13.

Richard Thurpman közel egy órás előadásban fényezte magát, hogy ő mekkora ember, milyen jó szándékú, jótét lélek, aki minden egyes fillérjét a beteg gyerekeknek és a rászorulóknak adja. Persze ha ez mind igaz volt, akkor nem tudom, miből telet a rajta lévő háromezer dolláros Armani öltönyre és a fényűző partira, de gyanítottam, hogy maradt annyija, hogy ne kelljen majd üres hassal nyugovóra térnie. Éreztem, hogy minden egyes mondat után Ken egyre ingerültebb lesz, az elhangzott hazugságoktól, ennek ellenére jól türtőztette magát. Sőt, a szónoklat után, még felállva is tapsolt, nehogy kilógjon a tömegből.

Ahogyan számítottunk rá, Richard maradt még egy kicsit, hogy jó pofizzon a befektetőkkel és a nagykutyákkal, majd visszavonult a lakosztályába. Az eltűnése után még vártunk pár percet, majd mi is utána indultunk.

-          Csak nyugodtan és magabiztosan – mondtam, mikor beléptünk a liftbe.

-          Halálosan nyugodt vagyok – válaszolta Ken, miközben az ujjait ropogtatta.

Fél percen belül fel is értünk Richard szintjére. Az ajtók széttárultak előttünk, mi pedig felöltöttük a mérges üzletember arckifejezést. Alig tettünk meg pár lépést, máris egy kosztümös nő sietett elénk.

-          Elnézést uraim, de ez Mr. Thurpman lakosztálya. Ide tilos a belépés!

-          Ameddig Richard a mi pénzünket költi, addig azt csinálunk a lakosztályában, amit csak szeretnénk – vágott vissza azonnal Ken. – Most pedig szóljon neki, hogy a Lee testvérek keresik.

-          Be vannak jelentve? – Kérdezte a titkárnő, most már jóval bizonytalanabb hangnemben.

-          Nincsen szükségünk bejelentkezésre. A tárgyalóban várjuk Richardot – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Ken, majd elindult előre.

-          Szép volt – mondtam neki halkan, miközben becsuktam magunk mögött a hatalmas tárgyaló ajtaját.

A helységben félhomály uralkodott, de így is jó kivehetően látszódott a középen elhelyezkedő asztal és az azt körülvevő székek. A fal mentén könyvespolcok és egy bárszekrény terült el. A szobához tartozott egy teraszrész is, melyet üvegből készült tolóajtóval választottak el a tárgyalóteremtől.

Alig telt el egy két perc és már meghallottuk a sietős léptek zaját. Richard lépett be a szobába és máris magyarázkodni kezdett.

-          Ugyan fiúk, ezt már megbeszéltük. Arról volt szó, hogy van még négy hónapom. Garantálom, hogy. – Idáig jutott a mondandójával, mikor meglátta az asztalnak támaszkodó Kent.

-          Maga nem is.

-          Paul Lee. – Fejeztem be helyette a mondatot, miközben kiléptem az egyik sötét sarokból és elzártam az esetleges menekülési útvonalat.

Azonnal megpördült és farkasszemet néztünk.

-          Emlékszem rád! – Hebegte.

-          Az jó. Akkor elmondhatod, hogy mi mindent szedtél ki belőlünk, akkor éjjel.

-          Semmit – vágta rá szinte azonnal, ezzel elárulva, hogy hazudik.

-          Ugyan, ugyan Richard! – Tettem a kezemet a vállára és a székek felé tereltem. – Te is nagyon jól tudod, hogy akkor nem lennénk itt.

-          Mit akartok tőlem? – Nézett kétségbeesetten, miközben megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát.

-          Azt valószínűsítem, hogy az egész történetet kiszedted belőlem, de leginkább arra lennék kíváncsi, hogy a neveket is elárultam-e, illetve arra, hogy mindezt kinek adtad tovább? – Vette át a szót Ken.

-          Nem beszéltem senkinek semmiről.

-          Hazudsz! – Ordította Ken, majd megragadta Richard kezét és felrántotta a székből. – Kelleni fog egy kis segítség – mondta nekem, miközben a milliomost a terasz irányába taszigálta.

-          Mit akarsz csinálni vele?

-          Fogd meg a bal bokáját! – Utasított Ken, mikor már mindhárman kint álltunk.

Mindeközben Richard vadul kapálózni kezdett és megpróbált elmenekülni, mivel rájött, hogy mire készülünk.

-          Mindent elmondok, csak húzzatok vissza. – Ordította, miközben már fejjel lefelé átlógattuk a korláton.

-          Abban biztos vagyok, hogy mindent elmondasz. – Felelte Ken gunyorosan.

A milliomos fejjel lefelé lógott a tízedik emelet teraszáról, miközben szó szerint a mi kezünkben volt az élete.

-          Az első kérdés. – Ordította Ken. – Mit mondtam, ki találta a gyémántokat?

-          Nem tudom, nem emlékszem a nevére. – Hebegte Richard. – Valami arab, vagy albán nevet említettél, de nem emlékszem rá. Komolyan mondom! Húzzatok már vissza!

