15.

Szemében ott csillogott a határozottság és a keménység, mely annyira jellemző rá. Szökésbarna haja lófarokba kötve, kezeit pedig összefonta a mellén.

-          Siessetek! – Adta ki az utasítást, elejét véve mindenféle kérdésnek.

Eközben Reksa egy bicskát varázsolt elő valamelyik zsebéből, majd levágta a köteleket a csuklómról és a bokámról. Nagy nehezen feltápászkodtam, miközben zsibbadt végtagjaimat masszíroztam, hogy újraindítsam bennük a vérkeringést. Utánam Ken következett, akinek viszont a legegyszerűbb mondatok is a nehezére estek.

-          Azt hiszem eltört a lábam. – Mondta, miközben újra és újra nekirugaszkodott, hogy felkeljen a székből.

-          Akkor ne erőltesd! Fiúk, segítsetek neki! – Adta ki a parancsot Vicky, miközben már kifelé tekintgetett.

Reksa balról, én jobbról nyúltam Ken hóna alá és így kezdtük kifelé vonszolni a bunkerből. Vicky ment elől, mi pedig szorosan követtük. A szobából kilépve egy folyosóval összekötött előtérbe jutottunk, ahol két holttest feküdt. Csak az egyikkőjüket ismertem fel, aki nem más volt, mint az idegbajos Oleg. A fején és a mellkasán is golyó ütötte lyuk tátongott. A másik fickót nem volt időm megnézni – mivel siettünk – de biztos voltam benne, hogy ő nem volt ott a szobában a kihallgatás során. Végigmenve a folyosón egy acélajtóhoz értünk, mely félig nyitva állt.

-          Előremegyek. Csak akkor gyertek utánam, ha szólok. – Mondta Vicky, majd azonnal kilépett a szabadba.

Úgy tűnt, hogy hosszú percekig nem történik semmi, de a valóságban alig telte el húsz másodperc, mikor ismét maghallottam a hangját.

-          Jöhettek!

Kiérve szinte kijózanítóan hatott a friss, tiszta éjszakai levegő. Megvizsgálva környezetemet azonnal megállapítottam, hogy egy elhagyatott tanyasi házban raboskodtunk. Egy földút vezetett az épülettől a következő tanyáig, mely legalább három-négyszáz méterre lehetett. Tőlünk nem messze állt még egy roskadozó csűr, de azt leszámítva csak szántóföld volt, amerre a szem ellátott.

-          Én megyek elől Kennel a Jeapben, ti pedig követtek a furgonnal. Legyen kéznél fegyver, mert jó esély van arra, hogy társaságot kapunk. – Adta ki az újabb parancsokat Vicky.

Nem értettem, hogy miért kell két kocsival menekülni, de nem álltam neki kérdezősködni. Kent beültettük a terepjáró anyósülésére, majd Reksával visszasiettünk a furgonjához. Mielőtt beszálltam volna, még a kezembe nyomta a gépfegyverét.

-          Amíg vezetek, te védd a hátsónkat!

-          Kire lőjek? – Kérdeztem értetlenül, mivel az egész környék nyugodt és csendes volt.

-          Arra, aki nem szimpatikus.

Felbőgtek a motorok, a konvojunk pedig füstfelhőt húzva maga mögött arrébbállt.

-          Hogyan talált ránk Vicky? – Kérdeztem Reksától, miközben a buckákkal tarkított úton zötykölődtünk.

-          A kormánynak dolgozik.

-          Tudom. És?

-          Mi, és? – Értetlenkedett. – Te is nagyon jól tudod, hogy a Nagy Testvér mindent lát és hall.

-          Ezt erős túlzásnak tartom.

-          Pedig ez az igazság. Ideje lenne, hogy te is elfogadd a tényeket.

-          És te hogyan kerülsz a képbe?

-          Biztos vagyok benne, hogy tudomásuk volt arról, hogy együtt lógunk. Így hát felkeresett és a segítségemet kérte. Mivel haverok vagyunk, szó nélkül jöttem. Persze egy ilyen szép hölgynek amúgy is mindent megtenne az ember.

További kérdésekre nem volt időm, mivel motorok zúgása csapta meg a fülem. A visszapillantó tükörben észre is vettem, hogy négy-öt krosszmotor vett üldözőbe.

-          Kicsit feljebb kéne kapcsolni a tempót. – Javasoltam.

-          Ez a maximum. Még van pár kilométer az aszfaltos útig. Addig tartóztasd fel őket! – Bökött a kezemben lévő fegyverre.

