14.

Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, de egyből tudtam, hogy baj van, mikor a hideg vizet a nyakamba zúdították. Megpróbáltam felpattanni a székből, de rá kellett jönnöm, hogy a csuklóm és a bokám is hozzá van kötözve. Az orrom és a szemem tele volt vízzel, így nem igazán érzékeltem, hogy mi folyik körülöttem. Mikor megpróbáltam felállni egy erős kéz nehezedett a vállamra.

-          Nyugi van. – Mondta egy hang.

Mindeközben sikerült kipislognom a vízcseppeket a szememből és szemrevételezhettem a körülöttem lévőket. Velem szemben egy kopasz, közel két méter magas férfi állt. A nyakkendőjét igazgatta, miközben engem méregetett. Tőlem balra, szintén a székhez közözve ott ült Ken. Az orrából és a szájából vér szivárgott, a tekintetén pedig látszott, hogy nincsen teljesen magánál. Előtte is állt egy termetes fickó, akinek a fehér ingjét jó pár vércsepp pettyezte.

-          Mit akartok? – Kérdeztem. Közben megpróbáltam hátrapillantani, de amit megmozdultam, iszonyatos fájdalom nyilallt a nyakamba.

-          Mi is kíváncsiak vagyunk, ugyanúgy ahogyan ti is – válaszolta a hátam mögül előlépő férfi, miközben letette a földre a kezében lévő vödröt.

-          Nem hinném, hogy tudnék válaszolni a kérdéseitekre.

-          Én is ezt mondtam Alexandernek, de hajthatatlan volt. – Mondta a vödrös fickó, miközben az öltönyös, kopasz alakra szegezte tekintetét, ezzel jelezve, hogy ő Alexander és egyben a csoport vezetője is.

-          Miért vertétek meg Kent?

-          Nem válaszolt a kérdéseinkre.

-          Értem. Szóval, ha nem válaszolok, akkor én is erre a sorsra jutok.

-          Nem. Nem hinném. – Rázta meg a fejét. – Neked nem sok közöd van ehhez az ügyhöz. Valószínűleg te sokkal rosszabbul fogsz járni. – Felelte a vödrös fickó, olyan közönyösen, mintha csak azt állapította volna meg, hogy nyáron melegebb van, mint télen.

-          Ez nem túl bíztató rám nézve. De honnan fogjátok tudni, hogy tényleg elmondtam-e mindent, amit tudok?

-          Nyugodj meg. Megvannak a megfelelő módszereink.

-          Lenne még egy kérdésem. Ti Richard emberei vagytok?

-          Kuss legyen már! – Ordította el magát a Ken előtt áll véres ingű fickó. Látszott rajta, hogy a társaságban ő van a legrosszabb idegállapotban, ami kissé furcsának tűnt, hiszen mégiscsak én voltam hozzákötözve egy székhez.

-          Oleg! – Nézett rá és tárta szét a kezeit teátrálisan, felháborodást színlelve a vödrös fickó. – Bocsájts meg! – Fordult ismét felém. – A kérdésedre válaszolva, nem, mi nem vagyunk Richard emberei. Pont fordítva. Ő a mi emberünk.

-          Tehát nem miatta vagyunk itt. – Állapítottam meg.

-          Ezt nem értem. Miért rabolna el valaki benneteket, Richard miatt?

-          Először azt hittem azért, mert megöltük.

-          Ti öltétek meg Richard Thurpmant? – Nézett rám kerek szemekkel. A beszélgetésünk során most először láttam a tekintetében érzelmet.

-          Baleset volt. – Visszakoztam.

-          Hát ez zseniális. – Csapta össze a kezeit. – Miért tettétek?

-          Véletlen volt. A beszélgetés során egyszer csak átesett a korláton és a mélybe zuhant.

-          Ez tetszik. – Nevetett most már jóízűen. – Mondtam én, hogy Richard nem lesz öngyilkos mindenféle ok nélkül. – Fordult a kopasz fickó felé, aki még mindig csak némán bámult. – Szóval, véletlenül átesett a korláton és lezuhant. – Ismételte meg a szavaimat, miközben a véletlen szónál idézőjeleket formált az ujjaival.

Én csak bólogattam, mivel tudtam, hogy nem lehet meggyőzni az ártatlanságomról. Persze abban sem voltam biztos, hogy ártatlan vagyok. Gondolom a bíróságon is nehéz lenne kimagyarázni, hogy életszerű az a helyzet, mikor valakit a bokájánál fogva kilógatnak a tízedikről, de nem azért, mert meg akarják ölni.

