10. fejezet

Ahogy múltak a napok, Cintia úgy lett egyre bizakodóbb. Tomy nagyon jól viselte a történteket, a sebei gyorsan javultak és a kedve sem lohadt. Bár komorabb volt, mint azelőtt, de a lány mellett nagyon jól érezte magát. Egyszerre adott neki erőt, biztonságot és kitartást, miközben a szeretete fényben fürödhetett egész nap. Mindketten úgy érezték, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, hogy most már teljesen összeköti őket valami igen mély érzés.

Tomy minden reggel várta a lányt, megfogta a kezét, és maga mellé ültette az ágyra. Csókot lehelt az ujjaira, belenézett a szeretettől csillogó szemeibe és hallgatta a csilingelő, kellemes hangját. Nem tudott betelni vele, és ő adta meg számára a kellő instrukciót az élethez. Ezt akarta már mindig érezni, nem volt szüksége másra. De aznap, mikor a falon lógó órára pillantva várta, hogy Cintia betoppanjon az ajtón, egy másik nő állt meg a kórterme előtt és nyitott be hozzá.

Már elmúlt kilenc óra, mikor Cintia, kicsit késve indult Tomyhoz. Máskor már a reggeli után vele volt, de most akadt még egy kis elintéznivalója a munkahelyén a szabadságát illetően. Hiszen mióta Tomy kórházban volt, a lány nem járt dolgozni, hogy minden nap vele lehessen. Most is sietett túl lenni mindenen, hogy a nap további részét a férfival tölthesse, felvidítsa és támogassa, amennyire csak telik tőle. És mióta Tomyt átszállították az intenzívről egy normál szobába, még többet lehettek együtt.

A kórterem felé haladva, Cintia odaszólt a nővérnek, aki mosolyogva fogadta, és visszaintett neki, hogy szabad az út, nyugodtan bemehet a beteghez. És a lány így is tett, jókedvűen, a szívében tele szerelemmel nyitott be az ajtón Tomyhoz. Ám a meglepetése annál nagyobb volt, mikor a férfi ágya mellett egy korabeli, csinos, városi nőt pillantott meg, aki teljesen fölé hajolva, épp megcsókolta Tomyt.

Az első felindultságában dühösen vissza akart fordulni, ám ekkor meghallotta Tomy különösen csengő, szinte fájdalmas hangját.

– Cinti! Gyere be! – a férfi még meg is próbált felülni, készen arra, hogy a lány után vesse magát, ha az el akarna menni, pedig jól tudta, hogy erre képtelen. Ám Cintiának hatott a mozdulat, mert megállt, és mélyet sóhajtva közelebb lépdelt feléjük. Tomy ekkor kinyújtotta a kezét felé, és amikor már elérte, megragadta a lány ujjait.

– Cinti! Ő itt Clara, a … menyasszonyom. – meg akarta magyarázni, azt akarta, hogy a lány értse a jelenetet, ami a szeme elé tárult, és tudta, hogyha most nem tisztázza ezt, akkor talán nemigen lesz több alkalma rá. – Most érkezett nemrég. Nem tudott utolérni telefonon, ezért lejött, hogy megnézze, mi lehet velem. – majd látva, hogy a lány erre nem reagál, odafordult a menyasszonyához, és hozzá beszélt – Clara, ő itt Cinti.

– Cinti? Csak így egyszerűen? – a nő felállt, és úgy nézett végig a lányon. – Mégis kit tisztelhetek benne?

A helységben hirtelen néma csend támadt, és Tomy csak most érezte igazán megkönnyebbülésnek, hogy a szobában rajtuk kívül éppen nem volt senki más. Bár így is igen kellemetlen volt a helyzet, hiszen nem tudta, mit is felelhetne erre a kérdésre. Ám nem is volt szükség rá, hogy sokáig tanakodjon rajta, mert Cintia, kihúzva az ujjait Tomy kezei közül, kissé távolságtartóbban, de felelt helyette.

– A szomszédja, vagyis Tomy nagyszüleinek a szomszédja vagyok. – a lány attól, hogy mert válaszolni, némi erőt kapott, ezért a táskájába nyúlt, és elővéve egy zacskót, Tomy mellé helyezte az éjjeliszekrényre. – Hoztam egy kis rágcsálnivalót. Mamád is jön nemsoká, csak elment még venni ezt-azt, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.

– Cinti! Mondtam már, hogy ne hozz semmit. Nincs szükség rá, el vagyok látva rendesen.

