Az örökség

   A szállodai szobában nem volt valami meleg, arra kelt fel éjféltájt, hogy rettenetesen fázik a lába. Fel is ült az ágyon, a sötétben alig tudta kivenni az alig három méterre álló szekrényt, és a mellette lévő asztalt, ahol a holmija hevert. Jó két percig erőltette a szemét, aztán könnyed mozdulattal kikászálódott az ágyból. Szüksége volt egy pohár vízre, és meg kellett tornáztatnia magát, hogy a vér a lábába szálljon.

   A fürdőszobában engedett magának egy kis vizet a poharába. Aztán csak állt, nézte azt a semmitmondó, öregedő arcot, amelyet annyiszor látott már, hogy unta az egészet. Nézte a vastag szemöldököket, amelyek gyenge ívet írtak le, mintha folyton felhúzná őket. Alatta az enyhén kidülledő szemek, az enyhén véreres szemfehérje, és a rendkívül sötét szembogarak. Az orr, vaskos, széles valami az arca közepén, és a száj, amely vékony, semmitmondó. Még az álla képviselt valami határozottságot, az a kemény, kiszélesedő áll, amelynek középen egy kis bemélyedés húzódott.

   - Szabó Ferenc, csodásan nézel ki! – mondta magának némi vitriollal a hangjában, ahogy a tükörképét nézte.

   Az este sokat ivott, bár kérdés, mennyi a sok. Régen rengeteget ivott, a fél életét kocsmákban töltötte, ma már csak néhanapján iszik, ha nagy bánat, vagy öröm éri.

   A szája száraz volt, újabb pohár vizet ivott. Úgy érezte, mintha a gyomrában mindenféle szőrök tanyáznának, és a víz valami furcsa úton kifolyna belőle. Nem volt álmos, csupán fázott. Elnézte magát a tükörben, főleg a gyérülő haját leste, amely egyre inkább hullott. Sehogy sem volt jóképű férfi, még csak megnyerő sem, de a kopaszodást nehezen viselte.

   A sötét szobában zoknit húzott a lábára, aztán visszabújt az ágyba. Vadul követték egymást a gondolatok a fejében, az elmúlt három-négy nap eseményei egészen megdöbbentették. Négy nappal ezelőtt kapott egy levelet, hogy vidéken élő távoli rokona elhalálozott, akiről egyébként nem nagyon tudta, hogy létezik, és ő az örökös, márpedig rengeteg pénzről, egy nagy birtokról, és egy komoly vállalatról van szó. Először nem hitt a szemének, többször megnézte a címzettet, valóban neki lett címezve a levél. Félrerakta a dolgot, nem foglalkozott vele. Másnap délután telefonon kereste egy bizonyos Makovecz úr, hogy ő Szabó Ferencet keresi, egy örökösödési ügyben, és hogy mielőbb jelenjen meg Győrben, hogy átvegye a hatalmas örökséget.

   Ezért feküdt a szállodai szobában, a nem túl meleg szobában, ahol fázott a lába. Olyan gyorsan rohant ebbe a városba, hogy majdnem eszét vesztette, a vonatúton végig csak a levél és a telefon járt az eszében, és nem akarta elhinni ezt az örökséghistóriát.

   Első nap bemutatta a levelet, aztán a születési anyakönyvi kivonatát, és akkor bizonyossá vált, hogy ő a keresett személy.

   - Hogy örökölhettem én ennyi pénzt? Meg egy nagyvállalatot, birtokot? Ki volt ez az ember?

   Egymás után tette fel a kérdéseket, az ügyvéd pedig készségesen válaszolt.

   - Az ön édesapjának másod-unokatestvére volt Szabó Gerzson, aki ezt az egész birodalmat felépítette. A felesége négy évvel ezelőtt hunyt el autóbalesetben, egy évre rá pedig egy szem lánya, aki belefulladt a Balatonba. Minden lehetőséget megvizsgáltunk, ön az egyetlen élő rokona, tehát önt illeti meg a vagyon, a birtok, a vállalat.

   Ezért kellett berúgnia, örömében gyorsan, mohón leitta magát. Ez volt a legrosszabb az egészben, hogyha részegen lefeküdt, éjszaka mindig felkelt, hogy nyugtalanul heverésszen egy-két órát az ágyon. Talán megöregedett, maholnap betölti a negyvennyolcat, már illő lenne felnőnie a feladathoz, amit akár életnek is nevezhetnénk. Sokat ivott régen, az biztos, amikor még festőként dolgozott, műszak után mindig a kocsmában kötöttek ki a munkatársakkal. Most majd nem kell többet dolgoznia…

   - Valami tévedés van a dologban… - mondta Szabó hitetlenül, félszegen mosolyogva. – Nem emlékszem a rokonságból Gerzsonra, de hogy őszinte legyek, alig ismerek valakit az egész rokonságomból…

   - Az édesapja Szabó Imre, született 1937. január 5-én, Nagyváradon?

   - Igen…

   - Nos, neki volt egy bátyja, aki 1927. március 1-jén született ugyanott, és alig húsz éves korában fia született, egy bizonyos Szabó Ottó. Újabb gyerek következik, immár 1968-ban, amikor is megszületik Szabó Gerzson, aki felépített egy hihetetlen vállalkozást, úgyszólván a semmiből…

   - Miben halt akkor meg, ilyen fiatalon?

   - Elég szomorú a helyzet, Szabó úr, ugyanis az történt, hogy ez a kiváló férfi öngyilkos lett…

   Makovecz úr, ez az elegáns ügyvéd feszengett a székén. Egy drága tollat forgatott az ujjai között, néha megigazította a nyakkendőjét.

   Szabó meg csak ült a székén, és alig akarta elhinni az egész történetet. Az élet furcsa összejátszása által hatalmas szerencse érte, ez számára annyira valószerűtlennek, annyira lehetetlennek tűnt, hogy minden pillanatban a csattanóra várt. Azt várta, hogy bejelentsék, rossz tréfa volt az egész, valójában nem örökölt egy forintot sem, menjen szépen haza…

   - Rágyújthatok? – kérdezte remegő hangon.

   - Hogyne, tessék csak!

   Már egy ideje le akart szokni a cigarettáról, egy-két hétig sikerült is megállnia, hogy ne gyújtson rá, de aztán mindig elszívott egy-egy szálat. Most olyan jól esett leszívnia a füstöt, meg is szédült tőle.

