2. fejezet

Cintia kinyitotta a szemeit, és mélyet sóhajtva odabújt a mellette fekvő, nyugodtan szuszogó férfitesthez. Ez a szeretkezés felülmúlta az összes eddigi együttlétüket. A lány szenvedélye sem volt még soha ennyire erőteljes és lehengerlő ahogy a férfié sem. Kicsit olyan volt, mint egy utolsó, legutolsó együttlét. És ettől a gondolattól Cintia teljesen elkomorult. Ha lehetett még szorosabban simult szerelméhez, és behunyva a szemeit, szerette volna megőrizni ezt a pillanatot.

Tomy érezte a lány meztelen testét, és önkéntelenül is elmosolyodott. Szerette az együtt töltött perceket, és a szeretkezés utáni összebújásokat. Ez volt az a meghitt pillanat, amitől olyan nehezen vált meg. Hiszen lány, akivel szeretkezzen akadt volna tömkelegnyi, de olyan, aki ennyi szeretettel bújik hozzá, csak egyetlen egy. Claraban a menyasszonyában is nagyon hiányolta ezt, és képtelen volt megszokni, hogy a szex után az asszony azonnal elfordul tőle, vagy olyan semleges témákról kezd beszélni, amitől a feje is megfájdul. De Cinti nem szól semmit, csak kezét a férfi mellkasán nyugtatja, és egész testével odatapad, mintha csak az övé volna. És Tomy tudta, nagyon is jól tudta, hogy erről a meghittségről a legnehezebb lemondania.

Percek teltek így el, mikor a lány mélyet sóhajtva a hátára gördült és a plafont tanulmányozta. Nyomorultul érezte magát, és tisztában volt vele, hogy a férfi részéről ez csupán nosztalgia és semmi több, neki talán nem is fáj, hiszen sosem mondta, hogy szereti. Szerelem! Milyen ostoba érzés is ez. Fájdalmas, önző és szívet szaggató. De Cintia ezt érezte, és ezt fogja majd akkor is, mikor Tomy hazamegy a menyasszonyához, ő pedig itt marad a keserű magányában. Még azt is megengedte magának, hogy egy könnycsepp guruljon végig az arcán, mert azt hitte, hogy a férfi ezt úgysem veszi észre. Miért is venné? Hiszen ezidáig sem figyelt az érzéseire, csupán a saját önző vágyaira. Mert ha figyelt volna, akkor most nem egy vadidegent készülne elvenni, hanem őt.

– Min merengsz kiscicám? – Tomy hirtelen oldalra fordult és feltámaszkodva a könyökére a lány arcát pásztázta. Látta a könnyet, látta Cintia szemében ülő keserűséget is, de nem akart ezzel foglalkozni. Szerette volna mindörökké emlékezetessé tenni a pillanatot, a percet, az órát. Ezért odahajolt a lányhoz, és játékosan megharapdálta annak piros, selymes ajkait, majd a fülét is. – Nem is cica vagy, hanem egy igazi vadmacska.

Ám Cintia erre most nem volt vevő, ezért szenvedve elfordította a fejét, és még hátat is fordított a férfinek. De Tomy ezt nem hagyta annyiban. Átölelte a lány derekát, és úgy háttal egészen közel húzta magához.

– Sajnálom cicám! Tudom, hogy kissé elvetettem a sulykot. De egyszerűen muszáj volt. Nem bírtam megállni. – suttogta a férfi, miközben még mindig puszilgatta, harapdálta a lány csupasz nyakát.

– Nem? – Cintia hangja halk volt és bizonytalan. Az alig néhány perce történtek szenvedélye már tovatűnt belőle.

– Nem. Bele is betegedtem volna, ha nem tehettelek volna magamévá. – Tomy minden eszközzel próbált mosolyt csalni kedvese szájára mindhiába, mert Cintia ugyanolyan komor és szomorú maradt.

– Menyasszonyod van. Miért kellett mégis ez? Búcsúzóul?

– Búcsúzás? Erre nem gondoltam. Egyszerűen csak úgy jött magától. Tudod, hogy mindig nagy hatással voltál rám.

