10.

Az égről már eltűntek a csillagok, mikor kiléptem a bárból. A karomat dörzsölgettem, mivel hűvös volt a hajnal. Tekintetemmel az eget pásztáztam, amint sötétkékről egyre halványabb lett a színe. Közben megérkezett Ken is. Az arcán látszott, hogy még mindig morcos, bár egyre inkább úgy tűnt, hogy kezd megbékélni a helyzettel.

-          Felőlem indulhatunk. – Morogta nekem, de közben rám sem nézett.

Válasz gyanánt elnéztem az utca mindkét irányába, hogy mikor tűnik végre fel Reksa. A tegnapi beszélgetés után csupán annyit mondott, hogy pakoljuk össze a szükséges holmikat, ő majd hajnalban értünk jön. Később még beszélgettem róla Vincenttel, mivel Kenhez hasonlóan nekem is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. Megtudtam róla, hogy több mint húsz éve folyamatosan járja az Egyesült Államokat, néha pedig kitérőket tesz más kontinenseken is, főleg Dél-Amerikában és Ázsiában. Mindenhol rövid ideig marad, maximum két-három hétig. Gyakran megfordul indián rezervátumokban, jó kapcsolatot tart fenn az ufó hívőkkel és megszállottja az összeesküvés elméleteknek. Ezek azok a dolgok, melyek nyilvánvalók voltak Vincent számára, de azon kérdésemre, hogy honnan szerzi a pénzt minderre, kicsoda ő valójában és, hogy mit keres, vagy mi elől menekül, csupán egy vállrándítást kaptam válaszul.

Időközben reflektorok tűntek fel az utca végén és felénk közeledtek. Egy kisbusz állt meg előttünk, melyből Reksa szállt ki. A kocsi alapszíne ugyan fehér volt, de újdonsült ismerősünk pólójához hasonlóan a járgány oldalát is virágminták díszítették. Reksa megállt előttünk és tekintetét ide-oda kapkodta. Látszott rajta, hogy történt valami, ami zavarja, sőt kifejezetten idegesíti.

-          Valami baj van? – Próbáltam magamra vonni a figyelmét.

Egy ideig még nézelődött jobbra-balra, aztán megállapodott rajtunk a tekintetet. Szemében ott pislákolt az őrültség lángja.

-          Itt vannak – mondta halk, de határozott hangon.

-          Az FBI? – Élénkült fel azonnal Ken.

-          Nem. Róluk most nem halottam semmit – rázta meg a fejét Reksa. – Beszállás! Siessetek! – Adta ki a parancsot, majd azonnal visszament a kocsihoz.

-          Akkor kiről beszélsz? – Kérdeztem, miközben beszálltam a furgonba és feszülten figyeltem.

-          Érzem, elérkezett az idő, hogy ismét szembeszálljak velük – mondta, miközben mélyeket lélegzett és sebességbe tette a váltót.

-          Mond már el, hogy miről van szó! – Mordult rá Ken, miközben elhelyezkedett mellettem.

-          A földönkívüliekről.

Hosszú másodpercekig csak ültem némán és azon gondolkodtam, hogy hülyéskedik vagy tényleg komolyan gondolja-e ezt a marhaságot.

-          Mondtam, hogy őrült – jajdúlt fel Ken, miközben már végighajtottunk az utcán és kikanyarodtunk a főútra.

-          Elmondanád, hogy pontosan miről is van szó! – Kértem meg, mivel kíváncsi voltam, hogy mit akar ebből kihozni, ugyanakkor bíztam abban is, hogy ha mesél, akkor jobban megismerhetem.

-          Tegnap, mikor otthagytam a bárt, akkor szereztem róla tudomást, hogy itt jártak Renoban. – Ken ismételten közbe akart szúrni egy epés megjegyzést, de megfogtam a kezét, hogy leállítsam. – Elraboltak egy embert és átvitték egy másik városba.

-          Miért tennének ilyet? – Bíztattam a kérdéseimmel, hogy folytassa.

-          Kísérleteznek velünk. Már velem is többször megtörtént. De most már késszen állok, ha ismételten szembe kell szállnom velük.

-          Ez az ember, mégis honnan tudja, hogy elrabolták az idegenek? Látta őket?

-          Pont ez az! – Csattant fel Reksa. – Elkábították és nem emlékszik semmire. Mindig így történik, hogy leplezzék magukat és aztán szerencsétlen embert hülyének nézze mindenki.

-          Lehet, hogy csak részeg volt a krapek. – Szólt közbe Ken.

