9.

Reno városa a kaszinókról, a sztriptíz bárokról és a lakókocsikról lehet nevezetes, mivel ezeken kívül szinte semmi mást nem láttunk. Utcáról utcára haladtunk, de mégsem céltalanul, mivel úgy tűnt, hogy Ken keres valamit vagy valakit. Egy újabb sarkon befordulva, de még az előtt, mielőtt hangot adtam volna nemtetszésemnek és kételyeimnek, Ken megállt és diadalittasan mutatott rá egy épületre.

-          Megvan. Megérkeztünk.

-          Ez most komoly?

Egy rózsaszínűre festett hely előtt álltunk, melynek homlokzatán zöld neonokkal díszített cégér lógott. Már a legelső pillanatban rájöttem, hogy ez is csak egy sztriptíz bár. Nem értettem, hogy ez miben különb, mint a többi, de nem kötözködtem.

-          Naná, hogy komoly! – Vigyorgott Ken, majd bement.

Belépve erőteljes félhomály fogadott, melyet csak nehezen szokott meg a szemem a kinti napsütés után. Kora délelőtt lévén senki sem volt odabent. A színpad üres volt, a fények nem villogtak és a zene sem szólt. A székek az asztalok tetejére voltak fordítva és egy seprűs ember sepregetett körülöttük.

-          Zárva vagyunk! – Mondta az őszes hajú férfi, miközben rendületlenül folytatta a takarítást, ránk sem nézett.

-          Remélem nekem nem – lépett előre Ken.

Hangját meghallva a férfi azonnal letette a seprűt és felénk fordult.

-          Hát te meg mit keresel itt?

-          Annyira hiányoztál és úgy éreztem, hogy muszáj meglátogatnom téged – felelte ironikusan Ken, majd tett egy lépést a férfi felé.

-          Ne hazudj te anyaszomorító! – Csattant fel. – Az elmúlt időben le sem szartad, hogy mi van velem.

-          Hát így kell fogadni az egyetlen fiadat?

A kijelentés erőteljesen meglepett, mivel a legutolsó tippjeim között lett volna, hogy közöttük apja-fia kapcsolat van. Mire befejeztem a hüledezést, Ken és az ismeretlen férfi már vidáman lapogatta egymás hátát, de még mindig szidták egymást.

-          Gyere már ide! – Szólt rám Ken. – Had mutassam be az apámat.

-          Örülök, hogy megismerhetlek! – Nyújtotta felém a kezét – szólíts nyugodtan Vincentnek.

A kölcsönös bemutatkozás után még lefutottuk a szokásos udvariaskodási köröket, de azt követően Vincent azonnal a tárgyra tért.

-          Mit kerestek itt, fiúk? Valamibe belekeveredtetek?

-          Mondhatjuk úgy is. De az-az igazság, hogy vadásznak a fiad fejére.

Ken kijelentése igencsak nyers és sokkoló volt, ennek ellenére Vincent úgy fogadta, mintha ez minden héten megtörténne.

-          Azt nem kérdezem, hogy miért, mivel úgysem mondanád el, de azt talán igen, hogy kivel rúgtad össze a port?

Ken először tanácstalanul nézett rám, de mivel semmi jelét nem adtam, hogy titkolóznia kellene, ezért elmondta a közös történetünket az elejétől a végéig. Nem ködösített, nem ferdített el semmit, mindent elmesélt teljes részletességgel.

-          Hát ez nem gyenge, – bólogatott Vincent – de azt nem értem, hogy miért nem pattantok fel egy repülőre és nyargaltok el New Yorkig?

-          Mert nincsen pénzünk – felelte Ken.

-          Az tényleg nincsen, de ez a legkisebb probléma. – Szóltam közbe. – Semmilyen iratunk vagy okmányunk nincsen, amivel jegyet vásárolhatnánk. Plusz, a reptereken nagyon komoly ellenőrzések vannak és veszélyes lenne megkockáztatni egy lebukást. Azt pedig nem tudjuk, hogy mennyire kiterjedt a ránk vadászó hálózat.

-          Most még nem tudok semmi bíztatót mondani, de megpróbálok segíteni, – csapta össze a kezeit Vincent – kezdetnek egy kiadós kajálás és a pihentető alvás remélem jó lesz.

Ezért az utolsó mondatért annyira hálás voltam, hogy kedvem lett volna átölelni, de helyette csak hálálkodtam.