-          Na, mindegy. – Vette át ismét a szót a vödrös fickó. – Térjünk vissza a gyémántokhoz.

-          Már megint a gyémántok. – Mondtam magamban, miközben egy nagyot sóhajtottam. – Sajnálom, de nem tudok semmit sem róluk. Richard hadovált valamit, hogy egy arab vagy albán fickótól származnak, és sokan szeretnék megszerezni. Csupán ennyi.

-          Nem hiszek neked! – Csattant fel a labilis idegzetű Oleg, majd elém lépett és egy akkora ütést kaptam az arcomra, hogy néhány percre elájultam.

Mire ismételten magamhoz tértem, már csak Ken és én voltunk a szobában. Így nyugodtabb körülmények között sikerült szemrevételeznem a környezetem. A falakról omladozott a vakolat, de néhány helyen még ki lehetett venni a tapétacsíkokat. A betonpadlót kisebb-nagyobb foltok és pacák borították, melyek eredetét nem tudtam meghatározni. Ablak nem volt, így az egyetlen fényforrást a plafonról lelógó lámpa biztosította. Persze nem igazán lehetett lámpának nevezni, mivel csak egy zsinóron logó villanykörte volt az. Biztos voltam benne, hogy már jó pár embert vallattak itt előttünk is.

-          Jól vagy? – Hallottam meg Ken hangját.

-          A fejem iszonyatosan fáj, néha pedig homályosan látok, de ezeket leszámítva jól. És te?

-          Azt hiszem eltört a bal lábam és kiesett legalább két fogam, amúgy jól vagyok én is. – Húzta vigyorra a rászáradt vérfoltokkal díszített száját. – Van valamilyen ötleted, hogy hogyan fogunk kijutni innen?

-          Nem akarlak elkeseríteni, de semmiféle esélyt nem látok a menekülésre. Amúgy miért hagytak itt? Nem tudod, hogy hová mentek?

-          Ha jól hallottam, akkor arról sugdolóztak, hogy nemsokára megérkezik Igor.

-          Mondtál nekik valamit a gyémántokról, vagy arról, amire kíváncsiak?

-          Nincsenek semmiféle gyémántok. Azaz már nincsenek. Itt sokkal többről van már szó. Sikkasztás, korrupció, méghozzá a legfelső körökben. De megnyugodhatsz, nem mondtam nekik semmit. Inkább meghalok.

-          Biztos vagy benne, hogy megéri?

-          Ezt pont te kérdezed, akinek az lett volna a feladata, hogy épségben elvigyen New Yorkba? – Csattant fel.

Erre nem tudtam mit válaszolni, ezért csak lehajtottam a fejem és becsuktam a szemem. Némán ültem a gondolataimba mélyedve és azon agyaltam, hogy az ilyen helyzetekre mit is tanítottak a kiképzés során.

Hosszú ideig nem történt semmi, csak csendben ültünk a székünkben, mikor egy lövés dördült el, majd nem sokkal később még egy, aztán kitört a tűzpárbaj. Nagyon közel volt, talán a szomszédos szobában vagy a folyosón. Furcsa, számomra érthetetlen kiáltásokat hallottam, de aztán elhaltak, ugyanúgy ahogyan a fegyverdörgés is. Kenhez hasonlóan én is némán ültem és figyeltem a közeledő léptek hangját. Egy éles durranást követően kivágódott az ajtó. A szobába egy férfi ugrott be, kezében géppisztollyal. Hosszú haja lobogott, annak ellenére, hogy egy fejpánttal volt a fejéhez szorítva. Ránk fogta a fegyverét, majd elvigyorodott.

-          Szevasztok fiúk! – Üdvözölt.

-          Reksa? – Kérdeztük szinte egyszerre.

-          Személyesen. – Vigyorgott, majd azonnal nekilátott a kiszabadításunknak.

-          Hogyan találtál meg? Hogy csináltad mindezt egyedül? – Záporoztak belőlem a kérdések, de egyből elhallgattam, mikor megláttam az ajtóban álló másik személyt. Még több lett a kérdés, én még inkább nem értettem a helyzetet, ennek ellenére csak egyetlen szót tudtam kinyögni.

-          Vicky?