Clara karba fonta a kezét, és kissé értetlenkedve nézte a lányt. – Ti ilyen jóban vagytok, hogy már többször is bejöttél látogatni Tomot?

– Igen, ilyen jóban! – felelte Tomy erélyesen – Én nem veszek össze mindig mindenkivel, mint te.

– Jól van na! – Clara értette a célzást, és fintorogva visszaült az ágy szélére – Én sem veszek össze mindenkivel, csak azzal aki butaságokat beszél. Aki azt mondja, hogy menjek haza és folytassam a munkámat, mintha mi sem történt volna, mikor ő meg betegen, elhagyatottan fekszik a kórházi ágyban, mert baleset érte.

– Hát épp ez az! Minek lennél itt, minek maradnál, ha nekem még egy darabig úgyis itt kell lennem? Aztán meg... felesleges is és kész.

– Felesleges?! Na, de drágám! – azzal odafordult Cintia felé, és hozzá beszélt tovább – Most mond meg! Ha a te vőlegényed kórházban lenne, te nem szeretnél mellette lenni? Te nem maradnál vele? Így is, el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, mikor hívtam és nem értem el. Annyira aggódtam, hogy azonnal idejöttem. Te itt hagynád a helyemben?

Cintia fájdalmas tekintettel nézett Tomyra, és egy pillanatra össze is forrt a tekintetük. – Nem! – felelte végül a lány, miközben zavartan lesütötte a szemeit.

– Na ugye? Hát ezt mondom én is. – azzal a nő visszafordult a vőlegényéhez és elmosolyodott – Vita befejezve! Most pedig megyek és iszom egy kávét. Hozzak nektek is?

Tomy nemlegesen a fejét rázta, ahogyan Cintia is, így a nő szó nélkül kisétált az ajtón.

Mintha csak erre várt volna, Cintia lágyan, ám annál keserűbben elmosolyodott és a férfi arcára mutatott. – A sebeid nagyon szépen gyógyulnak.

– Igen, azok igen. Csak a fránya lábaimat nem érzem.

– Majd biztosan fogod. – dünnyögte a lány, és már azon tanakodott, hogy hogyan léphetne le innen, mert ez a helyzet egyáltalán nem volt az ínyére.

– Sajnálom, hogy Clara... Nem tudtam, hogy idejön, és még maradni is akar. Én nem tudtam, és...

– Semmi baj, elvégre a menyasszonyod. Természetes, hogy veled akar lenni. – Cintia mindezt olyan fájdalmasan és komoran mondta, hogy még Tomy is megérezte benne a szavak mélységes súlyát. Így nem is tudott mást felelni, csak annyit.

– Igen, az.

Cintiának ez éppen elég volt, és nem is akart mást, csak elmenni, eltűnni innen. Nem akarta se látni, se hallani Clarat, mert ezzel csak azt érezte, hogy Tomyt ismét elveszíti. Ám ekkor még fel is merült benne egy kérdés. Tomy volt valaha is az övé? Hiszen csak jött, az ágyába bújt, aztán elment. Igazából talán soha nem is érezte azt a mélységes kötődést, amit a lány.

– Én most megyek, azt hiszem itt semmi szükség már rám. – motyogta, inkább csak magának, majd jobbulást kívánva a férfinek, sietve kifordult az ajtón. Még hallotta, ahogy Tomy a nevét kiabálja, de már sem kedve, sem lélekjelenléte nem volt, hogy válaszoljon, csak becsukta az ajtót és készült, hogy minél hamarabb elinduljon hazafelé.

– Jó reggelt! – Dr. Talles mosolyogva nézett le a kissé rémült lányra, és úgy hitte nagyon is jól tudja, mitől olyan morcos és riadt, hiszen ő maga is látta már azt a felettébb csinos, és szemrevaló teremtést, aki a beteghez érkezett. – Már megy is? Akkor ez egy igen rövid vizit volt.

– Igen az. – dünnyögte Cintia, és még arra sem volt ereje, hogy a férfire nézzen.

– Jól érzi magát? Kicsit sápadtnak találom ma reggel.

A lány bólintott, majd el sem köszönve, sietve megfordult és szinte rohant ki a kórházból. Nem akarta, hogy bárki lássa mennyire megviseli ez a kis incidens, hogy milyen fájdalmas neki, hogy a szerelmét egy másik nővel látja. Pedig igazából neki nem is lenne oka féltékenységre, mert jól tudta, tisztában volt vele, hogy Tomynak menyasszonya van.