12.

-          Mi van, ha megfullad?

-          Nem fog - mondtam, miközben még egyszer ellenőriztem a fickó kezén lévő kötél csomóját, majd rácsuktam a csomagtartót.

A rendezvényszervező cég által küldött sofőr becserkészése nem jelentett különösebb problémát, feltűnés nélkül sikerült ártalmatlanná tenni és megszerezni az autót. A terv legnehezebb része azonban csak ezután következett, mivel a Lee testvérekről csak egyetlen képünk volt, és az információink szerint nem nagyon ragaszkodtak a kísérethez. Így fennállt a veszélye, hogy feltűnés nélkül kicsúsznak a markunkból.

Ránéztem az órámra, mely szerint még volt tíz percünk a gép landolásáig. Ennyi idő alatt lazán átsétálhattunk a parkolóból az utas fogadó terminálba. Rengetegen nyüzsögtek a reptéren, de időben sikerült megtalálnunk a Japánból érkező gép kapuját.

-          Ne feledd, te vagy a sofőr, én az utaskísérő! Lehetőleg minél kevesebbet beszélj! Elég, ha csak akkor fognak gyanút, mikor már összekötözött kezekkel a motelszoba sarkában kuporognak.

-          Ebben az öltönyben sokkal inkább hullaszállítónak érzem magam, nem pedig taxisnak – igazgatta Ken a nyakkendőjét.

-          Ha valamit elcseszünk, akkor még az is lehet belőled.

-          Most célozgatsz valamire?

-          Én? Ugyan, dehogy.

Ken erre csak fintorgott egyet, majd tovább babrálta a nyakkendőjét.

-          Hagyd már abba! Valakinek még feltűnik, hogy idegeskedsz.

-          A nagy francokat idegeskedek. Csak rohadtúl kényelmetlen ez a maskara. Jó, hogy nem pingvint vetettél fel velem.

-          Bocs, de a farmer, póló kombináció nem a legmegfelelőbb erre a helyzetre.

Valószínűleg még sokáig tartott volna az eszmecserénk az öltözködési etikettről, ha nem érkeznek meg az utasok és özönlik el a terminált.

-          Gyorsan, emeld fel a táblát és figyelj! – Szóltam rá Kenre, mikor megláttam a felénk közeledő tömeget.

Nők, férfiak, fiatalok, öregek és mindannyian ázsiaiak voltak. Biztos voltam benne, hogy kicsusszan a Lee-testvérpár a markunkból. Idegesen kapkodtam ide-oda a tekintetemet, miközben megállt előttünk két fiatal férfi. Szinte a megszólalásig hasonlítottak egymásra – és most nem arra gondolok, hogy minden ázsiai egyforma. Egyenes, fekete haj, vékony testalkat és még a vállamig sem értek, olyan alacsonyak voltak.

-          Szóval maguk lesznek a bébiszitterek – szólalt meg az egyik, meglepően mély hangon és tökéletes angolsággal.

Egy hosszú másodpercig csak bambán vigyorogtam, miközben magamban hálálkodtam, hogy ők találtak meg minket, annak ellenére, hogy fordítva kellet volna történnie.

-          Üdvözlöm Önöket az Egyesült Államokban! Remélem kellemesen utaztak – nyögtem ki nagy nehezen egy üdvözlésfélét.

-          Hagyjuk a jó pofizást! – Szakított félbe a fickó. – Vigyenek a szállodába. Fáradtak vagyunk.

-          Ahogy óhajtja – mondtam szinte földig hajolva, majd intettem Kennek, hogy hozza a csomagokat.

Elindultam előre, közben pedig azon töprengtem, hogy a megtévesztő külső ellenére milyen határozottság rejlik a fickókban. Figyelmeztettem magam, hogy még problémák lehetnek, ha nem megfelelően végezzük a dolgunkat és eltérünk a tervtől.

