3. Üldöz a balszerencse

Fél óra nyugodt repülés után felfigyelek egy furcsaságra. Hirtelen sokat veszítünk magasságunkból.

- Hoppá!

-  Hoppá, elromlott a magasságjelző? - kérdezi James.

- Nem. Hoppá, mindjárt lezuhanunk.

- Akkor kifogy az üzemanyag?

- Az nem létezhet. A tartály szintjelzője induláskor tele tankot mutatott.

- Megbütykölték a kijelzőt! - áll elő az ötlettel.

- Lehetséges.

- Hol járunk?

James hangosan számolgat, majd rövidesen a kapott számból következtést von le.

- Még orosz légtérben kell lennünk, ahogy számítom. Valahol...

- Szentpétervár környékén. - fejezem be a mondatát.

- Igen, hát ezt honnan tudod?

- Onnan, hogy már látom a város csatornákkal átszőtt szerkezetét.

- Tudhattam volna, hogy ráismersz. Itt élsz.

- Kényszerleszállást kell végrehajtanunk. Még mindig zuhanunk, szerencsére a közegellenállás csökkenti a sebességünk.

- Rendben. Szólok a többieknek.

- Én addig felhúzom a gép orrát, hogy még tovább lassuljunk és a tartaléküzemanyagot felhasználom lavírozásra.

Hamarosan hajnalodik. Az autópályákon már szivárognak az autók, úgyhogy oda nem tudunk leszállni.

- A tartaléküzemanyaggal egy kevés időt nyerünk, de úgy vélem biztonságosabb lenne leszállni valahol.

- Ott a Nyevszkij Proszpekt. Az elég széles és hosszú. - javasolja James.

- Megbolondultál James? Landoljak a Nyevszkijen?! Azonnal bekerülünk a hírekbe.

- Jekatyerina, te okos nő vagy. Tudsz más megoldást?

- Nem.

Felkészülök a kényszerleszállásra. Amikor a Moszkva vasútállomás felett haladunk el, már szinte annak tetejét súroljuk. Jelen esetben muszáj kifutópályának használnom az utat, még akkor is, ha csordogál egy-két autó. Leeresztem a futóművet és ekkor nagy meglepetésre elfogy az a kevés tartalék is. A repülő hozzácsapódik az úthoz. A becsapódáskor félelmet nem érzek, James arcán viszont jókora ijedtséget látok.

A futómű a becsapódást követő néhány másodpercen belül túlmelegszik és kigyullad. Az égő gumi illata a megroncsolódott szélvédőn keresztül beszivárog és a borzasztó füst elkezdi marni a torkunkat. Ahogy egyre inkább megtelik a pilótafülke füsttel, annál jobban szenvedünk a fulladástól. Leszédülünk az ülésekből. Összeszűkülő gégéink a kommunikáció útjába állnak. Az ájulás szélén még érzem, ahogyan a gép megpördül, majd önkéntelenül lecsukódik szemem.

Bántó világosságra ébredem. Egy kis lámpával világítanak bele éppen az egyik szemembe. Miközben megismétlik a műveletet a másik szememmel, legszívesebben megszólalnék, de nem tudok. Orrlyukaimból csövek lógnak ki,  Ekkor döbbenek rá, hogy kórházba kerültem. A kórterem ajtaján belép egy régi ismerős. Rám pillant messziről és megszólítja az orvost.

- Dr. Makejev! Beszélhetnék a sérülttel?

A megtermett férfi mély hangon válaszol.

- Igen. Most nincs szüksége több oxigénre.

Ahogy kiejti száján az utolsó szót, kiveszi orromból a csövet és a hűsítő oxigén után kénytelen vagyok a kórház fertőtlenítős illatú levegőjét beszívni.

- Jekatyerina, jól van? Érez fájdalmat a tüdejében? Tud levegőt venni? - kérdi az orvos.

- Igen, tudok levegőt venni. A tüdőm viszont fáj, de nem túlzottan.

- Rendben. Itt ez az úr, beszélni akar magával. Magukra hagyom önöket.

Az orvos kimegy a teremből, az ismerős megközelíti ágyamat, s megáll mellettem.

- Katja! Minden rendben?

- Kolja!

- Amint látod, nincs minden rendben.

Bólint.

- Mi történt? Mire emlékszel?

- Lelőtték a pilótákat. Kénytelen voltam kezembe venni az irányítást, úgyhogy én irányítottam a repüőgépet. Egy ideig minden úgy zajlott, ahogy kell, aztán felfigyeltem arra, hogy mennyit zuhanunk. Kifogyott az üzemanyag, muszáj volt kényszerleszállást végrehajtani. A gép alja felől füst áramlott be egy repedésen keresztül, amitől borzasztóan fulladoztunk Jamesszel. Majd egyszer csak megpördült a gép és elájultam. Mi történt ezután?

- Köszönöm. Az amerikai fickó is ezt állította.

- Szemtanúk elmondása szerint a repülő megpördült és keresztbeállt az egyik hídon, illetve a farokrésze tönkretette a híd egyik oldalát. A gép lángra is kapott, tűzoltók mentettek ki mindenkit.

- James jól van?

- Igen, de neki is pihennie kell egy napot. Pihenj te is, mert holnap, miután kiengedtek, beszélnünk kell a főhadiszálláson.

Autót küldetek érted.

Egy nap további oxigénes kezelést követően már nem fáj a tüdőm. Elhúzott függönyök mögött öltözködöm az ágyam mellett. Értéktárgyaim közt a késem nem találom. Az ágy melletti fiókban csak a pénztárcát és a Vlagyimirtől kapott gyűrűt találtam. Bizonyára elvették tőlem, nehogy valami baj történjen.

