6. fejezet

A kórházba érve, Tomyt azonnal a műtőbe vitték, ahová Cintia már nem mehetett vele. Olyan gyorsan történt minden és olyan zűrzavaros volt, hogy a lány kezdte elveszíteni a maradék erejét. Körbenézett. Néhány nővér és orvos szaladt el mellette a műtő felé, miközben valamit kiabáltak, olyan szakszavakat, amiből Cintia semmit sem értett. Félre is kellett húzódnia a falhoz, hogy elférjenek mellette. Kábultan nézett utánuk, majd lassan a közeli váróterem felé támolygott, és a legközelebb eső székre leült. Forgott vele a világ, émelygett, és úgy érezte hamarosan ő maga is összeomlik. Előre hajolt és a térdére támasztva a könyökét, arcát a két tenyerébe temette. Nem bírta sokáig higgadtan, mert ahogy a teste megpihent kissé, úgy tört ki belőle ismét a zokogás. Csak rázta és rázta, pedig azt hitte, hogy nincs már benne semmi, hogy már csupán a tompa némaság maradt és az a mélységes aggodalom, ami körülvette. Tomy, drága Tomy! Bárcsak sokkal előbb elmondta volna neki, hogy szereti. Talán akkor most nem itt ülne, hanem épp vele, fenn a városban, vagy itt náluk... a lényeg, hogy akkor talán Tomyt nem érte volna baleset.

– Cintia! – amint a lány hallotta a saját nevét, hirtelen felemelte a fejét és kisírt szemekkel nézte az előtte álló, aggódó édesanyját, és mögötte a kezüket tördelő Helenát és Petert.

– Mi történt? Hogy van Tomy? – Helena odaült Cintia mellé és sírva kérdezgette, miközben megragadta a kezét, mintha csak könyörögne neki, hogy jó híreket mondjon.

– Nem tudom. – dadogta a lány halkan, elesetten, de némileg összeszedve magát – Az orvos azt mondta elütötte egy autó. Nincs magánál. A műtőben van. – a hangja el-elakadt, de azért elmondta, amit a férfi nagyszüleinek feltétlenül tudnia kellett.

Helena a szája elé kapta a kezét és zokogva a férjére nézett. – Ez nem lehet! Ő nem halhat meg!

Peter azonnal ott termett felesége mellett, könnyes szemekkel lenézve rá, átölelte a vállát és remegő kézzel próbálta megnyugtatni. – Nem lesz baja, szívós gyerek! – mondta, de a hangja annyira elhalt, hogy a mondandója ettől teljesen hihetetlenné vált.

Az idő nagyon lassan pergett. Rosi megpróbálta a lelket tartani mindenkiben, hiszen talán ő volt az egyetlen, akit nem rázott meg olyan nagyon mélyen ez az eset. Kávét hozott és kedvesen simogatta a lánya és szomszédasszonya kezét, hogy azok érezzék, ő mellettük áll. Még egy nővérkét is megkért rá, hogyha valami új hírt megtud, szóljon be nekik, hogy beszélhessenek az orvossal. Ezután viszont nem tehetett ő sem többet, így csak a rájuk boruló mélységes aggodalom maradt, amit nehezen viseltek.

A váróterem bejárata egy pillanatra elsötétült. Cintia azt hitte, talán egy orvos az, ám amint felpillantott egy egyenruhás rendőrt látott, aki komor arccal elindult egyenesen feléjük. A lány tudta, hogy az elkövetkezendő percek nehezek lesznek, de nem számított rá, hogy még tetézni is fogja azt egy rendőr. De amint odaért hozzájuk, már el is hadarta mi járatban van, mit akar és mit tud. Cinti hallgatta egy darabig, de aztán úgy megfájdult a feje, hogy képtelen volt odafigyelni tovább rá. Csak beletemette az arcát a tenyerébe és várt. Várta, hogy végre valaki azt mondja, minden rendbe jön, hogy nincs is akkora baj, mint amilyen kinézett, és Tomy hamarosan rendbe jön. De hiába teltek a percek, semmi sem történt.

Nagyjából három óra múlva, mikor Cintia már a türelme végre érkezett és úgy gondolta, hogy most már keres egy nővért és megtudakol valamit, egy orvos lépett a váróterembe, és egy kórlapot böngészve egy nevet mondott. A lánynak kellett néhány pillanat, mire eljutott a tudatáig, hogy Tomy nevét hallja. Peter azonban gyorsabban reagált, és már ott is termett az orvos előtt, hogy reszketve hallgassa amit mondani akart. Miután az öreg bemutatkozott, az orvos bólintott, és a hóna alá téve a kórlapot, egyenesen Peterhez beszélt.

– Megműtöttük. Egyelőre stabil. Az intenzívre viszik, ahol egy nővér folyamatosan figyeli az állapotát. Nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, belső vérzése volt, és a gerincét is operálni kellett. Amellett pedig agyrázkódást szenvedett, és kómában van. – hadarta el szinte egyszerre a fehér ruhás férfi.

Rosi és Helena egymásba kapaszkodva mentek közelebb, hogy ők is hallják amit az orvos mond. Csak Cintia nem akart odamenni, de a lábai önálló életre keltve vitték a többiekhez.

– A gerince? – hallotta a lány a saját hangját, de olyan volt, mintha egészen messziről szólna.

– Az mit jelent pontosan? – vette át a kérdést Peter.

– A gerincsérülések javánál sajnos bénulást. – felelte az orvos kertelés nélkül, mire az asszonyok felhördültek, és Helena heves zokogásban tört ki.

– De él és életben marad. Ugye? – Cintia úgy várta a választ, mint gyerekként a Mikulást, mintha csak ez volna az egyetlen fontos, számára mindennél fontosabb dolog.

– Egyelőre stabil az állapota. Ha minden rendben megy, akkor hamarosan magához is tér.

– És a bénulás? – Rosi átkarolva szomszédasszonyát, szinte azt a kérdést tette fel, ami annak is a fejében járt.

– Megtettünk mindent, hogy helyreállítsuk a gerinc állapotát. De sajnos csodára még mi sem vagyunk képesek. Ám érdemi információval csak később szolgálhatok. Reméljük, hogy a műtéttel sikerült rendbe tennünk, és akkor nem áll be a bénulás. Most pedig elnézést, de rengeteg dolgom van még. – felelte az orvos, és egy együtt érző mosollyal a száján, távozott.

– Köszönjük. – suttogta utána Cintia alig hallhatóan, ám az orvos egy pillanatra visszafordult, és a szája sarka megrándult, mintha csak jelezte volna, hogy nem érdemel köszönetet, hiszen ez a dolga.

A hír megrázta mindnyájukat, az öregek egymásba kapaszkodva próbáltak enyhíteni a fájdalmukon. Csak Cintia érezte úgy, hogy bármi történt és történik is, a lényeg az, hogy Tomy életben van és életben is marad. Ez olyannyira megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy már nem is látta olyan borúsan a helyzetet. Viszont ekkor ötlött belé, hogy meg sem kérdezte az orvost, hogy bemehetnek e Tomyhoz. Sőt! Egyáltalán merre lehet az intenzív osztály? Mély sóhaj hagyta el a száját, majd sietős léptekkel indult a doktor után.