   - Mikor vehetem át az egész örökséget? – kérdezte aztán erőtlenül, félszegen.

   - Egyelőre maradjon a városban, néhány nap türelmét kérném, aztán körbevezetem a vállalat irodáiban, megismerheti az alkalmazottakat… Van pénze?

   - Van néhány ezer forintom…

   Az ügyvéd elővett egy borítékot.

   - Nézze, itt van még ötvenezer forint, béreljen egy szállodában szobát, aztán majd értesítem! Ma csütörtök van, holnap talán már minden rendben lesz, de ha nem, akkor hétfőn körbejárhat az új birodalmában…

   Makovecz úr szélesen mosolygott. Szabó figyelte ezt az elegáns, pocakos ügyvédet, aki boldognak tűnt, mosolygott, és a tollat egyfolytában forgatta az ujjai között.

   Minden részletre emlékezett a szállodai szobában, így az éjszaka közepén. Még mindig fázott, és még mindig émelygett egy kicsit, de már nem ment ki újabb pohár vízért. Feküdt az ágyon, feje alá csúsztatta a jobb karját, és a mennyezet alig látható felületét nézte. Arra gondolt, hogy még életében nem aludt szállodában, csak valamikor gyermekkorában, amikor táborba vonult az osztálytársaival, akkor aludtak egy panzió szobájában. Öten voltak összezsúfolni azon a két keskeny ágyon, most meg övé az egész franciaágy. Hitetlenkedése tovább nőtt az elmúlt huszonnégy órában. Ezt csak tetézte a részegség utáni depresszió, a lehangoltság egészen erőt vett rajta.

   Örökölt. Méghozzá nem is keveset, ez pedig magával a csodával volt határos, szinte elképzelhetetlen volt. Világ életében dolgoznia kellett, már tizenöt éves korában eljárt a festőkkel, kőművesekkel, nyaranta köztük dolgozott. Tizenhét éves korában, amikor végzett az iskolában, festőnek állt, bár sosem szerette ezt a szakmát. Hosszú heteken keresztül glettelt, aztán festett, tapétát ragasztott, mint egy gép, haladt előre, felvette a fizetését, így élt hosszú éveken keresztül. A nők nem érdekelték, a testi szükségleteket nem tekintve. Néha napokat töltött a kocsmákban, aztán három hónapig egy kortyot sem ivott. Harmincesztendős korára elérhetett volna bármit, de valamire mindig elköltötte a pénzét, pedig olykor vasárnap is dolgozott, és elég jól megfizették a munkáját.

   Furcsa volt visszatekinteni a múltjára. Mintha már semmi köze nem lenne az egykori proletárhoz, aki volt huszonöt, harminc évvel ezelőtt. Merthogy összesen harminc évet dolgozott le, vagyis pontosabban huszonnyolcat, mert két évvel nem tud sehogy sem elszámolni a mai napig. Akkoriban feketén dolgozott, műköveket gyártott, vagy bútorokat szállított, mikor hol adtak neki munkát. Így teltek el az évek, hogy a végén hihetetlen gyorsasággal lecsapódjanak az emlékek, a jelen pedig felgyorsuljon.

   Negyvennyolc éves, agglegény, egyáltalán nem vonzó férfi, bizonyos értelemben még érdektelen, egyszerű is. Sosem érdekelte semmi, életében talán öt könyvet olvasott, színházban egyszer járt, moziban valamivel többször… A mérleget elnézve eléggé siralmas az eredmény. Ezekre gondolt a sötét szobában, a hirtelen ölébe hullott bőség hatására.

   Két éve kezdődtek a bajok: gerincsérvet kapott, a dereka teljesen megadta magát, néha napokig az ágyban feküdt, még az WC-re is alig bírt kimenni. Ezáltal a munkakedve is alábbhagyott, már nem vonzotta őt semmi, a pénz sem érdekelte. Néha egyik hónapról a másikra rángatta át magát, napokig zsíros kenyeret evett vöröshagymával, máskor gulyáslevest főzött magának, amikor hozzájutott egy kis pénzhez.

   Erre is gondolt az ágyban fekve. A gerince mostanában nem rakoncátlankodott, a hajlongás is ment neki, nem okozott gondot lehajolni a cipőért, vagy, hogy felvegyen valamit a padlóról. A felüdülés korszakai voltak ezek, mert máskor, amikor a gerincében előbújt a fájdalom, úgy érezte, mintha a fél világot tartaná a vállán és az egész hátán. Már jó ideje nem történt semmi, ágyhoz sem lett kötve. Talán még egy nőt is kéne fognia magának, mert még kiszalad az időből, és akkor már tényleg egyedül marad.

   Furcsa gondolatok jártak a fejében. Fiatalon néha eszébe jutott, hogy elvehetne feleségül egy nőt, még gyermeke vagy gyermekei is lehetnének, aztán mindig letett erről. Jobban szerette a szabadságot, bár fogalma sem volt, mi jár egy házassággal. Egy évig, két évig együtt volt egy nővel, aztán továbbállt; ez a fajta életvitel aztán elvitte az ország minden tájára: Zalaegerszegtől Miskolcig. Mindenhol élt egy kicsit, Debrecenben kerek három esztendőt töltött. Néha bizony utálta már a lakását, vágyott új utakra, de azok az utak sem olyanok lettek, mint amilyenre tervezték őket.

   Végső soron mindent megvalósított az életben, amit igazán akart; egyedül, mint a kisujja, de elért egy-két aprócska érdemet, kialakított egy saját kis világot, ahonnan egyedi módon szemlélhette az embereket, és a környezetét. Barátai alig voltak, a kollégáival járt el iszogatni, nyaralásra pedig sohasem gondolt. Akárhogy nézte az életét, azért a monumentális alkotások elmaradtak, a családi tűzhely üresen ásítozott álmaiban, és a kényelmet sem teremtette meg magának. Húsz évig nem is gondolt igazán semmire, mert nem kellett semmire gondolnia. Egyedül érezte magát, ahogy egyedül is volt, és ez több volt számára a mindenségnél is.

   Könnyen elképzelhető, hogy az egész élete nem egyéb, mint a konfliktus előli menekvések halmaza. Vagy csak szimplán képtelen volt együtt élni valakivel…

   Az örökség úgy érkezett, mint derült égből a villámcsapás. Nem is tudott erről a rokonságról, akik olyan könnyedén, szinte kötelező módon elhaltak a Földről, neki juttatva minden vagyont. Tényleg létezne a Sors, és ez a láthatatlan munkás intézte így a dolgokat? Neki valóban járna ennyi pénz?