A motorosok méterről méterre közeledtek felénk, egyértelmű volt, hogy ez a fajta terep nekik kedvez. Már jól kivehetőek voltak, mikor eldördült az első lövés, mely darabokra törte a furgon hátsó ablakát.

-          Csinálj már valamit! – Üvöltötte Reksa, miközben vadul tekergette a kormányt.

Kibiztosítottam a kezemben lévő fegyvert és kihajoltam az ablakon.

-          Tisztára, mint a filmekben. – Dörmögtem, miközben megpróbáltam célozni.

Bemértem a legközelebbi motorost és meghúztam a ravaszt. Ebben a pillanatban a furgon belefutott egy kisebb gödörbe, melynek következtében beleütöttem a hátam valamibe. Három-négy lövést adtam le, de azokkal maximum a felhős eget veszélyeztettem.

-          Tartsd már egyenesen a járgányt! – Üvöltöttem, miközben egy lövedék zúgott el pár centire a fejemtől. Szinte éreztem a széllökést, bár lehet, hogy csak képzelődtem.

-          Nyugi van. Pár száz méter és vége a földútnak.

Újra kihajoltam, vettem egy mély levegőt és meghúztam a ravaszt. A gépfegyver nagyot rúgott vissza és a sorozat záró töltényei megint csak az égbe mentek. Az elsők azonban pontosak voltak, mivel a hozzám legközelebb lévő motoros megtántorodott, elveszítette az egyensúlyát és elesett, megával rántva a közvetlenül mögötte haladót is.

-          Kettő elintézve. – Mondtam, miközben visszahúzódtam az utastérbe.

-          Kapaszkodj! – Felelte erre Reksa és egy éles jobbkanyarral ráfordult az aszfaltozott útra.

Mi gyorsultunk a motorosok pedig veszítettek a lendületükből. Felzárkóztunk az előttünk haladó terepjáróhoz, miközben üldözőink szép lassan lemaradtak.

-          Talán leráztuk őket. – Mondtam elhamarkodva.

A motorosokat tényleg leráztuk, azonban két szedán reflektora tűnt fel, melyek gyors tempóban közeledtek. Valószínűleg az előttünk haladó Vickyék is észrevehették, mivel a Jeap még nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt. Ez az út sem volt tökéletes, de legalább egyenesnek lehetett nevezni. Ennek köszönhetően több mint százötven kilométer per órás sebességgel robogtunk az éjszakába. Gyorsak voltunk, de nem eléggé, mivel üldözőink ott loholtak a nyomunkban. Újra ki akartam hajolni az ablakon, hogy leadjak rájuk egy újabb sorozatot, mikor meghallottam Reksa kétségbeesett hangját.

-          Kapaszkodj!

Azonnal visszahúzódtam az utastérbe, hogy láthassam, mi rémítette meg ennyire az öreg varázslót. Először csak a Jeap vörösen izzó féklámpáit vettem észre és azt, hogy csikorgó kerekekkel lassít. Erre Reksa is beletaposott a fékbe. A hírtelen sebességcsökkenéstől és attól, hogy nem voltam bekötve, nekivágódtam a műszerfalnak. Kis híján még a szélvédőt is lefejeltem. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a két kocsi között jelentős távolság alakult ki korábban, így nem rohantunk bele az előttünk megálló Jeapbe. Közvetlenül mellettük parkoltunk le, ezzel elfoglalva az utat teljes szélességben. Ekkor láttam meg, hogy miért is történt ez az egész. Jó tíz méterrel előttünk két SUV állt, vörös-kék villogókkal.

Jobbra-balra tekintgettem, menekülő utat keresve. Előrefelé nem mehettünk, mivel a két terepjáró elállta az utat. Jobra egy kopár szántóföld terült el, míg balra kukoricatáblák húzódtak. Autóval egyik irányba sem lehetett menni, még gyalog nem volt értelme megpróbálni, leginkább Ken törött lába miatt. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy visszafordulunk. De tényleg csak volt, mivel amint eszembe ötlött ez a lehetőség, már meg is érkezett a két szedán és elvágták az utolsó menekülési útvonalat is.

Ebben a pillanatban nyíltak az FBI-os kocsik ajtaja és ügynökök szálltak ki. Nem voltak annyian, mint pár nappal ezelőtt, mikor hasonló körülmények között futottunk össze. Kivált közülük egy nagydarab, őszes hajú, bozontos szemöldökű, aki hatalmas kezében fegyvert tartott és ránk fogta. Egyből felismertem. Ugyanaz az alak volt, aki megpróbál minket kihallgatni Sacramentóban.

