16. fejezet

A kórházhoz érve Peter kisegítette fiát az autóból, majd hagyta, hogy Cintia átvéve az irányítást, betolja Tomyt az épületbe. Szerencséjük volt, mert alig értek be a bejáraton, Dr. Talles akkor lépett ki az egyik ajtón, és meglátva a betegét, odasietett hozzá.

– Üdvözlöm! – fogott kezet az orvos Tomyval – Épp jókor, most van egy szabad negyed órám, így nyugodtan megvizsgálhatom. Jöjjön csak! A lenti vizsgáló itt van néhány ajtónyira. – azzal elindult előre, hogy mutassa az utat. Ám amint kinyitotta az ajtót megállt, hogy bevárja a betegét.

Cintia az ajtóhoz tolta Tomyt, és szeretett volna bemenni vele a vizsgálatra is, ám a férfi megállította a kocsit, és bár nem nézett a lányra, de mindnyájan tudták, hogy hozzá beszél. – Már a férfiasságom maradékától is meg akarsz fosztani? – szólt rá, szinte haragosan – Nem akarom, hogy begyere és lásd a vizsgálatot!

A lány fülig pirult a hirtelen jött rendreutasítástól. Döbbenten pislogott Tomyra, majd mikor az meg se mozdult, zavartan elengedte a kocsit, és hagyta, hogy azt Derek a legnagyobb nyugalomban betolja a vizsgálóba. Ő maga pedig, miután az ajtó becsukódott előtte, nem tehetett mást, Peterrel együtt leült a legközelebbi székekre és türelmesen várakozott.

Tomy elesetten üldögélt a székében, miközben az orvos elmondott néhány eredményt a legutóbbi vizsgálatokról, majd áttért a mozgáskorlátozottak életére. Igazából a férfi meg sem hallotta a mondanivalót, csak engedelmesen követte a doki utasításait, miközben egyre csak arra gondolt, hogy Cintia bizonyára nem érez már iránta mást, csak sajnálatot. Ez annyira bántotta mind a szívét, mind a hiúságát, hogy szeretett volna ordítani egyet. Ám jól tudta, ennek most nem épp ez a legmegfelelőbb helye, mert a végén még elérné, hogy az elmegyógyintézetbe kerüljön. Mégis, ahogy egyre múltak a percek, és Dr. Talles végezte rajta a vizsgálatokat, igazán nagy erőfeszítésébe került, hogy ki ne törjön. Főleg akkor szorította ökölbe a kezét és össze a száját, mikor az orvos minden ellenállása ellenére megigazította a lábát a tolókocsin.

– Köszönöm, de ezzel magam is elboldogulok. – sziszegte Tomy a fogai között ellenségesen.

– Lesz még rá alkalma, hogy egyedül boldoguljon, most örüljön annak, hogy mindenki segíteni akar – felelte Derek teljesen nyugodtan, majd az asztal másik végéhez sétált, és kitöltött néhány receptet, majd a vizsgálati lapot is. – Azt hiszem maga is érzi, nem kell mondanom, hogy a lábai állapota nem változott. Sajnos előfordul, hogy a műtét sem tudja helyreállítani a gerinc tökéletes állapotát. Bár a vizsgálatok alapján, nem látok kizáró okot, ami miatt a lábak érzéketlenek. De ami tény, az tény, mégis azok.

– Micsoda megállapítás – dörmögte Tomy.

– Na igen. Az orvostudomány sokszor tűnik mit sem érőnek, főleg ha belegondolunk, hogy nem minden életet sikerül megmentenünk, vagy épp nem teljesen. Ami Önt illeti, a balesete igen komoly volt, és azt hiszem az, hogy így felépült is nagyon szép eredmény.

– Már akinek.

Derek erre már nem felelt, csak a betege kezébe adta a papírokat és kitolta a vizsgálóból a nagyapjáékhoz.

– Minden rendben van? – állt fel Peter a székről, és odasietett az orvos elé.

– Ha azt vesszük, hogy már papírom is van róla, hogy nyomorék vagyok, akkor igen – felelte a doki helyett Tomy a padlót bámulva.