-          Köszönjük szépen! Már az is nagyon sokat segítene.

-          Akkor foglaljatok helyet! Mindjárt jövök.

Jó tíz peccen később már egy-egy hatalmas hamburger gőzölgött előttünk, melyhez még kaptunk egy nagy adag sült krumplit és jó pár korsó sört. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mikor több napnyi szomjazás után vizet talál az ember a sivatagban. Szótlanul ültünk egymással szemben, csak arra figyeltünk, hogy megtömjük a hasunkat. Valószínűleg ha szóját kapunk rizzsel és párolt káposztával, még azt is jó étvággyal ettük volna, olyan éhesek voltunk. Mikor már elpusztítottunk mindent, és csak vigyorogtunk, mint a jóllakott óvodások, Vincent lépett oda az asztalunkhoz.

-          Ha késszen, vagytok, akkor nyugodtan lepihenhettek. Előkészítettem nektek két szobát az emeleten. A hölgyek majd felkísérnek – mutatott a pultnál álló két cicababára.

-          Akkor, azt hiszem, én megyek is pihenni. – Pattant fel Ken. – Az izmaimat is megmasszíroztatom. – Mondta, miközben kéjes vigyorral az arcán otthagyta az asztalt.

Közben kinyithatott a bár, mivel a színpadon megjelent egy táncos lány, aki minimális lelkesedéssel kezdett bele a koreográfiába. Az első vendégek is beszállingóztak és megjelent két alulöltözött pincérlány is. Az előadás nem érdekelt, de aludni sem volt kedvem, így hát maradtam a helyemen és elmerültem a gondolataimban. Legelőszőr a barátnőm jutott az eszembe, akinek sejtése sincsen arról, hogy mi lehet velem. Valószínűleg arra gondol, hogy egy légkondicionált tárgyalóteremben ülök és hallgatom az unalmas előadásokat az aktuális gazdasági helyzetről. Nem tudja, nem tudhatja, hogy mi is az igazi foglalkozásom. Így sokkal biztonságosabb mindkettőnknek. Annak ellenére, hogy napokra, néha egy-két hétre is eltűnök, nem kérdezősködik, nem kíváncsiskodik, hanem feltétel nélkül elfogad és ez nagyon fontos számomra. Legszívesebben abban a másodpercben felhívtam volna és elmondom, hogy szeretem, és nagyon hiányzik, de nem tehettem. Mi van, ha figyelnek? Mi van, ha lehallgatják a telefont? Nem tehetem meg, hogy bárkit is veszélybe sodorjak. Talán az internet, ötlött fel bennem, de azonnal el is vetettem, mivel tudtam, hogy IP-cím alapján is lenyomozhatnak. Persze ez csak akkor lehetséges, ha egy kiterjedt csapattal állunk szemben és nem egy-két ember magánakciójával. De pont ez volt a legnagyobb kérdés, hogy kik is az ellenségeink?

-          Ébresztő! – Tette a kezét valaki a vállamra.

Riadtan ugrottam fel, mivel váratlanul ért az érintés, de pár másodperc múlva már nyugodtan süllyedtem vissza a fotelba, ugyanis rájöttem, hogy Vincent az. Hosszabb időre aludhattam el, mivel időközben megtelt a bár kurjongató férfiakkal. A színpadon már két lány is volt, akik lassú zenére vetkőztették egymást, miközben a levegőben füst és alkoholszag terjengett.

-          Mennyi az idő? – Kérdeztem.

-          Hét körül lehet – felelte Vincent.

-          Este vagy reggel?

-          Délután. De most nem erről szeretnék veled beszélni. – Vette elejét a kérdezősködésemnek. – Megérkezett az egyik ismerősöm, aki segíthet nektek. Gyere!

-          Az jó. – Feleltem, majd felkeltem a fotelből és utána indultam a bárpult irányába.

-          Ken hol van? – Kérdeztem, de válasz gyanánt láttam, hogy éppen akkor jön le a lépcsőn. Ő is csatlakozott hozzánk, majd érdeklődéssel figyeltük Vincentet.

-          Elsőre biztosan furcsának fogjátok találni, de biztosíthatlak benneteket, hogy minden rendben van vele.

-          Megbízható? – Tettem fel a legelső eszembe jutó kérdést.

-          Nem.

Látta, hogy a válasz megrökönyödést vált ki belőlünk, ezért tovább mondta.