-          Azonnal szálljanak ki a kocsikból feltartott kezekkel! – Bődült el mély hangján.

Vártam, hogy Vickyék mit fognak csinálni, de egyelőre nem történt semmi.

-          Még egyszer megismétlem. Feltartott kezekkel szálljanak ki! – Akart még valamit mondani, de beléfojtották a szót.

-          Kuss, legyen! Ők a mieink. – Szólalt meg egy mély hang a hátunk mögött.

Reksával szinte egyszerre fordultunk hátra és pillantottuk meg a szedánból kiszálló öltönyös alakokat. Ott volt köztük a vödrös fickó és Alexander is, de messze a legnagyobb feltűnést Igor Vaszilij keltette, aki egyből át is vette a kezdeményezést.

-          Kiszállás a kocsikból! – Harsogta, majd a nyomatékosítás kedvéért szétlőtte a Jeap és a furgon egy-egy kerekét.

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy mindkét csoport magának akarta Kent, de legfőképpen a tudását. Vártam, hogy Vickyék mit fognak lépni, mivel nem akartam belekezdeni egy egyéni akcióba.

Lassan nyílt a Jeap anyósülésé ajtaja és Ken dugta ki a kezeit. Ránehezedett az épp lábára, majd a kocsiba kapaszkodva felhúzta magát. Először balra pillantott az FBI-osokra, majd jobbra, Igor embereire. Tett egy erőtlen lépést előre, miközben a kezeit a tarkóján pihentette. Ekkor jelent meg Vicky is, aki meglepetésünkre szintén az anyósülés felől szállt ki. Először nem értettem, hogy miért, de aztán megláttam a kezében lévő fegyvert, mellyel egyenesen Ken hátára célzott. Miután kiszálltak, lassú léptekkel elkezdték megkerülni a terepjárót. Úgy mozogtak, hogy a Jeap és a furgon közé kerüljenek. Mindeközben Vicky úgy irányította Kent, mintha csak élő pajzsként használná.

Az egész jelenet annyira meglepte, mind az FBI-osokat, mind az ukránokat, hogy meg sem tudtak szólalni. Az kelthette fel a figyelmünket, hogy mi is kiszálltunk a furgonból. Ekkor ismét a lapátkezű vette át a szót és Vickyhez intézte a mondandóját.

-          Miss. Marshall, ne játssza a hős katonát! Azonnal adja át a foglyot! Ez parancs.

-          Ne is reménykedjen. Nem fogok egy korrupt, megvesztegethető fickónak engedelmeskedni.

-          Ne szórakozzon velünk! Az sem értem, hogy miről beszél. Legyen észnél és engedelmeskedjen a felettesének! Ha így folytatja, lefokozzák, esetleg új állást is kereshet magának. Örüljön inkább annak, hogy a múltkori esetet nem jelentettem, mikor hagyta meglógni ezeket a bűnözőket.

-          Na és miért nem jelentette? Csak nem azért, mert nem tiszta a lelkiismerete? – Kontrázott azonnal Vicky. – Vajon miért annyira fontos magának Mr. Walker, hogy több államon keresztül üldözi?

A lapátkezű erre már nem tudott mit mondani, valószínűleg rájött, hogy lelepleződött. Mindeközben Reksa és én az ukránokat figyeltük, akik olybá tűntek, hogy jól szórakoznak és próbálják a kialakult helyzetet a maguk javára fordítani.

-          Kuss legyen már! – Ordított el magát Igor és a levegőbe lőtt. – Nem érdekel a maguk pitiáner vitája arról, hogy ki áll a jó oldalon és ki a rosszon. Mi vagyunk a rosszfiúk, úgyhogy kérjük Mr. Walkert. Adják át, aztán mindenki mehet a saját dolgára!

-          Szó sem lehet róla Vaszilij. – Felelte Vicky az ukránnak, miközben fegyverét Ken mellkasának nyomta.

-          Akkor mégis mit akar Miss. Marshall? Mint látja két tűz közé került. Valakinek kénytelen lesz engedni.