   Nem tudott aludni. Kiszállt újra az ágyból, lábfejein megint érezte a szoba hideg leheletét. Felkapcsolta a villanyt, és mindjárt láthatta a személyes tárgyait, a ruháját, amelyet egy székre dobott. Egy ing, ezt valamikor tíz évvel ezelőtt vette, egy halszálkás nadrág, a vasalása már elég régi, a szék mellett egy pár barna félcipő, viszonylag jó minőségű; a szekrényen a holmija hevert művészi kuszaságban: egy megviselt barna bőrből készült pénztárca, mellette egy csomag cigaretta, ócska öngyújtó, amilyet ezerszámra árulnak a boltokban, egy toll, amelyet alig használt, és néhány bankó, aprópénz. Tulajdonképpen nincs semmije, sem tapasztalatai, sem élete, még a múltja is teljesen hétköznapi, átlagos, egyetlen kiemelkedő, említésre méltó momentum sincs benne.

   Mikor bevonult katonának, tragédiának fogta fel. Aztán másfél év gyorsan eltelt, és szinte alig akart megszabadulni a laktanyától. Ősszel szerelt le, még egészen jó idő volt, a vonaton sokan utaztak hazafelé, és egy idős asszony egyik cigarettáról a másikra gyújtott, hogy a füsttől már hánynia kellett.  

   Furcsa, de némely emlékek, amelyek látszólag érdektelenek, jelentőség nélküliek, sokkal inkább megragadnak az ember fejében, még a részletek is kibontakoznak, míg más emlékek, amelyeket szívesen idéznénk fel, a homályba vesznek. Annak az öregasszonynak puffadt arca volt, és a haja túlságosan műnek tűnt, talán parókát viselt. Körülötte mindenféle emberek ültek: gyerekek szülőkkel, egy szerelmespár, és egy idős férfi, aki letakarta az arcát egy újsággal, hogy tudjon aludni. Milyen furcsa, mindenre emlékszik…

   Kőbányai lakása várta, üresen, otthontalanul. Azért jó volt ott élni, a háztömbtől, ahol lakott, öt percre volt egy kocsma, ahol hosszú estéket töltött a környező lakókkal. Kicsi lakás volt, egy lyuk, de az övé volt, teljes egészében ő rendelkezett mindennel, minden idejével.

   Újabb pohár vizet ivott; hosszan nézte magát a tükörben. Az arca jelentéktelensége már fájdalmas volt, és a rezignált nyugalom erőltetettnek tűnt a szemeiben. Talán éppen azért múlt el ilyen nyomtalanul egy-két évtized, mert sosem mert nagyot álmodni, sosem voltak valódi tervei, mintha semmi nem érdekelte volna. Az is elképzelhető, hogy a felelősséget akarta valami módon kikerülni, a család iránti felelősséget; a társadalom által támasztott kötelességek kikerülése, ezáltal pedig kizárta az önmagáért vállalt felelősséget is. Azt is lehetne mondani, hogy csak úgy élt a világban, nyugalomban, de nem mindig békességben.

   A kád szélére ült, és a semmibe révedt. Képes volt olykor hosszú percekre kikapcsolni, üresben járatta az agyát, egyetlen pontra fókuszálva. Fájt a feje, a gyomrában furcsa hangok szóltak a megivott vízmennyiség hatására. Egy-egy pillanatban hullámként tört rá a hányinger. Próbálta önmaga előtt is leplezni, azonban a tényleges valóság az volt, hogy rettentően félt. Mert hiszen hogyan lehetséges az, hogy felbukkan valaki a semmiből, és óriási vagyonról tájékoztatja őt, majd pénzt ad, és közli, hogy kis türelmi idő után átveheti az egész vállalatot?

   - Ne legyen hitetlen! – mondta mosolyogva Makovecz úr. – Ez az egész teljesen törvényes, önt megilleti minden, ami az egykori rokonáé volt…

   - Nem is ismertem azt az embert…

   Nyugtalansága egyik percben a falhoz szorította, a következő percben meg már újfent nyugodtan szemlélte a múltját. A múltját… Ha legalább lennének olyan események, amelyek némi értékkel bírnak, akkor szívesen emlékezne, de így nem marad más csak a keserűség.

   Pedig azok régi képek előbukkantak a semmiből. A gyermekkorából például, amikor a Balatonon nyaralt, de furcsa módon a hangok egészen torzak, és mintha az arcok is elmosódottak lennének. Gyerekkorából egyetlen ember vonásait sem tudta maga elé idézni, mindenki csak ködbe burkolózott arc volt. Még saját magára sem emlékezett, a kis Ferire, aki valamikor ő volt. A Balatonra azért határozottan emlékszik; ott üldögélt az árnyékban a nagy tó partján, egy kockás pokrócon, és valaki paradicsomszeletet nyújtott felé, előtte kenyér és kolbász. Valószínűleg a szüleivel lehetett. Sosem voltak gazdagok, afféle melósok voltak, akik évente három-négy napot tudtak nyaralni, bár nem mentek minden évben kikapcsolódni. Mások hekket ettek, sült kolbász illatát is érezte egészen közelről, még a kovászos uborka levét is látta kifröccsenni, ahogy elnézte a közelben falatozó emberkét.

   Iskolásévei sem voltak felhőtlenek, mindig is utált tanulni. Az órák egyhangúsága, a tanárok unalomig ismételt magyarázatai, a matematika és fizika szárazsága olyan mélyen elborzasztotta, hogy egyszer-egyszer megbukott félévkor. Igazán egyik osztálytársával sem volt jóban, nem járt le az udvarra, nem kergetőzött a folyosókon. Egyetlen szórakozása az volt, hogy szünetben a táblára rajzolt mindenféle ákombákomokat, de olyan gyengén nyomta oda a krétát, hogy egyes vonalak nem is látszottak. Határozatlan gyerek volt, felelésekkor akkor is el tudták bizonytalanítani, ha tudta az anyagot, mert otthon tanult. Persze ez ritkán esett meg vele, mivel leginkább az ablak mellett ücsörgött, és a kinti világot nézte.