-          Egy karton sört sem bíznék rá, mivel tudom, hogy összetöri, elveszti, esetleg megissza. De! – Emelte fel a mutatóujját. – Hozzátok hasonlóan ő is menekül valaki, vagy valami elől.

-          Őt is keresi az FBI? – Nézett Ken szúrós tekintettel az apjára.

-          Nem. Mondjuk úgy, hogy ami elől ő menekül, az csak a képzeletében létezik.

-          Szóval egy dilis. – Nyögtem fel.

-          Egy kissé. De ő az, aki segíthet nektek. – Bökött a felénk közeledő férfira.

Mikor megláttam, a maradék reményem is szertefoszlott. Úgy voltam vele, ha ő az utolsó esélyünk, akkor inkább ott helyben főbe lövöm magam.

Aki odalépett hozzánk, a hatvanas éveinek a közepén járhatott és olyan vékony volt, mint aki évek óta éhezik. A szivárvány színeiben játszó felsője és szakadt farmernadrágja csak úgy lötyögött rajta. Hosszú, szűrkés színű haja a válla alá ért, míg fehér szakálla az ádámcsutkáját is eltakarta. Kerek, sötétített szemüveget viselt, nyakában pedig rózsafüzér lógott.

-          Ő itt a barátom, Reksa. – Mutatott rá Vincent.

-          Namaszté! – Hajolt meg előttünk összetett kezekkel.

-          Ez most komoly? – Nézett Ken az apjára.

Reksa nem foglalkozott a lefitymáló kérdéssel, hanem átvette a szót.

-          Hallottam, hogy összefogtak ellenetek a rossz szellemek. Én is hasonló cipőben járok, de felajánlom nektek a segítségem, hogy vállvetve harcoljunk és eljussunk a Nirvánába.

-          Bocs, de nem akarok meghalni. Ha mégis muszáj, akkor azt a te segítséged nélkül tenném. – Kulcsolta össze kezeit a mellkasa előtt Ken, ezzel is jelezve, hogy elzárkózik a további tárgyalástól.

-          Bocsájts meg a fiamnak, de… - Kezdett bele Vincent, de Reksa leintette.

-          Nem kell magyarázkodni! Még túl fiatal és hitetlen. Emlékezz vissza, te is ilyen voltál! Én járom a saját utamat. Ha úgy gondoljátok, akkor velem tarthattok. – Intézte szavait most már csak nekem.

-          Mi az úti cél? – Kérdeztem.

-          Azt csak a jó szellemek tudhatják. – Felelte, miközben mutatóujjával az ég felé bökött.

-          Akkor inkább úgy kérdezném, hogy milyen irányba mész?

-          A Himalája hegyei mutatják az utamat. – Bökött határozottan maga elé, bár én biztos voltam benne, hogy nem a megfelelő irányba.

Válasz gyanánt én csak bólintottam egyet, majd félrevontam Kent, hogy beszélgethessek vele négyszemközt.

-          Én aztán egy métert nem megyek ezzel a sültbolonddal. – Jelentette ki.

-          Akkor mégis mi a fenét akarsz csinálni? Itt ülni apuci bárjában és várni a csodát? Ez volt az a zseniális terv? Ezért jöttünk Renoba? – Bombáztam idegesen a kérdéseimmel.

-          Ez csak egy őrült hippi, aki összeesküvés elméleteket gyárt. Fogadok, ha megkérdezzük tőle, hogy tart-e még a vietnámi háború, azt feleli, hogy igen. Mégis hogyan bízhatnánk meg benne?

-          Pont az előbb válaszoltad meg. Paranoiás. Mindentől és mindenkitől tart. Senkivel sem lennénk nagyobb biztonságban.

-          Kösz, hogy benne megbízol, bennem pedig nem! – Húzta fintorra a száját.

-          Róla tudom, hogy nem fog kamionokat és helikoptereket lopkodni, viszont rólad ezt nem mondhatnám el.

-          Gyorsan megváltozott a véleményed róla. Pár perccel ezelőtt még te is dilisnek tartottad.

-          Most is annak tartom, de ő az egyetlen reményünk.

Ken erre csak megrántotta a vállát, melyet én a beleegyezés jelének véltem. Visszamentem Reksához és megmondtam neki, hogy ha még mindig él az ajánlata, akkor vele tartunk.