A kórház előtt már ott állt egy autó, mikorra kiléptem. Nyikolaj megtudakolta, mikor engednek ki. Az anyósoldalról kiszálló, kétméteres, kigyúrt fickó megragad és elkezd a kocsi felé tuszakolni. Rálépek a lábára és gyomorszájon könyökölöm, mivel az orráig nem érek fel. Futásnak eredek. Miközben a járdán békésen sétáló emberek között cikázom, megfordul a fejemben, hogy Nyikolaj akart elfogatni és nem más. Ki más tudhatott arról, hogy a kórházban vagyok? Pont én teszem fel ezt a kérdést, ráadásul saját magamnak? A mai világban annyiféle mód van az emberek megfigyelésére, lehallgatására. Jelenleg nem bízhatok meg másban, csak Nyikolajban. De mégis, inkább egy másik régi ismerőshöz fordulok.

Alekszej Alekszejevics Alekszejevhez. Csúnyán kibabrált vele a sors. Nem elég, hogy egy orosz rablódinasztiába született bele, még az apját is Alekszejnek hívják, ráadásul arca kiköpött úgy néz ki 15 évvel később, mint ahogy az apjáé 15 évvel ezelőtt. Sőt, helyzetét talán az súlyosbítja a legjobban, hogy Ő, sorban a 36. Alekszej nevű fiú elszökött a családjától és beállt katonának, majd később, mikor jobb lábát teljesen, bal karját csuklótól lefelé elvesztette egy háborúban, betették a hírszerzők főhadiszállására vallatónak. Így nincsen senkije sem, csak egy girhes macskája, akit Totónak nevezett el. Egyesek azt mesélik, hogy régen a cellából már azt lehetett hallani, ahogy a folyosón elindult, úgy kopogott falába. Arról ne is beszéljünk, hogy mivel rajong a kalózokért, kampós végű kart csináltatott magának, és elég volt, hogyha a kampót egyszer-kétszer megforgatta az ember combjában, máris hajlott mindent bevallani. Amit a mi kapcsolatunkról tudni kell: mindig barátságos és segítőkész volt, és mindig falazott nekünk, hogyha Vlagyimirral a főhadiszálláson kívántuk meg egymást. Most sem remélek mást, mint, hogy segít nekem.

Mielőtt felkeresném valahogy Alekszejt, még le kell ráznom magamról üldözőimet. Megpillantom kedvenc kellékesem boltját. Berohanok oda. Kérem, hogy bújtasson el a pincében és adjon parókat, meg valami maskarát. Felöltözöm, de közben fentről hangokat hallok. Késem hiányában valami tompa tárgy után nézek, amivel nagyot lehet ütni. A sarokban megpillantok egy polcot tele borosüvegekkel. Halkan odalépdelek elé, miközben elhaladok egy asztal mellett, s kiveszek egyet találomra. Ahogy kihúzom a palackot, előbukkan egy dugóhúzó alóla. Azt is a kezembe veszem. Nem árt, hogyha van B-tervem is.

- Ha baseball ütő nincs, egy palack is megteszi.

Hallom, ahogy egy ember méretes cipői súlyosan dobbanak a pincéhez levezető lépcsőfokokon. Biztosan az a nagydarab állat, akit majdnem sikerült leráznom. Bajban vagyok, a fickó fejéig sem érek fel. Hogyan tudnám akkor fejbe kólintani? Szerencsére, másik kezemben ott szorongatom a dugóhúzó fejét. Bebújok az asztal alá, s onnan várom lélegzetemet visszafojtva, mikor lép be a férfi. Ahogy nyílik az ajtó, ujjaim közé szorítom a dugóhúzót és várom, hogy a férfi hátat fordítson nekem. Minden sarokba benéz, de az asztal alá nem, mert olyan mozdulatalanul kuporodom búvóhelyemen, mintha csak egy zsák krumpli volnék. Mihelyst elindul kifelé, kimászom az asztal alól, felállok, és hátulról beleszúrom a nyakába a dugóhúzót. Csodálatosan ijesztő érzés fog el, ahogy látom földre rogyni, nyakából csak úgy spriccol a vér. Így még sosem szúrtam meg senkit. Általában hasra vagy szívre mentem, ha úgy hozta a szükség. Csak egyszer szúrtam, de az mélyen és jó helyen találta el. Úgy tűnik, az egyik hátsó, nyaki artériát érte a találat. Kezéből kiesik a fegyver, ahogy teste szétterül a padlón. Felveszem a fegyvert. Szemeiben könyörgő pillantást fedezek fel. Nem hagyom elvérezni, fejbelövöm. A fegyvert magamnál tartom, hátha már fent keresik társukat a rosszfiúk. Felérek az üzlet szintjére, óvatosan nyitom az ajtót. A körültekintő nyitás ellenére félúton hangos csikorogásba fog az ajtó. Az egyik fickó a kassza mellől észrevesz és vállon lő. Csak vállon lő? Ezek élve akarnak - döbbenek rá - . A vállam meg sem érzi a lövést. Én viszont nem tévesztek célt. Fejbelövöm a férfit. A lövések hangjára beszaladnak a kint maradt férfiak. A vállfán lógó ruhák közé bújva lövöm le őket egyesével. A ruhák takarásából elég egy kis rés a szemeimnek, s a kezem már tudja a dolgát.

A magára hagyott autóval távozom. Alekszej kedvenc francia péksége felé veszem az irányt. Reggeltájt minidig ott kezdi a napot. Nagy valószínűséggel még mindig nem tudni ellenállni a croissantnak.