9. fejezet

Cintia, mikor észrevette a férfi egyenletes szuszogását, szinte meghatódott. Nem is értette magát, hiszen már százszor látta Tomyt aludni, mégsem volt rá soha ekkora hatással. Talán az teszi, hogy most sérülékenyebbnek, sebezhetőbbnek, esetlenebbnek látta, vagy csak az arcán lévő sebek miatt érzett másként. Nem tudta, és nem is igazán érdekelte, mert a fontos az volt, hogy megtalálja kettejük között azt a különös és egyedi meghittséget, ami eddig is ott lapult, és amitől mindig megtalálták egymást. Ezért is határozta el, hogy mellette marad és vigyáz rá, amennyire csak tőle telik.

Sóhajtott hát egy mélyet, majd lassan felállt és az ablakhoz sétálva lenézett a kórház udvarára. A lenti nyüzsgés sem tudta lekötni, mert csak egy valamire tudott gondolni, Tomyra.

– Jó reggelt!

Cintia ijedten összerezzent a váratlan hangra, és mikor megfordult, azt a fiatal orvost látta, akivel tegnap beszéltek. – Jó reggelt! – felelt, és próbálta felidézni a doki nevét – Mr. Talles.

Az orvos közelebb lépdelt a betegéhez, és miután ellenőrizte a légzését és az infúziót, már teljesen a lány felé fordult, és szigorú képpel nézett rá. – Megkértem tegnap, hogy ne jöjjön be bejelentés nélkül. Ez az intenzív osztály, itt nem tartózkodhatnak hozzátartozók.

– Igen, tudom, és elnézést kérek. Csak... – Cintia a szavakat kereste, amivel megmagyarázhatná, miért is nem tartotta be a szabályokat, de nem igazán tudta mit felelhetne.

– Nézze, tudom, hogy mit érez. – dr. Talles intett a kezével a lánynak – Rengeteg beteg fekszik itt a kórházban, és nagyon sok hozzátartozó aggódik. Mindenki ott szeretne lenni a szerette mellett. De ha senki nem tartaná be a szabályokat, a végén már képtelenség lenne gyógyítani is, mert nem férnénk hozzá a betegekhez. – mikor Cintia odaért hozzá, az orvos kitárta az ajtót, és kedvesen, ám de határozottan kitolta a lányt – A váróterem pont arra való, hogy ott várakozzanak a hozzátartozók, míg az orvos vagy nővér be nem kíséri őket a kórterembe.

Ez a kioktatás igen furán hatott a lányra, és kicsit szégyellte is magát miatta. Hiszen nem akart ő bajt okozni, csak szeretett volna Tomyval lenni. Most mégis bűntudatot érzett, mert jól tudta, hogy a dokinak igaza van. – Sajnálom. – motyogta még egyszer, és lassan elindult a váróterem felé. Nem számított rá, de az orvos ahelyett, hogy a dolga után ment volna, vele tartott és elkísérte a székekig. Cintiának ez olybá tűnt, mintha ellenőriznék, valóban szót fogad e és azt teszi amit kell, és ez kellemetlenül érte. Már készült, hogy megszólaljon és ismét elnézést kérjen, mikor Talles megelőzve őt, beszélni kezdett.

– Mr. Clark állapota javulni látszik, ami a mentális gyógyulást illeti. Szüksége lesz minden támogatásra, hogy az állapota továbbra is gyorsan visszanyerje régi állapotát. De kérem, hogy ezentúl szóljon nekem vagy a nővérnek, vagy az éppen ügyeletes orvosnak, ha be akar menni hozzá.

– Igen, persze. – dadogta a lány, és hogy ne tűnjön olyan elesettnek, hát kérdezett. – Azt mondja, hogy Tomy, vagyis Mr. Clark hamarosan a régi lesz?

– Nos, csupán szeretném, hogy az legyen. Még szükség van további vizsgálatokra, de azt kell mondjam, hogy míg lelkileg egészen jól viseli a sérüléseket, a fizikai állapota nem éppen kielégítő.

– Ez mit jelent? – Cintia idegesen összekulcsolta a kezeit, és rémülten nézte az orvost.