Ezt a helyzetet már én is vázoltam magamban. Mind az ukránok, mind a korrupt rendőrök létszám és fegyver fölényben voltak hozzánk képest. Azt is láttam, hogy ez az egész egy nagy puskaporos hordó. Ha eldördül az első lövés, mely megöl valakit, az hatalmas vérengzéshez vezethet. A kitörésre vagy az elmenekülésre nem volt semmi esély. Az elmúlt napokban jó párszor kerültünk kilátástalan helyzetbe, azonban mégis sikerült valahogy kimászni azokból. A sors mindig kisegített bennünket, de ezúttal nem láttam, hogy mi hozhatja a megoldást.

Pedig eléggé egyszerű volt a képlet. Két pisztolylövés a megfelelő ember szívébe. Igaz erre nem én jöttem rá, mivel nem tudtam volna megtenni. Sőt, nem is tettem volna meg, még akkor sem, ha muszáj. Az ember nem képes csak úgy lelőni azt, akivel ennyi kalandon megy át. De Vicky képes volt rá és meg is tette. Ezzel pontot téve az ügy végére.

Gyorsan történt az egész. A két lövés között jó, ha fél másodperc különbség volt. Mire bárki is felfogta volna, hogy mi is történik, Ken már holtan rogyott össze.

Éreztem, hogy megtörik bennem valami, mikor megláttam a mellkasából és a szájából kibuggyanó vért. Amíg én egy erőtlen kiáltást próbáltam kinyögni, addig az értetlenkedés hangja morajlott végig a tömegen. Próbáltam odarohanni a földön fekvő Kenhez, - annak ellenére, hogy tudtam, már nem segíthetek rajta – de Reksa lefogott. Hogy ő volt erős, vagy én gyenge. Nem tudom. Talán az utóbbi. Csak azt tudom, hogy tehetetlenül ültem az aszfalton, mikor felharsogott a távolban egy helikopter rotorjának zaja és a szirénák vijjogása. Megérkezett a felmentő sereg, de már elkéstek.

Mire felocsúdtam, egy orvos vizsgálgatott. Ken holttestét letakarták és betették egy mentőautóba. A helyszínt biztosították, mindenhol rendőrök vizsgálódtak és fényképeket készítettek. Természetesen a korrupt FBI-osok és az ukránok már rég felszívódtak.

Mikor megláttam Vickyt éktelen haragra gerjedtem, leráztam magamról a fehérköpenyes fickó kezeit és elindultam felé.

Jó tíz centiről ordítottam az arcába, hogy miért? Miért kellet ezt tennie? Nem az volt a bajom, hogy sikertelenül zárult az ügyem, nem is az, hogy nem kapom meg a fizetésem, hanem az, hogy meghalt egy barátom.

Vicky erre haloványan elmosolyodott, majd megcsókolt.

-          Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek. Bízom benne, hogy egyszer te is rájössz és akkor megérted. – Mondta, majd hátat fordított és elsétált, miközben a felkelő nap sugarai megvilágították könnyes arcát.

Három héttel később, egy meleg júniusi délelőttön a New Yorki köztemetőben álltam. Ugyan néhány fűszálon még ott csillogott a reggeli harmat, de a nap töretlen lelkesedéssel tűzött, hogy felszárítsa az utolsó cseppet is. Egy rövidke bolyongást követően találtam meg egy öreg diófa árnyékában azt, amit kerestem. Egy masszív márványkő, melyen csak pár sor állt: Ken Walker élt 36 évet.

Miközben a sírkövet figyeltem, leraktam a kezemben lévő virágokat. Ekkor szólalt meg a hátam mögött álló alak.

-          Jó ember volt.

Számítottam rá, hogy ott lesz, ennek ellenére egy kicsit mégis meglepődtem. A férfinak hosszú, vállig érő egyenes haja volt. Fehér inget, nyakkendőt és csíkos nadrágot viselt, miközben a bal kezében lévő botra támaszkodott. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, biztosan nem ismerek rá.

-          Csak veszélyesen élt. – Feleltem, miután végigfutattam rajta a tekintetemet.

-          Megmentette a hazáját és a kormányát.

-          Ezt azért erős túlzásnak tartom.

-          Na, jó. Nem minden egyes tagját, de sokakat lekötelezett.

-          És mi van azokkal, akiket átvert?

-          Talán rájöttek a turpisságra, talán nem. Már lényegtelen.

-          Igaz lehet. – Mondtam, majd hátat fordítottam és a kijárat felé vettem az utamat.

-          Vickynek pedig bocsájts meg! – Szólt még utánam a férfi.

Egy pillanatra megálltam, majd elmosolyodtam.

-          Már megtettem.

VÉGE