15. fejezet

Tomy hiába kiabált a lány után, az már nem állt meg, ezért a férfi sem tehetett mást, lassan tekerve a kerekeket, hazagurult. Tudta, nagyon megbántotta Cintit, és nem azért mert kisebb jelenetet rendezett a bárban, hanem Clara miatt. Tisztában volt ezzel nagyon is, és szerette volna visszaforgatni az időt, hogy másképp tegyen mindent. Ám erre már képtelen volt, így csak egy valami volt még... menteni a menthetőt.

Amint hazaérve begurult a kapun, leállt az udvar szélére, és elővéve a mobilját a menyasszonyát tárcsázta. A telefon ki sem csörgött, egyszerűen nem volt elérhető. Tomy káromkodott egyet, majd ha lehet, még rosszkedvűbben hajtott be a lakásba.

Hiába volt azonban minden elhatározása, mert Clarat sem másnap, sem az azt követő napon nem érte el. Próbálta reggel, délután, este, a lány egyik napon sem volt hajlandó a telefonja közelébe menni. De Tomy nem adta fel, mert tisztában volt vele, hogy Cintiát csak így fogja tudni kiengesztelni, és most ez volt a legfontosabb. A napok, az órák, a percek, mind csak kínok voltak számára, mert Cinti nem volt vele. Bár olykor, kinézve az ablakon egy-egy pillanatra meglátta, de nem mert közeledni felé egészen addig, míg fel nem tudja mutatni szeretete zálogát. Ám ehhez mindenképp beszélnie kellett Claraval.

Három nap telt el. Cintia épp a reggelit befejezve készült elpakolni az asztalról, mikor csengettek, majd beinvitálásra sem várva Helena lépett a lakásba. Az arca zavart volt és szomorú. Rosi azonnal odament hozzá és leültetve kérdezgetni kezdte. De az asszony csak sóhajtozott és időbe telt mire sikerült megszólalnia.

– Valójában Cintiához jöttem. – mondta halkan, egészen meggyötörten – Lenne egy nagyon nagy kérésem hozzá.

A lány befejezte a pakolást, és kíváncsian odaállt az asszony elé. – Kérés? Mondja csak Helena néni.

– Tomyról lenne szó.– bár az asszony látta Cinita arcán összefutó idegeket és a szikrákat szúró tekintetét, de azért folytatta. – Ma kell visszamennie az orvoshoz kontrollra. Peter viszi be kocsival, de már az ő idegei is pattanásig feszültek. Tomy egyszerűen kezelhetetlen. Folyton dühöng és kiabál szinte mindenért, mintha mindenki ellene volna. Képtelenség értelmesen beszélni vele. Ha segíteni akarunk az a baj, ha nem, akkor meg az. Isten lássa lelkem, nagyon szeretem, de egyszerűen öregek vagyunk mi már ehhez.

– És én mit segíthetnék? – kérdezte értetlenkedve a lány.

– Én úgy láttam, hogy te jó hatással vagy rá. Ha veled van, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Megtennéd, hogy elkíséred az orvoshoz? Nem akarom, hogy botrányt csináljon, legalább ott ne.

Cintia azt hitte rosszul hall. Még hogy ő kísérje el? Na azt már nem! – Sajnálom Helena néni, de nem. Szívesen segítenék ha magának kellene vagy Peter bácsinak, de ezt nem teszem meg.

– Nézd gyermekem, megértem ha haragszol Tomyra, mert valóban nagyon idegesítő a viselkedése mostanában. Ha megbántott, én kérek bocsánatot. De ezzel nem neki, hanem nekem és Peternek teszel szívességet.

– Kislányom! – Rosi lágyan megsimogatta a lánya vállát – Ha nem is Tomy miatt, de nézd meg Helena nénédet, nagyon kimerült. Nehéz lehet most mindnyájuknak. Te viszont fiatal vagy, és Tomy is biztosan jobban érzi magát a te társaságodban. Azon kívül, te még jobban el tudod viselni a kitöréseit.

– Nem arra kérlek, hogy egész nap istápold, csak most kísérd el, hogy ne csináljon botrányt a kórházban.

Cintia elnézte Tomy nagyanyját, és meg kellett állapítania hogy valóban meggyötörtnek, kimerültnek látszott. Kicsit olyan benyomást keltett, mintha ez alatt a pár nap alatt éveket öregedett volna. Nem tehetett mást, nem volt szíve nemet mondani, pedig minden porcikája fel volt háborodva és tiltakozott, egyedül csak a szíve húzott a férfihoz.