Olyan elkeseredettnek, olyan elesettnek tűnt, hogy Cintia szíve majd meghasadt. Egy óvatlan pillanatban a férfi mögé állt, és kedvesen megsimogatta a vállát, hogy az érezze, mellette áll és vele van. Ám Tomy ezt a mozdulatot is sajnálatnak vette, és még erősebben vágyott ütni, vágni, kiabálni, ordítani, hogy kiadhassa magából a felgyülemlett feszültséget és a csalódottság bánatát. De hogy ezt ne tegye meg, inkább elfordította a kerekesszékét és elindult vele a kijárat fel, a nyomában Peterrel.

Cintia értetlenül nézett utánuk, majd megérezve magán Derek szomorkás tekintetét, odafordult az orvoshoz, és kétségbeesett tekintettel nézett rá. – És ez már végleges?

– Tudod, hogy semmi sem az. Mr. Clark lábai és gerince jól van. A sebei nagyon szépen begyógyultak, tehát orvosilag minden rendben van. De a gerincsérüléseknél előfordul passzív állapot, mikor egyszerűen nem működik, aminek működnie kellene. Az a gyanúm azonban, hogy itt leginkább pszichikai okok lehetnek.

– Igen, lehet. Nagyon ki van borulva, szinte nem is önmaga. Dühöng, ordibál és egyszerűen elviselhetetlen. Láttad mit művelt a bárban is. Otthon pedig ennek a triplája. Szoktam hallani ahogy kikel magából, mert a szomszédban lakom. Szerencsétlen nagyanyja engem kért meg, hogy kísérjem el, mert már nagyon kivan.

Derek bólintott. – Igen, magam is észrevettem, hogy nagyon nehezen viseli a történteket. Ez már a depresszió első jele. Most tudatosult benne, hogy elveszítette a lábait, és nem folytathatja azt az életet, amit eddig. Nagyon oda kell figyelni rá, mert könnyen kárt tehet magában, akár óvatlanul, akár akarattal is. Szüksége van a szeretetre, a törődésre, az odafigyelésre. Mindig legyen mellette valaki, nehogy baja legyen.

– Köszönöm Derek!

– Nem tesz semmit, nekem ez a dolgom. És ha bármi van, a számomat tudod. Hívj bármikor. – Azzal megérintve a lány karját, kedvesen végighúzta rajta a kezét és visszament a vizsgálóba.

A lány sóhajtott egy mélyet, majd mindenre felkészülten követte a férfiakat a parkolóba. Mire odaért, a többiek már indulásra készen elhelyezkedtek az üléseken, ezért ő is sietve beszállt, és bólintott Peternek, hogy mehetnek.

Az öreg kigurult a parkolóból, és célba vette az utat hazafelé, mikor Tomy még mindig mérgesen, dühe teljességében odafordult a lány felé. – Mi tartott ennyi ideig? Biztosan nagyon jól elbájologtál még a kis barátoddal. Csak ezért jöttél el, csak ezért kísértél el. Mi?

Cintia értetlenül nézte a férfit, majd mikor a szavak eljutottak a tudatáig, magához térve első döbbenetéből, előrehajolt és megérintette Tomy nagyapjának a vállát. – Peter bácsi! Legyen szíves befogni a fülét, mert nem biztos, hogy hallani akarja amit mondani fogok Tomynak.

– Nem gond gyermekem, mondjad csak.

Miután a lány visszafordult, olyan szúrósan nézett a szeretett férfira, ahogy talán még soha, és a szavak is úgy jöttek a szájára, mintha csak olvasná. – Nem én akartam eljönni veled, hanem a nagyanyád kért meg, mert már teljesen tehetetlen a kiborulásaiddal szemben. Ordibálsz, kiabálsz, kikelsz magadból mindig mindenért, mintha az egész világ ellened volna. Szegények a lelküket is kiteszik érted, te pedig azzal hálálod meg nekik, hogy nap mind nap leordítod őket. Már nem fiatalok, mégis erejükön felül törődnek veled, mert te vagy a legfontosabb számukra. Most is, mikor Helena néni átjött hozzám, majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől, mikor azt mondtam elkísérlek, mert nagyon félt, hogy itt, a kórházban is úgy viselkedsz majd, mint egy hisztis gyerek. Á, bocsánat, nem! Te sokkal rosszabbul viselkedsz, mint egy gyerek! – A lányból csak úgy dőlt a sok szidalom, de most már nem érdekelte semmi, egyszerűen úgy érezte, hogy ki kell oktatnia ezt a fajankót. – Én együtt érzek veled, mert tudom, hogy nehéz. Az eddigi teljes életed most megtört, és talán soha nem lesz már minden olyan, mint azelőtt. De mindenki szeret, és a kívánságaidat lesi, nem érdemlik meg, hogy gyötörd őket. Nézz végre körül és láss!