   A szemben lévő házban ukránok laktak, az apuka nagy medve volt, jó két méter magas, széles vállú férfi, aki valamikor a háború után került Budapestre, de senki nem tudta, hogy milyen módon. Jó magas felesége volt, egyáltalán nem szép asszony, és hat gyerek rohangált a kicsi kertjükben, mind egyforma, csupa cigányképű kis vandál. Állandóan azon az érthetetlen nyelven kiabáltak egymással, amelyet az egész környéken senki sem ismert, és az apuka úgy törte a magyart, mint a vékony deszkát. Az egyik gyerek meghalt az egyik télen, amikor ő olyan tízéves lehetett, ha jól emlékszik, torokgyíkot kapott. A temetésre, a gyászra egyáltalán nem emlékezett, csak arra, hogy egyszer csak öten rohangáltak a kertben, a hat gyerek helyett. Az anyja emlegette ukránoknak őket, persze, lehetséges, hogy valójában nem is voltak azok, hanem üzbégek, vagy kazahok, vagy grúzok, mindenesetre az apuka a Szovjetunióból jött Magyarországra lakni.

   Ezekre a szomszédokra sem akart emlékezni, mégis maguktól előjöttek közel negyven év távlatából, és oly rendíthetetlenül megmaradtak a fejében, mintha erőszakkal akarná megtartani őket. Még sosem csinált ilyen számvetéshez hasonló visszatekintést, még soha nem gondolkodott el a múlt eseményein, azon, hogy honnan jött, ki is ő valójában, és mivel ezt elmulasztotta, így nem is tudta elgondolni, valójában merre is tart. Semerre… Az élete céltalan és üres volt, most meg gazdag, napokon belül egy vállalat feje lesz, egy olyan vállalaté, amelyről még azt sem tudja, mivel foglalkozik. Pedig Makovecz úr mondott valamit, csak elfelejtette.

   Egyébként érdekes, hogy az ember az egészen régi emlékeire tökéletesen vissza tud emlékezni, könnyedén, élesen kirajzolódnak a kontúrok, az események, a közelmúlt történései pedig elszállnak, mintha csak füstből lennének.

   Az első nőt, akivel lefeküdt, sehogy sem tudta felidézni, még a nevét sem. Arra a nőre viszont határozottan emlékezett, akitől az első pofont kapta, mert részegen ment haza.

   - Mit képzelsz, te kontár? – A szájából kifröccsent a nyál, ahogy üvöltött. – Én foglak pesztrálni, amikor egész nap a kocsmában lebzselsz, aztán meg alig állsz a lábadon? Állj már rendesen, és ne vigyorogj!

   Mert ő bizony vigyorgott, szélesen és megvetően. Hamar megszabadult attól a nőtől… hogyan is hívták, Kati vagy Klári…? Az biztos, hogy olyan igazi parasztmenyecske volt, hatalmas tőgyekkel, merthogy azok már tőgyek voltak. Olyan vadul belemart a combjába, miközben lovagolt, hogy felordított fájdalmában.

   Később aztán idősebb nőkkel is összehozta az élet, az egyik tíz évvel volt idősebb nála, és férje volt, úgyhogy csak titokban találkozhattak. Sosem aludtak együtt, két éven keresztül alig néhány órára találkoztak, hevesen, izzadva szeretkeztek, aztán az egyikük jobbra ment, a másik meg balra…

   Az egésznek semmi értelme, gondolta a kád szélén ülve. Minek ez az egész? Elmúlt minden, mint a tavalyi hó, minek bolygatni az emlékeket? Már a tegnapon sem lehet változtatni, nemhogy a húsz évvel ezelőtti eseményeken… Megtörtént, ami megtörtént, akár rossz, akár jó volt, tanulni lehet belőle, de ő sosem tanult igazán semmiből. Élt, éldegélt a világban, egyik nap eltelt a másik után, aztán sosem változott semmi, vagy ha mégis, ő nem vette észre a változást igazán.

   Hogy hívták azt a nőt, aki el akarta vetetni magát, ő pedig a következő héten elhagyta? Franciska, ha jól emlékszik, Franciska volt az a fiatal nő; nyolc évvel volt nála fiatalabb, igazi szépség volt. Egyetlen kívánságként a házasságot hozta fel, úgyhogy menekülni kényszerült. Menekülni? Ki és mi elől? Sosem akart megnősülni, bár gyermekkorában álmodozott egy szép asszonyról, akivel eljárhat a Balaton partjára. Végeredményben sosem álmodozott, nem is jó szó ez a fene nagy álomképkergetés, csak gondolt rá néha, amikor fiatal házaspárokat látott az utcán. Tovább kellett mennie, amikor házasságot akartak tőle, mégpedig sürgősen.

   Hideg volt a fürdőszobában is, lábfejeit egészen behajlította, de így sem tudta elrejteni a hideg elől. Zoknit húzott, hogy némileg felmelegedjen. Odakint a sötét utcát nézte az ablakon át, az este fényárban úszó étterem ablakai most vakon néztek rá. Arany Oroszlán, ez állt a homlokzaton hatalmas, gót betűkkel. Lehetséges, hogy emberek mindent megtesznek azért, hogy életükben csak egyszer bejussanak egy ilyen étterembe, és még többet tesznek azért, hogy szombatonként névtáblával ellátott asztalt kapjanak, miután véget ért a színházban az előadás. Ő meg nem tett semmit azért, hogy pénze legyen, a jövő héten mégis lesz annyi pénze, hogy meg is vegye az egész éttermet.

   Az első emeleten is sötétek maradtak az ablakok, a súlyos függönyök behúzva, a lámpák leoltva. Mintha nem is lenne élet az egész városban. Odalent a sétálóutcán egy teremtett lélek sem mozdult, a párhuzamos sorokban kuporgó padokon egyetlen ember sem ült. És a csillagok szüntelenül, pajkosan hunyorogtak, mintha egyhuzamban kacsintgattak volna a Földre.

   Negyvennyolc évet élt eddig, negyvennyolc ostobán, üresen eltöltött évet, s ez alatt az idő alatt végső soron nem csinált semmit, nem teremtett semmit. Mások családot alapítanak, házat építenek, nyaralót vesznek, ha éppen megteremtik hozzá a szükséges anyagiakat, ő azonban nem tett semmit annak érdekében, hogy látszólag teljes életet éljen. Hosszú évekig piált, és erre még büszke is volt; a kocsmákban úgy ismerték, mint a rossz pénzt: mindenhol tartozott, de mindenhol kifizette a tartozását. Önmagán kívül nem tartozott soha senkihez. Néha még ezt is megkérdőjelezte, mintha a teste nem egészen az övé lett volna…

   Körülötte az emberek mindenféle társaságokba jártak, vagy éppen megnéztek többen egy előadást a színházban; egyesek politikai karriert futottak be, netán színészek lettek, vagy írók; a legtöbben persze megmaradtak egyszerű munkásnak, de még ők is kitűztek egy célt maguk elé, amelyet olyan rendíthetetlenül követtek aztán évtizedeken keresztül, mint egy megszállott. Sokan, sőt a legtöbben, családot alapítottak, aztán pedig baráti társaságok alakultak, ahol megvitathatták az élet nagy dolgait, a problémákat kielemezhették a maguk egyszerű módján; tartottak keresztelőket, első áldozásokat, közös zsúrokat; jöttek-mentek a nagyvilágban, egy bezárt ország kétes szabadságában, és tulajdonképpen teljes életet élhettek.