– Rendben, elkísérem. – mondta végül, mire Helena felállt, és könnyes szemekkel, megkönnyebbülten megölelte a lányt.

Cintia magára erőltetett egy mosolyt, majd sietve átöltözött, hogy aztán Helenával együtt átballagjon a szomszédba. Bár a lány nem akart bemenni a házba, most mégsem hadakozott, hisz ha egyszer elvállalta a kísérő szerepét, nem akadhatott fenn apróságokon. Csupán némi tartózkodást engedett meg magának, de azt is csak mértékkel.

A házban Tomy épp a kerekesszékével küszködött, mert sehogy nem tudta tőle magára venni a pólóját, folyton elakadt valahol. Peter odalépett, hogy segítsen neki, de a férfi úgy rárivallt a nagyapjára, hogy az azonnal meg is hátrált. Tehetetlen kétségbeesésében, ahogy ki akarta szabadítani a ruhát a fogságból, akkorát rántott rajta, hogy az anyag reccsenve hasadt ketté. Ami ez után következett, azt Cintia sem látni, sem hallani nem akarta volna, mert Tomy olyan cifra és dühös káromkodásba kezdett, és úgy hajította a szerencsétlen ruhát a sarokba, ahogy csak kifért rajta. Nem foglalkozott a könnyeivel küszködő nagyanyjával, sem a komoran hallgató nagyapjával, még csak meg sem próbálta csillapítani a feltörő, nem éppen szalonképes szavait.

Helena besietett a férfi szobájába, hogy egy újabb pólóval térjen vissza, amit ódzkodva adott át az unokájának. Cintia szinte nézni sem bírta, mert Tomy olyan képet vágott, mint aki nem ruhadarabot, inkább a körülötte álló embereket tépné szét. Talán éppen ezért, odalépett a férfihez, kivette a kezéből a sötétbarna pólót, majd egyszerűen, ám annál határozottabban ráadta. Csak akkor lépett hátrébb, mikor a ruhadarab már Tomyn volt, és úgy állt rajta, ahogyan kellett.

Peter szinte szájtátva nézte, ahogy az unokája szelíd kisfiúvá vállt a lány kezei alatt. Bár eleinte nem hitte, de most már igazat kell adni a feleségének, mert Cintia valóban hatást tud gyakorolni a fiúra. Hiszen egyetlen szó nélkül fékezte meg, méghozzá mindenféle taktika nélkül. Most már legalább remélhette, hogy a kórházban sem lesz probléma, és Tomy nyugodt marad.

Amint mindnyájan elkészültek, Cintia megfogta a tolókocsit és elindult Tomyval az udvarra, hogy a férfi be tudjon szállni az autóba. Peter is ott termett mögöttük, és segített az unokájának a kocsi ülésére evickélni. De Tomy egyszerűen nem találta a helyét. Megpróbált higgadt maradni, mert tudta, Cintia ezt várja tőle, de közben majd szétvetette a düh és a kétségbeesés. Remélte, hogy ahogy múlnak a napok, az élete is rendbe jön majd, de sem a lába, sem a szerelme nem lett olyan, amilyennek elképzelte. Clarat nem érte utol, Cintia rá sem néz, és a lába pedig meg sem mozdul. Értéktelenné és semmivé vált néhány nap alatt, egy rokkanttá, akit mindenki csak sajnál és lenéz. Ezt érezte, és hiába próbált enyhíteni ezen, az érzés ahelyett, hogy múlt volna, egyre erősödött. Főleg, mikor Cintia előtt előtérbe került a fogyatékossága, és a lány tanúja volt annak, hogy még egy pólót sem képes magára venni segítség nélkül, az autóba beszállni pedig képtelen egyedül.

– Azt hiszem, ma megint nagyon meleg lesz. – hallotta meg a férfi a mellette ülő lány csendes hangját. Először fel sem fogta, hiszen annyira el volt foglalva önmagával, de ahogy a szavak tudatosultak benne, egy pillanatra visszafordult az ablaktól és Cintiára nézett. – Ilyenkor érdemes napozni. – folytatta a lány, csak, hogy megtörje a beállt némaságot.

– Cinti! Ezt most ne! – Tomy komoran megrázta a fejét, majd újból a tájat tanulmányozta az ablakon át.