-          Kizárt. Részegen nem lehet kamiont vezetni úgy, hogy közben ne okozzon balesetet.

Ekkor valami szöget ütött a fejembe.

-          Ez az említett pasas, esetleg nem Sacramentoban veszítette el az eszméletét, majd másnap reggel Renoban tért magához?

-          Honnan tudod? – Fordult hátra és nézett rám csodálkozó tekintettel.

Válaszolni azonban egyikünk sem tudott, mivel mindketten hatalmas nevetésben törtünk ki.

-          Azt még soha nem mondták rám, hogy ufó vagyok. – Nevetett Ken, miközben még a könnyei is kicsordultak.

-          Követelem, hogy mondjátok el, min nevettek ennyire!

-          Inkább az utat nézd! Mindjárt nekimegyünk valaminek, ha folyamatosan hátrafelé figyelsz.

Reksa előre fordult, de a visszapillantó tükrön keresztül, még mindig minket nézett. Pár percig még némán ültünk, melyet egy-egy nevető roham tőrt meg, majd elmondtuk a történetünket a sacramentoi kamionsofőrről és arról, hogy hogyan jutottuk el Renoba.

A következő órákban Utah felé vezetett az utunk. A sivatagi meleg rendkívüli módon kifárasztott mindannyiunkat, így szinte egész idő alatt csak némán ültünk és nagyokat hallgattunk. Eleinte még próbáltam beszélgetést kezdeményezni Reksával, hogy megtudjak róla bármit is, de nem mutatott hajlandóságot a társalgásra. Ken sem volt túl bőbeszédű, így hát magam maradtam a gondolataimmal és próbáltam egy vésztervet kiagyalni arra a helyzetre, ha ismét beütne a krach.

Kora délután, mikor már nem bírtunk az éhségünkkel, sikerült végre rávenni Reksát, hogy álljunk meg egy kis pihenőre. Egy csöndes kisvárosban voltunk, mely tökéletes helyszínnek tűnt, de amint betettük a lábunkat, ismét kitört a balhé.

Szerencsére most nem mi voltunk a kiváltói, így csak csendes szemlélődőként figyeltük az eseményeket. Történt ugyanis, hogy a város egyetlen gyorséttermét, melyet kinéztünk magunknak, pont akkor rabolták ki. Rajtunk kívül még jó pár bámészkodó volt, de Kennel együtt az elő sorból figyelhettem az eseményeket. A helyi serif már kordont vont az étterem köré, így csak annyit tudtunk megállapítani, hogy egy fegyveres őrült járkál fel-alá odabent és folyamatosan ordibál.

-          Furcsa, hogy ahová megyünk, ott mindig történik valami. – Szóltam oda Kennek.

-          Legalább ehhez nincsen semmi közünk – mondta, majd rákönyökölt az acélkordonra, mintha csak focimeccset nézne.

-          Hát, ja. Az utóbbi napokban bőven kijutott a történésekből.

-          Remélem, gyorsan végeznek, mert kezdek nagyon kajás lenni.

-          Én nem igazán bízok benne. Gondolom, utána egy-két órát még helyszínelnek is.

-          Az nem érdekel. Jó lesz elvitelre is. Lényeg, hogy kiadják a kaját.

Éppen arról diskuráltunk, hogy érdemes-e várni vagy inkább továbbálljunk-e a következő városba, mikor a többi bámészkodó szinte egyszerre felhördült. Elődszőr azt hittük, hogy történt valami odabent, de a fegyveres még mindig ugyanott volt.

-          Ez meg mit csinál? – Kérdezték többen is a tömegből, mikor meglátták, hogy Reksa átmászik a kordonon, kihasználva a rendőrök figyelmetlenségét és elindul az étterem felé.

Vagy azért mert gyávák voltak, vagy azért mert ezt a parancsot kapták, de senki sem ment utána, hogy megállítsa. Reksa szabadon, senkitől sem zavartatva egyszerűen besétált a kajáldába, miközben a tömegből többen még bíztatták is.

-          Jó, hogy két perccel ezelőtt még azt beszéltük, semmi közünk az egészhez. – Vigyorgott rám Ken és tényleg úgy tűnt, hogy élvezi a helyzetet.

-          Most mi legyen? – Néztem rá tanácstalanul, bár már én is azon gondolkodtam, hogy átmászok a kordonon és Reksa után megyek.

-          Majd meglátjuk, hogy mit hoz ki belőle az öreg varázsló.

-          Mi van, ha megöleti magát?

-          Akkor így járt. – Tárta szét a kezét. – Se te, sem én nem tartozok érte felelősséggel.