   Szabó egyik világhoz sem tartozott, néha egészen társadalmon kívülinek érezte magát, illetve érezhette magát. A kicsi zárt világok ott gomolyogtak, hömpölyögtek körülötte, hol vad veszekedések, éles viták kísérték a véleményeket, hol pedig békés hazatérésektől voltak könnyesek az emberek, ő teljes nyugalommal szemlélhetett mindent, a keserűség legenyhébb érzete nélkül. Mert egyedül volt, és ezt sosem bánta igazán, talán csak egy-egy részeg pillanatban fakadtak ki lelkében a nyugtalanság fekélyei, olyankor aztán nem volt maradása és nyugalma.

   Negyvennyolc év múlt el nyomtalanul. Azért lehet nyomtalanul elsuhanni az évek mellett, mert Szabó nem hagyott semmiféle nyomot, majdnem úgy állt a dolog, hogy nem is létezett a világban, az a pár nő, akivel ideig-óráig együtt élt, nem számított.

   Most itt ül egy nem túl elegáns szálloda fürdőszobájában a kád peremén, fejében mindenféle gondolatok kavarognak, és ő talán most először élete során keresi a helyét. Azt a helyet, amelyet kijelöltek számára, de ő óvakodott elfogadni, mi több, elfoglalni; menekült egy ismeretlen ismerős elől, akit nem tudott körülhatárolni, nem tudott meghatározni, de követte, aggasztotta, és ez több volt, mint amivel azonosulni tudott.

   - Lesz, ami lesz… - mormogta a kád szélén ülve. – Mintha megnyertem volna a lottót, csak az benne a vicc, hogy életemben egyetlen szelvényt adtam fel, valamikor tíz évvel ezelőtt…

   Önmagán tudott a legjobban gúnyolódni. Sosem volt valami igazán jó a humora, nem értett ahhoz, hogy megnevettesse az embereket. Bizonyos értelemben azzal telt az élete, hogy mások elől bujkáljon, meghúzza magát, és észrevétlenül meneteljen az emberiségnek nevezett seregben. Nem volt több, sem kevesebb másoknál, ezt pontosan tudta, mégsem akart sokszor senkivel beszélgetni, senkivel érintkezni, ezért elvonult, és rengeteg időt töltött otthon a négy fal közt.

   Az idő megállíthatatlanul haladt előre: három óra, fél négy, majd négy óra lett. Néha émelygett Szabó gyomra, olyankor ivott egy pohár vizet, amelyet a keze ügyében tartott.

   Vajon milyen lesz a vállalat? Mekkora felelősség nyomja majd ezután a vállát? Nagyjából el tudta képzelni a vagyont, azt a nagy házat is, ami hozzátartozik az egész örökséghez. Nem milliókról beszélt Makovecz úr, hanem hozzávetőleg négyszáz, ötszáz millióról, amely az egész vagyon, mindenestől, ház és vállalat, valamint a bankban elhelyezett pénz értéke. Ötszáz millió forint… Kinek van manapság ennyi pénze? Érdemes lenne megtartani a vállalatot, vagy sokkal ésszerűbb lenne túladni rajta?

   Nem tudott mihez kezdeni az örökséggel, és nem tudott mit kezdeni magával sem…

   - A gondtalan élet vár… De vajon kitől kértem én ezt az egészet? – dünnyögte fennhangon a fürdőszobában.

   Újra meg kellett vizsgálnia az arcát. Az az arc meggyötörten lógott a koponyáján, szemében teljesen kihunyt a csillogás, mintha nem is lett volna benne élet. Szája körül elmélyültek a ráncok, állának határozottsága halványulni látszott. Mintha megkopott volna néhány óra alatt.

   Visszatért az ágyba, megpróbált erőt meríteni az alváshoz. Még mindig fázott, hiába tapogatta a fűtőtestet, az éppen hogy csak adott valami kis meleget. A sötét szobában egyetlen rezdülés, egy mozdulat nem történt, minden halotti csendbe süllyedt, csupán az utcáról bevilágító lámpa rajzolgatott a fehér falon láthatatlan kezével. A szél feltámadt odakünn, mert a levelek játékát ki lehetett élvezni a falon; Szabó látta ezt a mozgást, de nem érzékelt belőle semmit.

   Erőszakkal hunyta le a szemét. Jó fél óra alatt többször meg kellett fordulnia, mormogott, szuszogott, hívogatta a víz gyomorcsillapító hűvössége, csakhogy nem ment ki inni.

   Valamikor öt óra tájban lépteket hallott az utcán, néhány perc múlva pedig valaki az utcai kukákat ürítette: hallani lehetett, ahogy a fémtartályokat nagy zajjal visszaakasztják a helyükre. Beindult az élet, egyre több cipő kopogott el az ablak alatt; néha még beszélgetések foszlányaira is fel tudott figyelni.

   Hat óra körül valaki felhúzta a szemben lévő étterem rolóit, a hangos csattanásra egészen felriadt Szabó, aki már csaknem elaludt. Néhány perccel később egy vaskos férfihang átszólt az étterem ajtajából a távolabb lévő boltosnak:

   - Hogy aludtál az éjszaka, Sanyikám?

   - Elég rosszul… Borzalmasan szenvedtem a gyomrommal…

   - A gyerekek hogy vannak?

   - A nagyobbik lányom holnap utazik Svédországba, a fiam meg vasárnap érkezik Miskolcról…

   Aztán még beszélgettek valamiről, de arra Szabó már nem figyelt. Lassan elringatta őt a lenti jövés-menés, a tompán felhangzó lárma, a beszélgetések mormolása, amelyet sokkal inkább kitalált, mint ténylegesen hallott. Már nem kellett erőltetnie a szemeit, csukva maradtak azok maguktól, és szépen lassan átlibegett az álom világába.

