5. fejezet

Sziréna éles hangja törte meg a falu csendjét. Cintia szíve nagyot dobbant és rémülten ugrott az ablakhoz, hogy megnézze, merre tart a mentőautó. Mivel ez nem volt szokványos hang errefelé, nagyon sokan szaladtak az utcára, hogy lássák, hogy tudják mi történt. Cintia is így tett, és az édesanyjával együtt kimentek a ház elé. Nézték az egyre gyűlő tömeget, és hallgatták a hozzájuk csapódó szomszédok feltevéseit. Cintia nem is figyelt annyira rájuk, hiszen egyikük sem tudta, mi is történt valójában. De mikor a lány Tomy nagyszülei háza felé nézett várva, hogy majd a férfi is kijön és csatlakozik hozzájuk, csak Helena és Peter sápadt arcát látta maga előtt. Nem is gondolkodott, csak odasietett hozzájuk és aggódva, szinte rosszat sejtve nézett rájuk.

– Tomy elment a pékségbe. Már fél órája. – suttogta Helena, mintha már akkor tudta volna, mintha már akkor tisztában lett volna vele, hogy baj van.

Cintia is elsápadt és kikerekedett szemekkel, ijedten nézett a mentő után. A szíve összefacsarodott és reménykedve várta, hogy a sarkon egyszer csak felbukkan a férfi. Nem, nem várhatott! Képtelen volt várni! Ezért otthagyva mindenkit, sietve elindult a pékség felé. Néhány lépés után azonban már futott, olyan sebesen, ahogy csak bírt. Nem törődött senkivel és semmivel, mert nem érdekelte más, csakis az élete egyetlen igazi szerelme, Tomy. Hiába kiabáltak oda hozzá, hiába próbálták megállítani, oda sem figyelt rájuk. És mikor végre a mentőautóhoz ért, rémülten, félelemmel telve, még a lépéseit is lelassítva közeledett. Az utolsó pillanatban is élt benne a remény, hogy a férfi hirtelen megjelenik épségben, egészségesen, de hiába nézett körül, Tomyt nem látta az immár jócskán összegyűlt tömegben. Utat tört magának, hogy lássa, mi történt, hiszen az a jó néhány kíváncsiskodó elállta az utat.

Cintia egyre közelebb férkőzött, és mikor feltárult előtte az úton heverő mozdulatlan test, rémülten sikoltott fel. A könnyei patakokban folytak végig az arcán, a teste reszketett, mégis hevesen odaugrott a férfi mellé, hogy felébressze, hogy lássa, hogy... A mentő sofőrje még idejében elkapta a lány derekát, és próbálta megnyugtatni, távol tartani a betegtől, akit épp az orvos próbált stabil állapotba hozni.

– Nyugodjon meg! Hallja? Nyugodjon meg! A doki épp ellátja a sérültet. Egy rossz mozdulat, és akár meg is halhat.

A szavak csak lassan jutottak el a lány tudatáig, de amikor értelmet nyertek még hangosabban zokogott. – Nem, az nem lehet! – mondta. És bár tudta, hogy össze kellene szednie magát, mégis nehezére esett uralkodni a keserűségén és a fájdalmán. Szeretett volna odamenni Tomyhoz, átölelni és hozzá bújni. Szeretett volna segíteni életre kelteni, és sírni, rúgkapálni, sikítani. Mégis tudta, ez nem vezet sehová. Nagy erőfeszítésébe telt, de végül sikerült mégiscsak megnyugodnia annyira, hogy már képes volt értelmesen gondolkodni. – Rendben! Rendben! – mondta a sofőrnek, aki látva, hogy a lány némileg lehiggadt, elengedte és sajnálkozva nézett végig rajta.

Cintia letörölgette a könnyeit és aggódva nézte a földön fekvő, élettelennek tűnő szerelmét. Tomy feje vérzett, a teste furcsán kicsavarodott, és semmi életjelet nem mutatott. Cintia odatérdelt mellé és úgy nézett az orvosra, aki megállás nélkül tett vett a férfi körül. – Mi történt? Mi van vele?

Az orvos egy pillanatra felnézett, majd tovább folytatta a munkáját, de közben készségesen felelt. – Baleset érte. Elgázolták. Ön a rokona?

Cintia az orvosra meredt, mert hirtelen nem tudta mit feleljen. Rokona volna? Hozzátartozója? Hisz ha ennyire fáj, csak tartoznia kell hozzá. – Igen. – nyögte ki végül halkan – A barátnője vagyok.

– Értem! Nos, a barátjának agyrázkódása van, és a gerince is sérült. Azon kívül belső sérülései is vannak. Most stabilizálom az állapotát, hogy szállítható legyen, aztán bevisszük a kórházba. – azzal befejezettnek tekintve a társalgást az orvos és a szanitéc már teljes figyelmét a betegének szentelte. Majd mikor végre sikerült Tomy állapotát némileg rendbe szedni, óvatosan hordágyra tették és a mentőbe rakták.

Cintia kétségbeesetten nézte a műveletet, majd hátra fordult, hogy keressen a tömegben egy ismerős arcot, valakit akinek szólhat, hogy értesítse Tomy szüleit. Ekkor pillantotta meg az édesanyját, aki zokogva, egyik kezét a szívhez szorítva intett neki, és már indult is vissza, hogy elmeséljen mindent Helenanak és Peternek. Így Cintia már nyugodtan szállt fel Tomy mellé a mentőbe, és könnyes szemein át némán nézte, ahogy az orvos még a kocsiban is a férfi pulzusát méri, szívét hallgatja, a rácsatolt infúziót állítgatja, és elkövet mindent a betege életéért.

Cintia figyelte szerelme arcát, várta, hogy az felébred és rámosolyog, de hiába. Tomy minden porcikája mozdulatlan volt. Olyan, mintha már nem is lenne benne élet. A szemei csukva voltak, az arca sápadt és tele karcolásokkal, sérülésekkel, ahogy szinte az egész teste is. Csak az ujjai maradtak talán némileg épek. Cintia lassú mozdulatokkal odanyúlt értük, és elkeseredetten a tenyerébe vette őket. Nem merte még megsimogatni sem, csak tartotta, mint egy hímes tojást.

Az orvos együtt érző pillantást vetett a lányra, de nem szólt. Nem akarta biztatni, mikor még senki sem tudta a kifejletet, hiszen a férfi sérülései elég súlyosak voltak, még ő maga sem bízott benne, hogy életben marad. Ilyen kilátásokkal a legjobb ha nem ad okot bizakodásra, és inkább ha kérdezik, felkészíti a legrosszabbra a családtagokat. De Cintia nem kérdezett, csak ült némán a könnyeibe feledkezve, és lágyan fogva a férfi kezét, mintha minden rezdülésével próbálná az életet lehelni belé. És ezt az orvos sem bírta szó nélkül megállni. – Ha valakit ennyire szeretnek, az túlél mindent.

A lány felpillantott, mert a szavak értelme ólomként sújtott le rá. Tomy élete, aminek ő maga csak most lehetett teljes értékű résztvevője, egy hajszálon lógott. Pedig szereti! Annyira szereti, ahogy soha senkit ezen a világon. Nem veszítheti el, az nem lehet! Tomynak élnie kell! Ezért újból szerelméhez fordult, és már nem csak a kezével, de a tekintetével is lágyan körülfogta, hogy Tomy érezze, itt van vele és odaadna bármit, csakhogy jobban legyen.