Ken szavai nem nyugtattak meg, de kénytelen voltam a helyemen maradni, mivel időközben megszaporodtak a rendőrök a kordon körül.

Reksa belépett az étterembe, majd határozottan becsukta maga mögött az ajtót. A fegyveres azonnal ráfogta a pisztolyát és üvöltözni kezdett. Hogy milyen szavak hangzottak el arról fogalmam sincsen, mivel csak vizuálisan figyelhettük az eseményeket, hangokat nem hallottunk. Ami ezután következett, azt nehéz szavakba önteni, mivel még ennyi idő után sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Reksa fogta magát és törökülésben elhelyezkedett a padlón, a fegyveressel szemben. Eleinte nem változott a helyzet, a rabló csak hadonászott és ordibált. Pár perc múlva azonban valami történt. Egyszer csak leengedte a kezeit és már némán figyelte Reksát. Még egy kicsivel később letette az egyik asztalra a fegyverét, majd, mint aki elájult, elterült a földön.

A rendőrök azonnal megrohamozták az éttermet, de nem ütköztek semmiféle ellenállásba, mivel a támadó tényleg nem volt magánál. Közben Reksa is abbahagyta az imádkozást, és mint aki jól végezte a dolgát, kivonult a helységből.

A rabló megfékezésével, természetesen ő lett a hős, melynek köszönhetően ingyen kaját biztosítottak a számunkra. Miközben faltuk az ebédet, Ken folyamatosan a kérdéseivel bombázta Reksát.

-          Hogyan csináltad?

-          Varázslat.

-          Hagyjál már a hülyeségeiddel! Lehet, hogy mások beveszik ezt, de én nem. Mond már el, hogy mitől ájult el a csávó!

-          Mágia. – Kötötte az ebet a karóhoz Reksa.

-          Ja persze, mint az ufók.

-          Hipnotizálás. – Néztem fel az újságból, mikor már nagyon untam, hogy egymást húzzák. A kijelentésemre Kentől csodálkozó, még Reksától elismerő arckifejezést kaptam válaszul.

Mivel rám figyeltek mindketten, egyből bedobtam az új ötletet, mely olvasás közben ötlött a fejembe.

-          Richard Thurpman holnapután Utahban lesz egy kórház megnyitóján. Gondoltam meg kellene látogatnunk, hogy elvarrhassuk a szálakat. – Mondtam miközben letettem az újságot az asztal közepére, mely a milliomosról szóló cikknél volt kinyitva.

-          Elvarrni a szálakat? – Nézett rám Reksa miközben a fejét ingatta. – A szemet szemért elv miatt válik vakká a világ. – Mondta olyan hanghordozással, mintha egy próféciát olvasna fel.

Egy pillanatig csak némán ültünk, mivel nem értettük, hogy mire akar kilyukadni. Mivel nem folytatta, ezért Ken vette át a szót.

-          Ez baromság. – Mondta olyan arckifejezéssel, mintha még mindig a szavak jelentését értelmezgetné.

-          Miért lenne az? – Hajolt előrébb az öreg varázsló, miközben összekulcsolta a kezeit úgy, mintha imádkozna.

-          Gondolj csak bele! Mindenki kinyomja valakinek a szemét. De a legvégén marad egyvalaki, akinek még van egy épp! Ő akkor miért nem fut el? Hiszen mindenki más már vak, rajta kívül.

-          Azt hiszem te napszúrást kaptál. – Szakítottam meg a gondolatmenetét.

-          Nincsen semmi bajom, csak…

-          Jó, akkor térjünk vissza Richardhoz. – Állítottam le.

-          Rendben. - Tette fel a kezeit megadolag. – Hogyan akarsz bejutni? Fogadok, hogy ez egy olyan rendezvény lesz, ahová csak a nagykutyák bejáratosak.

-          Megszerezzük a vendéglistát és hamisítunk magunknak meghívót.

-          Úgy mondod ezt, mintha olyan egyszerű lenne.

Sajnos tényleg nem volt olyan könnyű a dolog. Otthon, az ügynökségnél ez mindennapos, de abban a helyzetben egyáltalán nem volt kivitelezhető a terv e része.

-          Kellene egy hacker.

-          Egyéb kívánság? – Kérdezte ironikusan Ken.

-          Én ismerek egyet, aki megbízható. – Törte meg a hallgatását Reksa.

-          Ez most komoly? – Kérdeztük szinte egyszerre.

-          Persze, hogy az. Nem is kell sokat utaznunk, ha most indulunk, akkor vacsora előtt még odaérhetünk.