   Fél kilenckor csilingelt a szekrényen a telefon. Szabó álmosan, gyűrötten ébredt, a karja, amely a teste alá hajlott álmában, érzéketlenné zsibbadt. Mintha rongyból lett volna a kézfeje, lógott lefelé, és nem tudta megmozdítani.

   - Halló… - szólt bele a telefonba rekedten.

   - Jó reggelt! Itt Makovecz…

   - Jó reggelt!

   - Ma körbevezetném a vállalat irodáiban, megismertetném az igazgatóval, és a testülettel…

   - Már ma? – Szabó azt hitte, nem jól hall.

   - Az igaz, hogy azt mondtam, eltart néhány napig, amíg előkészítem a dolgokat, de jobb minél előbb túlesni a formaságokon, bemutatkozásokon. Akár ki is jelölheti a helyét a vállalatnál… esetleg vezethetné ön a céget…

   Egyetlen pillanat alatt beindult minden. A gyomrában megjelenő görcs nem ígért semmi jót, ezért Szabó a fürdőszobába sietett, hogy igyon egy pohár vizet. A tükörben egy meggyötört arcot látott, karikás szemeket, lepedékes szájat, s a határozott vonalú áll helyett egy jelentéktelen görbület látszott.

   Olyan mélyen elmerült a múltban, hogy a jövővel alig tudott foglalkozni. Hirtelen a nyakába szakadt minden, a végzet olyan gyorsan közeledett, hogy félelmében remegni kezdett.

   Szabó átdörzsölte a testét egy törülközővel, hogy felmelegedjen. Kordbársony nadrágot húzott, barnát, és egy kopott régi zakójába bújt. Nyakkendőt is akart kötni, de mikor rájött, hogy tíz éve sikerült utoljára megkötnie a nyakkendőjét, inkább letett róla.

   Fél tízkor szélsebesen robogott el a recepciós pult előtt.

   - Visszajön még, uram? – kérdezte az elegáns férfi a pult mögött.

   - Mi…? Igen… persze… valamikor este itt leszek…  

   Zavart volt, ez világosan látszott a viselkedésén; a járása határozatlanná vált; egy kicsit úgy érezte magát, mintha részeg lett volna. Nem kellett volna annyit inni tegnap este, és talán botor tett volt, hogy éjjel olyan sokáig gondolkodott a múltján. Az ember képes olyan sok időt a múltban tölteni, hogy a végén sem ideje, sem ereje nem marad a jelen szépségeire.

   Néhányan megfordultak utána az utcán, a túloldalról egy férfi a kezével mutatta Szabónak, hogy komplett hülyének tartja. Ő csak ment, hol bicegett, hol dülöngélt, de azért haladt előre. Közeledett az igazság pillanata, a végső megváltás órája, és Szabó nem érzett biztos talajt a lába alatt.

   Az emlékei szépen lassan előfolytak, mint egy sötét, büdös folyadék. Egymás után léptek elő a fiatalkori képek, aztán az első munkásévek, majd a harmincéves korszaka, a negyvenes évei lassú halála… Végső soron impotens volt az egész élettel szemben, aminek eredményekképpen olyan könnyedén gyűrte őt le az élet, mint egy szalmával kitömött madárijesztőt. Elmúltak azok az idők, amikor az ember vállat rándíthatott minden egyes történésre, a világ minden fordulására szabadon reagálhatott; rendszerint fásult hallgatásba, beletörődésbe torkollott az összes változás. Valamikor dönteni kell, muszáj elfogadni és határozni egyes kérdésekben, mert az ember ettől marad ember ebben a zűrzavaros világban.

   - Már vártam magát! – mondta Makovecz az íróasztala mögött ülve. – Mi az? Nem érzi jól magát, Szabó úr?

   Szabó csak állt az ajtóban, izzadt, remegett.

   - Én csak… csak feszült vagyok…

   - Jöjjön, üljön le! Igyon egy pohár vizet!

   Szabó ivott, a szája két oldalán lecsorgott a víz. Lihegett. Próbált kapaszkodókat keresni, de nem talált sehol, és ettől csak fokozódott bensőjében a félelem.

   - Ne izguljon, kérem! – Makovecz úr ijedt volt. – Körbesétálunk az irodákban, megismeri az alkalmazottait, aláír egy halom papírt, és már öné a kormány. Azután már ön fog rendelkezni a vagyonával, a vállalattal, az embereivel… Örülnie kéne! – Makovecz hátradőlt székében. – Nem is tudom… Ha nekem hullana ilyen vagyon az ölembe, nagyon hálás lennék a sorsnak… de, sajnos, nekem nem jár…

   - Világ életemben… - Szabó alig bírt beszélni. – Világ életemben szegény ember voltam… néha kicsit feljebb kerültem, olyankor félreraktam pénzt szűkösebb… khm… szűkösebb időkre… Az életem nagy része abból állt, hogy küzdöttem önmagamért…

   Csak azt nem tudta volna megfogalmazni, miért hazudott ennek az ügyvédnek, aki nem is kérdezett tőle semmit.

   - Egyszerű… melós voltam mindig is… nekem nem adtak semmit ingyen, mindenért… khm… mindenért meg kellett dolgoznom, csak úgy értem el bármit is… Adjon, kérem, még egy pohár vizet…

   Újra ivott; nem törődött vele, hogy leitta a zakóját. Néha furcsa zsibbadást érzett a gerince tájékán. Ez újra félelemmel töltötte el: nem akart ágynak dőlni a sérve miatt. Ült a széken, az ügyvéd arca és az előtte lévő asztallapra vándorolt a tekintete. 

   - És az ön… khm… honoráriuma?

   - Arra ne legyen gondja! – mosolyodott el az ügyvéd. – Levonásra kerül a számláról, amint átveszi a teljes vagyont.

   Ezek a mai ügyvédek nem bíznak semmit a véletlenre. Ők nem veszíthetnek egy forintot sem, különben felborul a világ menete… Szabónak egy pillanatra mosolyognia kellett. Életében legalább százszor, de lehet, hogy többször is előfordult, hogy nem fizették ki a munkáját, mégsem történt tragédia. Hányszor kellett azért rohangálnia, hogy némi pénzhez jusson, pedig azért a pénzért már vastagon megdolgozott.

   - Mikorra kell odaérni?