Közben kiértünk a parkolóba és odavezettem őket az Escaledhez, miközben Ken a bőröndöket próbálta beügyeskedni a kocsiba. Már beült a két japán és én is a beszálláshoz készülődtem, mikor Ken hívott hátra.

-          Mi a baj? – Kérdeztem.

-          Nem fér be az összes cuccuk. Túl nagy a pacák a csomagtartóban, már így is attól félek, hogy összenyomom.

-          Majd betesszük az utastérbe.

-          Kit? A fickót?

-          Hülye – morogtam. – A csomagokra gondoltam.

-          Elnézést, de nem érünk rá egész nap. Ha nehezükre esik a feladat elvégzése, akkor inkább hívunk egy taxit – szólt hátra az egyik utasunk.

-          Egy pillanat uraim. Máris jövünk.

Sűrű bocsánatkérések közepette szálltunk vissza a kocsiba. Természetesen a két Lee azon mérgelődött, hogy miért kell a bőröndjeik egy részét az utastérben szállítani, miközben az amerikai autóipart is szidták.

Ken a tőle telhető legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel navigálta ki a kocsit a parkolóból és hajtott fel a sztrádára. Utasaink még pár percig zsörtölődtek, de azután elnémultak és csendesen nézelődtek. Körülbelül negyed órája lehettünk úton, mikor ismételten a nemtetszésüket fejezték ki.

-          Mikor érünk már oda? A tájékoztatás során azt mondták, hogy maximum húsz perc az út a reptér és a szálloda között.

Ajjaj! Mondtam magamban. A motel, ahová vinni szándékozzuk őket legjobb esetben is fél órára van. Most mi legyen? Agyaltam, de aztán beugrott egy mentőötlet.

-          Ismételten az elnézésüket kell kérnem, de hatalmas dugó és baleset van a gyorsforgalmin, így kénytelenek vagyunk kerülni és a hosszabb utat választani – fordultam hátra. – De garantálom, hogy tizenöt-húsz percen belül megérkezünk.

A válasz csak egy felháborodott sóhajtás volt, de legalább látszott rajtuk, hogy nem gyanakszanak semmiféle turpisságra. Az út további részét csendesen töltötték, még akkor sem kezdtek újra nyavalyogni, mikor kiértünk a központból és a külvárosi részen haladtunk.

Mikor feltűnt a motel és Reksa parkolóban álló furgonja, Kennel egymásra néztünk és biccentettünk, hogy késszen állunk. Egy laza mozdulattal benyúltam az öltönyöm belső zsebébe és elővettem a pisztolyt. Amíg megfordultam, végig takarásban tartottam, csak akkor emeltem vállmagaságba, mikor már farkasszemet néztem az utasokkal.

-          Kezeket a tarkóra! Semmi gyors mozdulat!

-          Mit akarnak tőlünk? – Hangjukból azonnal eltűnt a fölényes magabiztosság.

-          Csak azt, hogy kövessétek az utasításainkat – feleltem, majd hátradobtam két bilincset. – Ezeket vegyétek fel!

Szó nélkül engedelmeskedtek és a kezükre erősítették a karperecet. Eközben Ken beállt a parkolóba, közvetlenül a furgon mellé.

-          Kész? – Kérdezte.

Én csak bólintottam egyet, miután ellenőriztem, hogy tényleg rácsatolták-e rendesen a bilincset a kezükre. Ekkor Ken egy rövidet dudált, melynek következtében azonnal nyílt a 8-as szoba ajtaja és Reksa lépett ki rajta. Lassú, határozott mozdulatokkal odasétált a kocsihoz, majd megállt a bal hátsó ajtónál. Ekkor én kiszálltam és intettem, hogy minden rendben van. Egyszerre nyitottuk a hátsó ajtókat és szállítottuk ki a foglyainkat. Meglepő higgadtsággal, és nyugodtan kezelték a helyzetet. Betereltük mindkettőjüket a szobába és a sarokba ültettük őket. Végig fegyvert fogtam rájuk, míg Reksa és Ken behordták a bőröndöket. Egyedül akkor fedeztem fel félelmet a tekintetükben, mikor Ken behozta az eszméletlen sofőrt és lefektette melléjük. Mikor minden és mindenki bent volt, Reksa tárcsázta Ben számát.