Tomy elgondolkodva fordította el a fejét, és kinézett az ablakon, majd néhány feszült pillanat után, immár sokkal nyugodtabban szólalt meg. – Tudom, hidd el tudom. De mikor minden mozdulat olyan piszok nehéz, és még a mellékhelységbe is segítség kell, egyszerűen nem bírom elviselni ezt az életet. Már nyomorék vagyok, és nincs visszaút.

– És akkor mi van? Nem te vagy az egyetlen ember, aki így él. És azok is megtanultak vele közlekedni, sőt, ennél jóval többet is. Ettől még az élet nem áll meg. De ha ezt a viselkedést folytatod, mindenkit elmarsz magadtól. Ezt akarod?

Erre már Tomy nem felelt, csak magába mélyedve hallgatott, és már sokkal nyugodtabban volt képes átgondolni néhány dolgot. De tényleg csak néhányat, mert az út túlontúl rövid volt ahhoz, hogy mindent részletekbe menően feltaglaljon magában. Így, miután nagyapja leállította az autót és elővéve a csomagtartóból a tolókocsit, belesegítette az unokáját, Tomy megkérte rá, hogy menjen be, és hagyja egyedül Cintiával. De mindezt olyan kedvesen és lágyan tette, hogy az öreg nem is ellenkezett, csak nagy léptekkel sietett befelé a lakásba.

– Elviselhetetlen vagyok. Igaz? – kérdezte a lánytól, miután az kiszállva a kocsibból odaállt elé.

– Néha eléggé. De mégis miért csinálod ezt?

– Mert dühít, rettentően dühít és elkeserít, hogy képtelen vagyok mozgatni a lábamat, hogy mások segítségére szorulok, hogy nem tehetek mindent szabadon, mint azelőtt. Kötve vagyok, és ez az érzés megőrjít. Olyan mintha a férfiasságom ment volna tönkre, nem csupán a lábam.

– Férfiasság! Az ég szerelmére! – Cintiát már nagyon idegesítette ez a folytonos feminista szöveg, és karba fonva a kezét, korholta a férfit – A férfi nem azért férfi mert tökéletesen macsó és semmilyen hiányossága sincs. Hanem azért, hogy a nőnek párja legyen, hogy együtt megoldjanak minden felmerülő problémát. Attól, mert neked nem működnek a lábaid, még ugyanolyan férfi vagy, mint azelőtt.

– No hiszen! Azért neked is jobban tetszik az orvosom, akinek nincs semmi hiányossága.

Cintia a türelme határán megrázta a fejét. – Ne fárassz már! Derek csak egy jó ismerősöm, és akkor is az lenne, ha nem működne a lába vagy a keze, vagy mit tudom én.

Tomy egy darabig némán nézte a lányt, majd a kerekekhez nyúlva elkezdte a kocsiját gurítani az utcán.

– Most meg hová mész? – fordult utána a lány.

A férfi nem felelt, de ahogy távolodott, Cintia szánakozása úgy lett egyre erősebb. Végül aztán, csak lazán zsebre dugta a kezeit és elindult Tomy után. Ám amikor a tónál a férfi leállította a kerekesszéket, nem ment oda hozzá, csak leült egy kicsit távolabb tőle, és várt. Maga sem tudta igazán, hogy mire, csak azt érezte, hogy időt kell adnia Tomynak, hogy megeméssze a dolgokat, és végre újra ugyanaz legyen, aki azelőtt.