   - Egy órakor átmegyünk, ide csak a Duna túlpartjára… Ne izguljon, Szabó úr! A dolgozók kiváló emberek, az igazgató úrral személyesen beszéltem, magával egykorú férfi, megbízható, szolgálatkész. Ha nem is kíván részt venni a vállalat üzletmenetében, teljes egészében megbízhat ebben az emberben… Hová is tettem a papíromat? – Matatott maga előtt az asztalon. – Igen… megvan! Selmeczi Tihamér, ez az! Ez a Selmeczi úr gépészmérnök, ezen felül ő felel a teljes munkamenetért minden áldott nap!

   Makovecz úr valósággal ragyogott, s ettől a lénye sokkal inkább volt feszélyező, mint megnyugtató. Egy tollat forgatott az ujjai között, néha firkált valamit egy lapra, aztán megint forgatta. És egyfolytában beszélt…

   - Nem érzi jól magát? Tegnap italozott egy kicsit? No, nem baj, ennyit igazán meg lehet tenni! – Nevetett. – Ha másnapos, adhatok magának egy korty konyakot, attól igazán rendbe jönne…

   - Nem, köszönöm – mormogta Szabó.

   Már a rövidital gondolatától is liftezni kezdett a gyomra. Valami nem stimmelt; izgult, és ettől verítékezett; érezte, ahogy lecsordult az arcán az izzadságcsepp. A bizonytalanság érzését még csak fokozta a tegnap esti italozás, az éjszakai ébrenlét, a rengeteg pohár víz, amelyet egymás után ivott. Félt valami meghatározhatatlantól; nem tudta volna megfogalmazni a félelem konkrét okát, de érzett valamit a levegőben.

   - Ebédelne velem, Szabó úr? – kérdezte az ügyvéd. – Van itt a közelben egy kitűnő vendéglő, meghívnám magát egy rostélyosra, vagy akármire…

   - Nem vagyok éhes, köszönöm…

   - Ne gyerekeskedjen! – mosolygott Makovecz úr. – Evett egyáltalán valamit a mai nap folyamán?

   - Még semmit…

   - Akkor induljunk, Szabó úr!

   Korán volt még az ebédhez, a vendéglőben alig voltak foglalt asztalok. Az egyik sarokban, egészen az ablak mellett egy házaspár evett, néhány asztallal odébb egy kereskedőforma emberke kanalazta a levest. A helyiség nem volt egyébként valami tágas, a sok asztal még fokozta a hely szűkösségét. A falakat rengeteg színes festmény takarta, szépen megmunkált keretekben lógtak azok a művek, amelyek nem érhettek valami sokat. A lambéria embermagasságig ért, szépen pácolt deszkák csillogtak a lámpák fényében. A helyiség egyébként elég sötétnek tűnt, ezért éjjel-nappal égtek a lámpák.

   Egy hosszú pult futott végig a helyiség végében, mögötte a tükrök előtt számtalan üveg sorakozott, válogatott röviditalok. A poharak és tányérok szépen megmunkáltak voltak, a tányérok hófehér porcelánból készültek, a poharak szépen metszettek voltak. Két pincér sürgölődött az asztalok körül: igazgatták az evőeszközöket, poharakat, és mindig találtak valami törölnivalót.

   - Szabó úr, ez a legjobb hely a városban! – mondta Makovecz, és leültek az ablak mellé. – Számos halétel van az étlapon, ha rám hallgat, valami halat választ.

   - Nem szeretem a halat… - Szabónak még mindig erőtlen volt a hangja.

   - Akkor ajánlom a hagymás rostélyost, vagy a csirkepaprikást…

   Végül Makovecz halászlét rendelt, Szabó pedig húslevest. Rendkívül ízletes volt a leves, Szabó egészen megenyhült a forró lé hatásától, amely a gyomrába leérve jótékony munkába kezdett. Maradt ideje gondolkodni; az ügyvéd élvezettel evett, vastag kezeivel valósággal tömte magába az ételt. Gondolkodott, folyamatosan járt az agya, szinte megfeszült abban, hogy a jövőt fürkészte. Ő figyelt előre, aki csupán néhanapján gondolkodott a holnapon, világ életében a múltban turkált.

   Eljött a nagy nap az életében, az eddig átvészelt, úgy-ahogy megélt hétköznapok elmúltak, és maradt helyettük egy sötét jövő, amelyből semmit sem lehetett látni. Ezután hogyan fog majd élni? Gondtalanul jár-kel a világban; utazgat Európában, mikor még egyszer sem járt külföldön?

   Makovecz evett rendíthetetlenül. Szuszogott, ahogy az orrán vette a levegőt, és Szabónak a gyomra forgott, miközben figyelte a vele szemben ülő ügyvédet. A bizonytalanság hullámokban bocsátotta a gyomrára a görcsöket. A leves után nem rendelt semmit, ült egy helyben, néha kinézett az ablakon, vagy a vele szemben helyet foglaló férfit nézte.

   - Fél tizenegy van, visszamegyünk az irodámba, és már alá is írhatja a papírokat, aztán átmegyünk az irodaházba. – Makovecz az órájára nézett.

   - Irodaházba?

   - Egy nagy üvegépület néhány utcával odébb… Az ön vállalatának irodaháza, legalább harmincan dolgoznak ott, de lehet, hogy negyvenen…

   Szabó nem tudott szólni. Nem értett már semmit, vagy lehet, hogy mégis, csak nem akarta tudomásul venni az egészet.

   Lépkedtek egymás mellett az utcán, az ügyvéd folyamatosan beszélt, főleg papírokról, törvényekről. Aztán visszaértek az irodába, és ismét egymással szemben ültek.

   - Először is tájékoztatnom kell, hogy a teljes vagyon, amelyet megörökölt, ötszázhúszmillió forint, amely a bankban kamatozik – mondta Makovecz. – Ez a pénz le van kötve, de ha óhajtja, hozzányúlhat, csak akkor elveszti a hozamot. A vállalat közel ugyanennyit ér, talán négyszázmilliót, a ház, amelyben pedig lakott a rokona, százhúszmillió forintot ér, a mai alacsony ingatlanárak mellett, egyébként jóval nagyobb az értéke. Ezek abszolút az ön tulajdonát képezik, teljes egészében birtokolhatja a teljes örökségét. – Egy mappát vett elő. – Itt vannak a dokumentumok, néhány helyen alá kell írnia!