Dr. Talles egy darabig habozott, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mennyire legyen nyílt és őszinte, de végül mégis elmondta a tényeket. – Reggel megvizsgáltam Mr. Clark lábát, ami nem reagált, és mozgatni sem tudta őket. Bár a gerincsérülését műtéttel helyreállítottuk, lemezt helyeztünk a törésre, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem értük el a várt eredményt. Pedig kizártuk az idegi sérülést és a gerincvelő sérülést is.

– Te jó ég! Tehát tényleg lebénult? Nem fog tudni járni?

– A műtétet elvégeztük, és a sérülést rendbe tettük. Mivel egyéb kizáró okot ezidáig nem találtunk, reméltem, hogy ma reggelre már érezni fogja az alsó végtagjait. De mivel ez nem történt meg, még végzünk néhány vizsgálatot. Talán attól okosabbak leszünk.

Cintia bólintott, de képtelen volt levenni a szemét a dokiról. Mintha már most a csodára várna, és arra, hogy az orvos azt mondja, Tomy holnapra rohanni fog. De dr. Talles hallgatott, és a tekintete sem volt túl bizakodó. – Maga sem hiszi, hogy bármit is találnak. Igaz?

– Az előzetes vizsgálatok szerint... valóban nem nagyon hiszem, de ez nem jelent semmit. Lehet, hogy van valami, amit eddig nem vettünk észre.

A lány letaglózódott, de hogy ne legyen elkeseredett, azzal biztatta magát, hogy Tomy él, és ennél nincs is fontosabb. Így meg is nyugodott, és mélyet sóhajtva bólintott. – Értem. Akármi is lesz, nem számít. A fontos, hogy Tomy életben van. Az, hogy járni fog e tudni, már mellékes.

-Nos, azért ez ennyire nem egyszerű. – az orvos száján egy mosoly futott át – Van, aki képtelen feldolgozni a tényeket és depressziós lesz. De aki mellett ilyen elszánt barátnő van, az biztosan könnyedén túl lesz a megrázkódtatáson.

– Elszánt? Annak nézek ki? Inkább kétségbeesettnek érzem magam, és iszonyú tehetetlennek.

Az orvos erre már teljesen elmosolyodott, és úgy nézett végig a lányon. – Maga igazán bátor, és ahogy látom, igazán kitartó is, különben nem lógott volna be a barátjához. Nem igaz? Remélem kitart ez az elszántsága végig, akkor Mr. Clark hamar meg fog gyógyulni.

Cintia válaszként ismét felsóhajtott, de ahogy a dokit nézte, már az ő szája is mosolyra húzódott, miközben zavarában a szemét is lesütötte. – Ha csak rajtam múlna, már holnap egészséges lenne.

Dr. Talles bólintott, majd mint aki csak most kapott észbe, körbenézett, és úgy fordult vissza. – Most mennem kell, de ha bármi probléma van, keressen meg nyugodtan. És ha megkérhetem, ne menjen vissza a kórterembe csak a nagyvizit után. A nővér majd szólni fog, mikor szabad. Rendben?

„Naná” – gondolta a lány, hiszen nem akart még egy ilyen kellemetlen szituációt. De mondani csak annyit bírt, hogy – Rendben.

Valamivel később, Helena és Peter is megérkeztek. Cintia elmondta nekik, amit az orvostól tudott, és azt is hogy a doki megkérte, ne menjenek be Tomyhoz csak vizit után. Bár Helena nem értett egyet ezzel az egésszel, és nagy kínjaiba telt, hogy ne rohanjon be az unokájához. Idegesen leült Cintia mellé, és kikérdezte, amennyire csak tudta. Hogy viselkedett Tomy? Mit mondott? Milyen volt? Egyszerűen mindent tudni akart. És a lány minden igyekezetével azon volt, hogy a lehetőségekhez mérten megnyugtassa az asszonyt. Persze ezt egyszerűbb volt akarni, mint megtenni, hiszen ilyen körülmények között egyikük sem volt képes mellőzni az aggodalmat és idegeskedést.