– És milyen sokra mentem vele. – fintorgott Cintia – Hiszen mást készülsz feleségül venni. Én csak az ágyban vagyok neked jó, az életedbe nem férek bele.

-Jaj, ne beszélj már butaságokat! – Tomy megragadta a lány arcát és maga felé fordította – Mindig itt voltál az életembe, mióta csak megismertelek. Emlékszel? Mikor a szüleim meghaltak, te vigasztaltál. Tudtad jól, milyen felnőni apa nélkül, és segítettél, hogy én is túl legyek rajta. Aztán pedig itt voltunk együtt, egymás életébe. És most is itt vagy az életemben. Mindig lesz hely számodra., ezt te is tudod.

– Most viszont te beszélsz butaságokat! Hogyan férek bele az életedbe, mikor nősülni készülsz? Ne már!

Tomy nem válaszolt, csak elnézte a lány szomorú arcát, kicsire húzott ajkait, és a plafonra meredő tekintetét. Már akkor tudta, tisztán tudta, hogy ezt az arcot örökre meg fogja őrizni. Történjen bármi, képtelen lesz elfelejteni az együtt töltött perceket, órákat, napokat.

Valamivel később, Cintiát elnyomta az álom, és Tomy ezt használva ki, a tőle telhető legnagyobb csendben próbált kievickélni mellőle. Mikor felült, magára vette a ruháit, és a lehető legcsendesebben kisétált a szobából.

Késő volt már. Az egész lakásban sötétség honolt és csend. Tomy halkan az ajtóhoz lépett, kinyitotta és beszívta a hűvös nyári levegő éjszakai frissességét. Az órájára nézett, és a hajnali időpont ellenére úgy érezte, muszáj kiszellőztetnie a fejét, muszáj átgondolnia mindent. Ezért becsukta maga mögött az ajtót, ő pedig leült a lépcsőre és csak bámulta a semmit.

Mióta az eszét tudta, úgy hitte mindig, mindenre megtalálja a jó megoldást, és mindig minden kérdésre tudja a választ. Most viszont olyan dolog előtt állt, amiről képtelen volt dönteni, amit nem tudott teljes egészében átlátni. Mintha homály lepte volna el a szemét, mintha nem tudta volna, hogy az érzékei vagy inkább a szíve vezérli a tetteit. Szánalmasnak érezte a pillanatot, és a benne dúló bizonytalanságot. Szeretett volna tisztán látni, hogy őszinte lehessen azokhoz, akik fontosak neki. De mit mondhatna most? Lefeküdt Cintivel, mert a pillanatnyi érzékei ezt akarták? Vagy sokkal inkább a szíve húzta hozzá? És Clara? Tényleg szereti? Vagy csak a lénye hatására szeretné a sajátjának tudni? És vajon ha elveszi, valóban boldog élete lesz?

Ezernyi megválaszolatlan kérdés tódult fel benne, amire képtelen volt feleletet adni. Megdörzsölte a homlokát, majd felállt és nyújtózkodott egyet. Jól esett volna neki egy szál cigaretta, de nem volt nála. Már jó régóta nem dohányzott, és eddig nem is érezte szükségét. Most viszont annyira megkívánta, hogy el is indult vissza a bárba, hogy vegyen egy dobozzal. Addig pedig elmerengett, és megpróbálta helyretenni a gondolatait.

Miután Tomy megvette a cigarettáját, meggyújtott egy szálat és bódultan beszívta a füstöt. Élvezte, ahogy az egyre több nikotintól ismét nyugodttá, higgadttá vált. Tudta, hogy hosszútávon ez nem megoldás, csupán a pillanatnyi bizonytalanságára nyújt némi vigaszt.

Mikor visszaért Cintiáék házához, a lépcsőhöz sétálva megállt, és az ég felé emelte a tekintetét. A gyönyörű csillagos égbolt úgy mosolygott vissza rá, mintha azt sugallná, a legjobb helyen van, ahol csak lehet. Vagy csak azért gondolta így, mert szerette volna biztosítani magát, hogy jól cselekszik? Nem tudta. De már nem is érdekelte. Inkább leült a lépcsőre és még egy szál cigiért nyúlt.