vele, mert kómában volt. Bár Cintia szeretett volna vele maradni, de nem engedték. És még Helena is azt mondta, hogy menjen haza, mert a következő napokban bizonyára nagyobb szükség lesz rá, hogy Tomy mellett legyen. Mert minden barátra szüksége lesz, ha valóban igaz, és nem fog tudni többet lábra állni. A lány ezt értette is, és nem ellenkezett. A szíve azonban húzta a férfihoz, és össze kellett szednie minden erejét, hogy ne rohanjon azonnal hozzá. Így viszont csak tehetetlenül forgolódott az ágyban és próbálta összeszedni magát. Mégis, úgy két óra elteltével már nem bírta tovább, és a kétségbeesett aggodalomtól zokogni kezdett. Hasra fordult, és a párnába fúrva a fejét, utat engedett a felgyülemlett feszültségnek és a keserű fájdalomnak, miközben egyre csak fohászkodott, imádkozott szerelme életéért.

Tomy lassan, óvatosan nyitotta ki a pilláit, és próbálta felmérni a szeme elé tárult fehérséget. Nem tudta hol lehet, fogalma sem volt róla mi történhetett vele, csak érezte a fejében lüktető fájdalmat és a különös mozdulatlanságot. Nem, valójában nem csak a feje fájt, hanem az arca, a kezei, a háta, a mellkasa és szinte az egész teste. De most próbált ettől elvonatkoztatni, és inkább azt akarta felderíteni, hogy hol van és mi történt vele. Az emlékeiben kutatott az utolsó mozzanat után, amire még emlékezett, és fel is rémlett neki a virágbolt, és egy sebesen száguldó autó. – Jaj, ne! – nyögte fájdalmasan, és megpróbált feljebb tápászkodni a párnán, hogy körül nézhessen. De ez a kisebb mozdulat is olyan iszonyú fájdalmába került, hogy még a szemét is le kellett hunynia, nehogy kibuggyanjanak a könnyei. Így inkább későbbre halasztotta ezt a próbálkozást. Helyette viszont felmérte a körülötte lévő dolgokat. A nagy ablakokat, amin már betűzött a nyári nap reggeli melege, de még érezni lehetett az éjszaka múló frissességét. Látta a fehér falakat és egy különös gépet maga mellett. Egyfolytában pittyegett, és valami nagyon idegesítően nézett ki. A filmekben látott már hasonlót a súlyos betegeknél. Tehát úgy néz ki, hogy ő is az. Ahogy elfordította a fejét, hogy tovább vizsgálódjon egy érdeklődő, láthatólag megkönnyebbülten mosolygós szempár nézett vissza rá.

– Üdv! Örülök, hogy magához tért. – az orvos odalépett Tomy ágyához és levéve a nyakából a sztetoszkópját, lehajolt, hogy megvizsgálja a beteget.

– Mi történt? – Tomy rekedten bár, de megpróbálta megtudakolni az eseményeket, miközben szemével egyre csak a fiatal orvost figyelte.

– Balesete volt. Elütötte egy autó. Meg kellett műtenünk.

– Baleset. Igen, arra emlékszem.

– Több sérülést is szenvedett, amit a lehető legjobban helyre is hoztunk. – ecsetelte a doki, miközben visszatéve a nyakára a műszert, már a betege lábánál járt, és azt birizgálta. – Ezt érzi?

– Nem.

– És ezt?

– Nem. Miért mit csinál?

Az orvos kiegyenesedett és gondterhelt arccal az állát simogatta. – Hát, épp a lábát vizsgáltam, de nem látok semmi reakciót. Meg tudná mozdítani a nagylábujját a jobb lábán?

– Hát persze. – felelte Tomy teljesen magabiztosan, és csinálta amit a doki kért.

– Most a balt. – néhány másodperc múlva az orvos a fejét rázva nézett a betegére, és úgy gondolta, nincs mit titkolnia – Gerincsérülést szenvedett. Megoperáltuk, de úgy tűnik, hogy a lábai nem reagálnak semmire. Persze ez lehet átmeneti is. Még végzünk néhány vizsgálatot. Egy gerincsérülésnél a gyógyulási folyamat hosszabb és kényesebb.

– Nem reagál a lábam? – Tomy értetlenkedve nézte a doktort – De hát mozgattam, látta. Nem?

– Sajnos nem. A lábujjai meg sem mozdultak.

Tomyt úgy érte ez a hír, mint egy villámcsapás. Hitetlenkedve meredt az orvosra, majd fejét felemelve a lábát nézte. Már a nyilalló fájdalom sem érdekelte a fejében és a nyakában, csak az, hogy béna lett. Lebénult, és nem fog tudni járni, képtelen lesz mozgatni a lábait és... Feje visszahanyatlott a párnára. – Nem fogok tudni járni?

– Ezt még azért korai lenne kijelenteni. Még végzünk néhány vizsgálatot, megteszünk mindent, hogy ez az állapot csak átmeneti legyen.

– Mennyi az esély?

– Ezt inkább most ne latolgassuk, korai még. – a doki egy biztató mosolyt küldött a páciense felé, majd elindult az ajtóhoz – Mennem kell, de majd hamarosan megint jövök és megnézem. Pihenjen és gyógyuljon, most nincs más dolga. Egy ideig ugyanis a vendégünk marad.

– Igen, ezt valahogy sejtettem. – Tomy nézte a távozó férfit, majd a becsukódó ajtót bámulta. Fel kellett dolgoznia mindent, azt hogy épp egy kórházban feküdt, és nagyobb volt a tehetetlensége, mint élete során eddig bármikor. Tehetetlenség! Ez a szó, most pontosan ráillett, és ez igen szánalmassá tette. Ráadásul szomjas is volt, és egyre erősödött a fejében lüktető fájdalom. Felemelte a kezét, hogy megsimogassa a homlokát, de alig bírta megmozdítani az ujjait is. Olyan volt, mintha ólomból lettek volna, mintha minden tagját beton húzná lefelé. Sóhajtott egy mélyet, és behunyva a szemeit próbált pihenni, ahogy az orvos mondta, hiszen most úgysem tehetett mást.