-          Nem győztél meg, úgyhogy maradsz még egy kicsit. Jöjjön inkább a második kérdés. Kik üzleteltek vele?

A mai napig fogalmam sincsen, hogy milyen gyémántról és üzletről szólt a dolog, de igazán nem is akartam tudni. Úgy éreztem, hogy biztonságosabb, ha én nem értesülök mindenről, ezért próbáltam kizárni a beszélgetésüket.

-          Hazudsz! – Ordította ismételten Ken, majd elengedte Richard bokáját, mire én ismét visszazökkentem a valóságba, mivel már egyedül tartottam a férfi teljes testsúlyát.

-          Mit csinálsz! – Rivalltam rá.

-          Most jön a csere. – Kacsintott egyet, majd ismételten megragadta a milliomos bokáját. Én egyből vettem a lapot és akkor én engedtem el.

Mindeközben Richard önkívületi állapotban ordított és jajveszékelt.

-          Újra felteszem a kérdést. Kinek mondtad el? – Vallatta Ken, miközben egyre gyorsabban váltogattuk, hogy éppen ki tartja a férfit.

-          Igor Vaszilily.

-          Ő kicsoda?

-          Egy ukrán maffiafőnök. Már évek óta itt él az Államokban.

-          Picsába – mondta Ken, mivel rájött, hogy már találkozott Igorral.

-          Picsába – mondtam én is, mivel abban a pillanatban egyikünk sem fogta Richard bokáját.

Valószínűleg ő is meglepődött, mivel szótlanul, kiáltás nélkül zuhant le. Mire kinyögött volna egy segélykiáltást vagy csak egyetlen szót is, már szétplaccsant a feje a betonon.

-          Hoppá! – Ennyi volt az, amit Ken ki tudott nyögni, miközben a földön elterülő holttestet figyeltük.

-          Jobb lesz, ha gyorsan lelépünk. – Javasoltam, de közben még mindig kerek szemekkel bámultam lefelé.

-          Úgyis azt mondták, hogy varrd el a szálakat. – Mondta Ken, miközben visszasétált a tárgyalóba és felkapta az öltönyét.

-          Szerintem nem pont erre a megoldásra gondoltak a feletteseim. – Feleltem, miközben követtem.

Fél percet még vártunk a tárgyalóban, amíg összeszedtük a gondolatainkat, majd ismételten felöltöttük a komoly üzletember arckifejezést. Határozott léptekkel masíroztunk végig a folyosón és szálltunk be a liftbe, ügyet sem vetve az íróasztal mögül csodálkozó tekintettel figyelő titkárnőre. Már lefelé haladtunk, mikor vázoltam a terveket.

-          Öt-tíz percet maradunk még, majd feltűnés nélkül lelépünk.

-          Mi van ha már megtalálták?

-          Akkor sietősebbre vesszük a figurát.

Azzal azonban nem számoltunk, hogy keresnek már minket, de nem a gyilkosság miatt. Éppen kiértünk a kertbe és belevegyültünk volna a forgatagba, mikor észrevettem a nagydarab, széles állú öltönyösöket. Persze nem kellett hozzá különösebb tehetség, mivel igencsak kilógtak az olcsó zakóikkal a méregdrága ruhák tengeréből.

-          Az hiszem, jöhet a C-terv. – Mondtam, miközben a különc figurák létszámát próbáltam megállapítani.

-          Az mi is lenne?

-          Te szép lassan, feltűnés nélkül elballagsz a bejáratig, míg én hozom a kocsit.

-          Kikre figyeljek?

-          Az olcsó öltönyös, széles állú alakokra.

-          FBI?

-          Rosszabb.

-          Igor emberei? – Nézett rám kétségbeesetten.

-          Attól tartok, hogy azok. – Feleltem, majd elsiettem.

Utam az épület mellett, de bokrok és virágok takarásában vezetett. Kénytelen voltam megkerülni az egész tömböt, mivel a mélygarázsnak csak egyetlen bejárata volt.

Az egyik sarkon bekanyarodva beleütköztem Richard holttestébe. Gyorsan megállapítottam, hogy onnan még rondábbnak néz ki a szétzúzott feje, mint fentről és nagy valószínűség szerint még nem találtak rá, majd továbbsiettem. Futás közben gyakran nézegettem oldalra és a hátam mögé, de úgy tűnt, hogy senki sem követ.

Megtalálva a garázs lejáratát azonnal levágtáztam a csigalépcsőn. A helységben félhomály uralkodott, és négy-öt fokkal hűvösebb volt, mint a szabadban. Tekintetemmel végigpásztáztam az egymás mellett álló autókat. Ferrari, Bentley, Roys Roys és sok más luxusmárka sorakozott egymás mellett. Megpillantottam az Escaledet, mely szinte kilógott az impozáns tömegből. Elkezdtem a kocsi felé rohanni, miközben a zsebemben turkáltam a slusszkulcs után. Már majdnem ott voltam, mikor egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon, majd minden elsötétült.