-          Tessék?

-          A halacskák bekapták a horgot – mondta Reksa.

-          Rendben, sok szerencsét.

Hangzott el a rövid beszélgetés, melynek az volt a célja, hogy Ben javítsa az adatbázist, mely szerint a Lee-testvérpár mégsem kérte a szolgáltatást és a saját útjukat járják. Így nem kellet azon aggódnunk, hogy a keresésükre indulnának, mivel nem érkeztek meg a szállodába.

-          Eddig minden a terv szerint halad. – Csukta össze Reksa a mobilt.

Ekkor, kezemben a fegyverrel, leguggoltam a két túszhoz, hogy beszélgetés közben azonos szemmagasságban legyünk.

-          Nincsen pénzünk és a rokonaink sem tudnának váltságdíjat fizetni. – Kezdett könyörögni a többet beszélő fickó.

-          Nem kell a pénzetek – feleltem. – Egyelőre megelégszünk azzal, hogy elmondjátok, hol van a meghívó Richard Thurpman rendezvényére.

Hosszú másodpercekig csak értetlenül bámultak rám, de aztán megszólalt a kevesebbet beszélő.

-          Paulé a laptop táskában, az enyém a nagy, fekete bőröndben.

Intettem Kennek, hogy ellenőrizze, aki ennek megfelelően azonnal el is kezdte kinyitogatni a csomagokat. A férfi igazat mondott és fél perccel később már a kezünkben volt a belépő a partira.

-          Remek – mondtam. – Most pedig feltennék egy-két kérdést. Nagyon ajánlom, hogy az igazat mondjátok!

A testvérek erre bőszen bólogattak, de látszott rajtuk, hogy nem értik az egész helyzetet.

-          A rendezvényre, melyre hivatalososak vagytok, mi fogunk elmenni a ti nevetekben. Kiket kell ismernünk, illetve kik ismernek benneteket személyesen?

-          Szerintem senki. – Felelte bátortalanul Paul.

Láthatta rajtam, hogy nem vagyok megelégedve a válasszal, ezért folytatta.

-          Ez az első rendezvény külföldön, melyre elfogadtuk a meghívást. Még a hazánkban is alig ismernek, nemhogy az Államokban.

-          Lesznek orvosok és hozzátok hasonló kutatók. Velük mi a helyzet?

-          Mi nem ismerünk közülük senkit. Szerintem ez fordítva is igaz. Azért jöttünk, hogy kapcsolatokat építsünk ki.

-          Mi van Richard Thurpmannel?

-          Nem ismerjük – mondták szinte egyszerre, de látszott a tekintetükön, hogy hazudnak.

-          Fiúk, fiúk. – Ráztam meg a fejem. – Eddig jól viselkedtetek. Most miért akartok mindent elrontani? Fölteszem még egyszer a kérdést, de ajánlom, hogy most az igazat mondjátok. Mi a helyzet Richard Thurpmannel?

-          Vele már üzleteltünk. Négy millió dollárt fektettünk az egyik vállalkozásába. – Mondta lesütött szemmel Paul.

-          Tehát találkoztatok már vele személyesen?

-          Igen.

-          Ez nem jó – szólalt meg a hátam mögött álló Ken.

-          Jónak tényleg nem jó, de nem változtat a helyzeten. Richard amúgy is látott már minket. Biztosan felismer, ha már szemtől szemben állunk egymással.

-          Négyszemközt kell beszélnünk vele. – Mondta Ken.

-          Hatszemközt – javítottam ki. – De értem, hogy mire gondolsz.