   Szabó csak lesett, teljesen megkövült. Az összegeket megértette, de még sohasem látott egyszerre ennyi pénzt, el sem tudta képzelni, hogy ez mind az övé. Reszkető kézzel írta alá a neve feletti részen az okmányokat.

   - A vállalatról majd Selmeczi úr tájékoztatja, én nem értek az ilyesmihez… Akár el is indulhatunk az új házához… 

   - Ne! – mondta gyorsan Szabó. – Még ne menjünk, előbb megnézném az irodaházat…

   - Nem érzi jól magát?

   - Nincs semmi baj, egy kicsit feszengek, szédülök is… De… khm… nincs semmi baj, jól vagyok…

   - Talán igyon egy pohár vizet!

   - Nem kérek vizet!

   Valóban nem akart vizet inni. Egy kis nyugalmat akart, hogy aludni tudjon, hogy a gondolatai ne gyötörjék; csupán annyit akart, hogy el tudja fogadni az ölébe hullott bőséget. Dolgozott becsülettel hosszú éveken keresztül, egyik nap elmúlt a másik után, emberek között forgott, festette a falakat, tapétázott, gyakran még hétvégén is elvállalt egy-egy lakást, hogy kifesse.

   A kezére esett a pillantása. Látszott rajta, hogy világ életében dolgozott, a két kezével kereste meg a pénzt, amelyet aztán olyan könnyedén adott ki, mintha nem kellett volna érte semmit tennie. Könnyedén, fesztelenül járt-kelt a világban, csak lebegett, és a gondokról tudomást sem vett. A gondokkal nem foglalkozott, ha volt pénze evett, sört ivott a kocsmában, ha nem volt egy lyukas garasa sem, akkor nem ment a kocsmába. Mindig volt valahogy az életben, olyan még nem volt, hogy sehogy sem lett valami.

   El lehet fogadni olyan pénzt, amit egy olyan embertől örököltünk, kaptunk, akit nem is ismertünk, de még csak nem is hallottunk róla? Szabó nem ismerte ezt a rokonát, akinek halálával ő ilyen nagy összeget örökölt… Tulajdonképpen nem is ismerte a rokonságát, otthon a szülei nem beszéltek senkiről, egy zárt kis világban éltek évekig.

   Milyen furcsa… Sosem jártak a szüleivel rokonokhoz, nem utazták át az országot csak azért, hogy meglátogassanak egy-egy távoli családtagot. Hármasban jártak le egy évben egyszer a Balaton partjára, ez volt minden utazás, amit közösen, családként megejtettek. Idővel ezek is elmúltak, rárakódott a múlt dohos pora, de azért az emlékek még képesek visszaidézni egyet-mást. Furcsa, de gyermekkorára nem emlékezett se szívesen, se keserűen. Megtörténtek a dolgok, eljutott erre-arra az országban, iskolába is járt, aztán munkába; végeredményben egy meghatározott vonalon haladt, mint a villamosok.

   Egy órakor kiléptek az utcára. Szabó addigra már kékült, zöldült, komikus mozdulatokat végzett mindkét kezével, közben pedig dülöngélt, mintha részeg lett volna. Elég gyorsan lépkedtek, haladtak a járdán. Mindenki nézett utánuk, a remekül festő ügyvédre, és az egyszerű proletárra, akinek az arca furcsa színekben játszik. Érdekes látványt nyújtottak egymás mellett…

   Az irodaház csupa üveg épülete impozáns látványt nyújtott. Négy emelet magas, széles épület, a homlokzaton neonbetűkkel kiírva: Szabó Gépipari Vállalat. Valódi recepciós ült az bejárat mellett, egy pult mögött, amelyet zöld falemezekből állítottak össze. A szürke vaskos szőnyegbe belesüppedt a cipő, és a modern stílusú előtérben percenként megfordult valaki.

   - Szabó Ferenc úr jött Selmeczi úrhoz! – mondta Makovecz.

   - Ó, Szabó úr! – hajolt meg a pult mögött a portás. – Legyen kedves, fáradjon fel a második emeletre, lift balra a folyosó végén…

   Szabó meg csak ment, amerre az ügyvéd haladt, mint egy kutya, követte a gazdáját. A lift hangtalanul járt, néhány másodperc alatt fel is értek a másodikra.

   A folyosón emberek álltak, tanakodtak, mások egyik irodából a másikba mentek. Nagy volt a jövés-menés, fiatal nők, férfiak váltották egymást, hol az egyik lépett ki a folyosóra, hol a másik ment át egy másik irodába. Érdeklődve néztek a két érkező férfira, egyébként senki nem törődött velük, nem szóltak hozzájuk.

   Egy vékony barna ajtón meglátták végre Selmeczi Tihamér nevét; beléptek.

   - Üdvözlöm, igazgató úr! – És már rohant is elő az asztal mögül a mérnök. – Jó napot, kerüljenek beljebb!

   Szabó már nem érezte a lábait, könnyedén, szinte törvényszerűen rogyott le a padlóra.

   - Mi az?! Szabó úr, rosszul van? – kérdezte Makovecz, és mellé térdelt. – Hívjanak orvost, elvesztette az eszméletét!

   A mérnök kirohant a folyosóra, kiabált, hívott mindenkit. Rövidesen emberek jelentek meg az ajtóban, nézték a padlón fekvő alakot, aki alig lélegzett. Szemei csukva voltak; erőtlen mozdulattal próbálta jelezni, hogy hagyják békén, nem kell rajta segíteni, de még megemelni is alig tudta a karját. Feküdt a puha szőnyegen, nem érzett már semmit.

   - Ne nézzék ezt az embert! – üvöltött Makovecz úr. – Hívjanak orvost, hívják a mentőket! Nem látják, hogy haldoklik?

   Nagy volt a felfordulás, egyetlen perc alatt felbolydult az egész irodaház. Telefonáltak, kiabáltak; az egyik fiatal irodista nedves kendőt hozott, a másik egy pohár vizet, közben pedig az ügyvéd próbált életet lehelni Szabóba.

   Selmeczi tehetetlenül állt alig egy lépésre a padlón fekvő alaktól, nem tudott mit kezdeni magával.

   - Mit tehetnénk, amíg a mentők kiérnek? – kérdezte elhaló hangon.

   - Adjunk neki egy pohár vizet… - ajánlotta Makovecz.

   Mire a mentők félreállították az embereket az ajtóból, Szabó már halott volt. A tulajdonát képező irodaház padlóján lehelte ki a lelkét, hogy soha ne élvezze az örökségét…