17. fejezet

Fél óra telt el ilyen csendes némaságban, mikor Tomy megfordítva a kocsit, könnyes szemekkel a lányra nézett. Olyan volt mint egy elveszett, árva kisgyerek, aki biztonságra vágyik. Cintia ezt látva, azonnal ott termett előtte, és együtt érzőn leguggolt hozzá.

– Sajnálom! Tudom, hogy ostobán viselkedem, de egyszerűen nem tudom elviselni ezt az állapotot - motyogta a férfi a sírással küszködve.

– Jaj, Tomy! – A lány felemelte a kezét és lágyan megsimogatta a férfi arcát, majd letörölgette annak hulló könnyeit. – Az élet nem áll meg. Élni így is ugyanúgy lehet.

– De te látod a bénaságomat, a gyengeségemet. Olyan mintha a férfiúi mivoltomtól fosztanának meg.

– Ez ostobaság, tudod te is.

Cintia megfogta a férfi kezét, és kissé megszorította, hogy az érezze, itt van mellette, nincs mitől tartania.

– Cinti! Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, nem kérhetem tőled, hogy maradj velem.

– Miért beszélsz így? Ezer és ezer mozgássérült él teljes életet, csak meg kell tanulni.

Tomyt nem hatották meg nagyon a lány bátorító szavai. – Néha azt kívánom, bárcsak meghaltam volna a balesetben, akkor nem kellene mindezt átélni, sem nekem, sem nektek. Nem érzem magam teljesnek, akkor hogyan éljek teljes életet?

– Vannak akik éppen így érnek el sikereket a sportokban vagy máshol. Ők képesek megküzdeni mindennel, mert akarják az életet, és ők élik is, nem csak vegetálnak. Nekik teljes, mert megtesznek mindent, hogy az legyen. Szívesen segítek neked mindenben, kérned sem kell.

Tomy felhúzta a lány kezeit a szájához, és egy szeretettel teli csókot lehelt rájuk. Már tudta, teljes szívéből tudta, hogy a teljes élet számára csakis Cintia mellett lehetséges.

Még egy fél órát ott töltöttek a tóparton, és hallgatták a barátságos csendet. Nagyon élvezték egymás társaságát és a békét, ami körülvette őket. De tudták, ideje visszaindulniuk, mielőtt a nagyszülők aggódni kezdenek. Ezért Cintia a férfi háta mögé lépett, és lassan hazatolta.

Ahogy a ház kapujához értek egy ismerős hang csapta meg a fülüket. Ám ennek a hangnak most egyikőjük sem tudott örülni. Sőt! Cintiát kifejezetten rossz érzéssel töltötte el, de azért hatalmas erőt véve magán, lassan betolta Tomyt a házba.

– Na végre! – Clara boldogan ugrott fel a székről, és azonnal ott teremve vőlegénye előtt megölelte és szájon is csókolta.

Bár Tomy védekezhetett volna, de a hirtelen támadt meglepődöttségétől még arra is képtelen volt, hogy a fejét elfordítsa. Így viszont úgy tűnt, hogy ő maga is aktív részese a csóknak, ami láthatólag Cintiának igen rosszul esett, mert abban a pillanatban sóhajtva elfordult tőlük.

– Végre megjöttél! – ujjongott Clara, és beljebb tolta Tomyt a kanapé elé. – Annyi hírem van! El sem fogod hinni. A nagymamádéknak már elmondtam, ők már mindent tudnak és nagyon örülnek.

Cintia és Tomy szinte egyszerre néztek Helenára, aki felkelt a kanapéról ahol eddig ült, és zavartan dünnyögve a konyhába sétált. – Teszek fel teát. Szükség lesz rá.

– Szóval! – Clara sehogy sem akarta, hogy mások is szóhoz jussanak, ezért megfogta vőlegénye kezét és helyet foglalva a kanapén tovább beszélt, mit sem törődve azzal, hogy Cintia még mindig az ajtóban áll. – Egész héten csak szaladgáltam és elintéztem szinte mindent. Beszéltem az anyakönyvvezetővel, a pappal, foglaltam termet, és a meghívókat is kiküldtem. Már a ruhámat is kinéztem, csak szerettem volna, hogy te is lásd és rábólints. Úgyhogy ha hazamegyünk, még lesz intézni valónk szombatig.

– Pap? Anyakönyvvezető? Clara! Te meg miről beszélsz? – Tomyban halványan felsejlett, hogy milyen ceremóniához is kell az a sok minden, amit a lány felsorolt, de képtelen volt elhinni, nem gondolta, hogy mindez valóság lehet.

– Hát nem egyértelmű? Az esküvőnkhöz. Szombaton reggel egy pár leszünk. És Cintia lesz a koszorúslányom. Ebben nem tűrök vitát!

Abban a pillanatban, ahogy ezt Clara kimondta, és még rá is pillantott közben, Cintiával forogni kezdett a világ. Először azt hitte rosszul hall, de látva Tomy döbbent arckifejezését, és értetlen, már-már dühös tekintetét, tudta, a nő minden szavát jól értelmezte. Szeretett volna meghátrálni és elszaladni, de bízott benne, hogy Tomy szavai a tónál nem hazugságok, hanem nagyon is komoly vallomások voltak, és akkor Clara terve a házasságról nem válik valóra. Nem is csalódott, mert alig néhány pillanat múlva a férfinek végre sikerült megszólalnia, és felháborodva barátnőjére nézett.

– Nem gondolod, hogy ezt egy kissé elkapkodtad? A házassághoz két ember kell. Legalább megkérdezhetted volna, hogy én akarom -e. Egész héten próbáltalak hívni, de se reggel, se délután, se este nem értelek el. Most meg ideállítasz azzal, hogy szombaton összeházasodunk? Ezt mégis hogy képzelted? Attól, hogy lebénultam, még nem rángathatsz úgy, ahogy neked tetszik!

– Rángatlak? – Cara úgy nézett a vőlegényre, mintha most látta volna először. – Ezt meg miért mondod? Én nem rángatlak, hiszen ezt terveztük eddig is, csak nem most, hanem kicsit később. Viszont most muszáj volt előbbre hozni.

– Ugyan, mégis miért?

– Mert terhes vagyok.

Clara ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ám Tomyt ez a szó villámcsapásként érte, és néhány pillanatig még a megfelelő szavakat sem találta. Cintia azonban nem habozott, amilyen gyorsan csak tudott kifordult az ajtón, és sietve elhagyta a házat.

Tomy hallotta az ajtó csapódását, és a lány után akart kiabálni, de nagyon jól tudta, hogy hiába tenné. Így inkább a menyasszonyához fordult, miközben próbálta önmagában összerakni a dolgokat. Tudta, akárhogy is érez, nem hagyhatja magára Clarat, és főleg nem a születendő gyermekét.