Miután átbeszéltük még egyszer a rendezvényt illető taktikát, arra a következtetésre jutottunk, hogy a lehető legjobban alakulnak a dolgok és nem kell változtatnunk a korábbi terveinken.

-          A nyugtatók megvannak? – Fordultam Reksához.

-          A fagyasztóban – intett fejével a hűtő felé.

-          És ki fogja beadni nekik? – Kérdezte Ken.

-          Én aztán biztosan nem. – Feleltem. – Majd te.

-          Kizárt. – Tette fel a kezeit Ken, miközben már mindketten Reksát néztük.

-          Irtózok a tűktől. – Rázta meg a fejét az öreg varázsló.

Loptunk, öltünk, másokat foglyul ejtettünk és elraboltunk, átutaztuk a fél országot nyomunkban az FBI-al, de egyikünk, sem mert beadni egy injekciót a foglyainknak.

- Mi lenne, ha nem adnánk be nekik? – Dobta fel az ötletet Ken.

- Veszélyes. Még akkor is, ha meg vannak kötözve. Hárman lennének egy ellen. – Feleltem.

- Húzzunk sorsot.- Mondta Reksa.

Mindannyian beleegyeztünk, mivel nem volt jobb ötletünk. Gyorsan előhalásztam a konyhaszekrényből három gyufaszálat az egyiknek pedig letörtem a végét. Eligazgattam a markomban majd odanyújtottam a többieknek. A szerencsés kiválasztott Ken lett. Én vállaltam az injekciós tűk feltöltését, neki az volt a feladata, hogy beleszúrja a túszokba.

-          Az elsőt add a sorőrnek. Ő úgysincs magánál. – Tanácsoltam.

-          Nem fog jajgatni, ha véletlenül megölnéd. – Mondta rosszmájúan Reksa.

Ken remegő kezekkel hajolt le a fickóhoz, majd rövid tétovázás után a nyakába szúrta a tűt. Miután végzett a művelettel, hosszú másodpercekig némán figyeltünk, de nem történt semmi érdemleges.

-          Jöhet a következő. – Nyújtottam a második injekciót.

Ez már nehezebb volt, hiszen a csendesebb Lee testvér következett. Látszott a szemein, hogy rendkívül ideges, ennek ellenére jól türtőztette magát. Ken már majdnem nekikezdett a műveletnek, mikor megszólalt Paul.

-          Ha valamelyikünknek baja esik, azt megkeserülitek. – Sziszegte a fogai között.

-          Ha nem maradsz csendben, akkor a tiédben lesz egy légbuborék. – Válaszoltam fagyosan.

Ezt követően már nem mondott semmit és a fiatalabb Lee is megkapta az injekcióját. Jó fél percig nem történt semmi, de azt követően egyre nagyobbakat kezdett pislogni.

-          Álmos vagyok. – Felelte két ásítás között arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát.

Körülbelül két perccel az injekció beadása után már békésen aludt. Ezután következett Paul, akinél már gyorsabban mentek a dolgok, mivel Ken belejött a műveletbe és már nem tartott attól, hogy esetleg elrontana valamit.

-          A hatóanyag időtartama 8-10 óra. A Lee tesóknál lehet, hogy tovább is fog tartani, mivel az átlagosnál kisebbnek tűnik a testsúlyuk. Ennek ellenére, ha bármi probléma adódna, akkor van még egy adag a hűtőben. – Mondtam Reksának.

-          Nem lesz semmiféle probléma. De ideje lenne készülődni. – Felelte.

Kennel lecseréltük a konfekciós öltönyöket, márkás Armanikra, zsebre vágtuk a meghívókat, majd elindultunk a partira.

-          Nemsokára itt vagyunk. – Néztem még vissza az ajtóból

Akkor még nem számítottam arra, hogy hiba csúszik a számításainkba és teljesen más körülmények között látjuk újra az öreg varázslót.