7.

Mikor magamhoz tértem egy kihallgató helységben ültem. Igaz, hogy előtte még sohasem jártam vagy láttam ilyet élőben, ennek ellenére pont úgy nézett ki, ahogyan a gondolataimban elképzeltem. Pár négyzetméteres kis szoba, fehér falakkal, középen egy asztal és két szék. Az ajtó melletti oldalon pedig ott volt a kihagyhatatlan ablak, melyen keresztül figyelemmel kísérhettek a túloldalról. Természetesen én csak a saját arcképemmel nézhettem farkasszemet benne. Meg kell hagyni nem festettem túl jól. Borostás arc, kócos haj, melyet még überelt, hogy a ruhám tiszta kosz volt és közel két napja nem fürödtem le. Fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek, hogy mit akar az FBI és, hogy Kennel mi van.

Rövid ideig sétálgattam körbe-körbe a szobában, majd tehetetlenül visszaroskadtam a székbe. Azonban még, mielőtt az önsajnálat bugyraiba süllyedtem volna, kivágódott az ajtó és egy őszes hajú, öltönyös, hozzám hasonlóan borostás képű férfi vágtatott be. Lapát méretű kezeivel az asztalra tenyerelt és alig pár centire az arcomtól a képembe sziszegte:

-          Maga szemétláda!

Nem voltam tisztába azzal a ténnyel, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt a megtisztelő jelzőt, ezért megpróbáltam egy kicsit békülékeny hangnemet megütni.

-          Én is örülök, hogy megismerhetem. Nem tudom, hogy miben lehetnék az önök segítségére, de nekem lenne egy kérésem.

-          Pofa be! Felállni!

Úgy tűnt, hogy itt még szavam sem lehet nem, hogy kérésem, ezért inkább engedelmeskedtem. A bilincs még mindig a kezemen volt, így hát annál fogva vezetett ki a folyosóra, majd át a szomszédos szobába. Először nem értettem, hogy miért jobb az, mint az előző, de belépve az ajtón, már minden világossá vált. A különbség a két helység között csupán annyi volt, hogy itt eggyel több szék volt és abban ott ült Ken.

-          Itt az ügyvédje Mr. Walker! – Mondta az öltönyös bosszúsan, majd egy hatalmasat lódított rajtam.

Tehát megfogatta a tanácsomat. Mondtam magamban. Helyet foglaltam Ken mellett, míg a lapátkezű az asztal másik oldalán állt velünk szemben. Tekintetéből és merev testtartásából látszott, hogy korábban már sikerült alaposan feldühíteni. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben, ennek ellenére hosszú percekig csak néztük egymást. Mikor már kezdtem megunni a csend királyosdit, úgy döntöttem, hogy én leszek az első, aki feltesz egy kérdést.

-          Szabadna megtudnom, hogy miért vagyunk itt?

-          Á, semmiség az egész – legyintett egyet teátrálisan a kezével az öltönyös, majd helyet foglalt velünk szemben. – Gondolom maguk úgyis ártatlanok és csak tévedés történt – mondta gunyorosan.

-          Ezt én is valószínűnek tartom, de szeretnék megtudni valami konkrétumot is – mentem bele a játékba.

-          Tehát fogalmuk sincsen arról, hogy miért vette őrizetbe magukat a rendőrség, majd kerültek át az FBI-hoz? – Csikorgatta a szavakat a foga között, miközben egy nagy paksamétát csapott az asztalra.

-          Nem, de szeretnénk megtudni – válaszoltam nyílt érdeklődéssel, mivel abban biztos voltam, hogy egy gyilkosság még nem kelti fel az FBI figyelmét. Mást pedig nem követtünk el.

-          Szóval kíváncsiak! – Ordította vörös fejjel, majd akkora vehemenciával ugrott fel, hogy a széke eldőlt. – Akkor elmondom! Gyilkosság, engedély nélküli fegyvertartás, kábítószer birtoklás. Ezek a durvábbak, de van még itt egy-két nyalánkság, mint például az, hogy nem fizették ki a Hilton szálloda elnöki lakosztályának a kibérlését, eltulajdonítottak egy helikoptert és az a kocsi is lopott volt, amit akkor használtak, mikor elfogták magukat.

Az elhangzottaknak tényleg volt valóságalapja, bár azt nem értettem még mindig, hogy a kábítószer hogyan jön a képbe és azzal sem voltam tisztába, hogy a gyilkos fegyvert hogyan tudják hozzánk kapcsolni. Muszáj volt valamilyen tervet kieszelni és az nem ment úgy, hogy közben a lapátkezű folyamatosan ránk figyel, ezért kimondtam a varázsszót és bíztam benne, hogy segíteni fog.

-          Szeretnék négyszemközt beszélni az ügyfelemmel.

-          Nem! – Ordította ismét.

-          Jogom van hozzá. Főleg, hogy engem is vádolnak.

Egy ideig csak méregetett minket és a fogait csikorgatta, de aztán megadta magát. Fölkapta a paksamétáját, amiből az imént felolvasta a vádakat, majd az ajtóhoz lépett.

-          Ja, és szeretném, ha biztosítanának egy titkosított vonalat a számomra – szóltam utána.

-          Mégis mit képzel magáról? – Hüledezett az ajtóban állva, majd kirobogott.

Amint elhagyta a szobát a lapátkezű, Kenen volt a sor, hogy kiboruljon.

-          Mit akarnak ezek tőlünk? Azt hittem, hogy a szövetségiek a mi oldalunkon állnak. Erre tessék. Elrabolnak, megbilincselnek és próbálnak vallatni. Egyébként is, mi ez a kábítószer birtoklás meg a többi?

-          Csendesebben! – Szakítottam félbe. – Gondolom, a szomszédból hallgatják, hogy miről beszélünk – böktem az üveg irányába.

Ezt követően vázoltam a tervemet, melynek első és legfontosabb lépése az volt, hogy ismételten megpróbálom felvenni a kapcsolatot a központtal. Bíztam benne, hogy itt tudnak biztosítani egy olyan vonalat, mely nem lehallgatható.

-          Mi van akkor, ha most sem sikerül? – Suttogta.

Válaszolni azonban nem tudtam, mivel a tervnek azt a részét még nem főztem ki és abban a pillanatban ismét nyílt a kihallgató szoba ajtaja. Már tiltakozni akartam, - hogy ennél több idő jár nekünk - de egyből belém szorult minden szó, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.

Egy egyszerű fehér ing és fekete nadrág volt rajta, mely kihangsúlyozta nőies alkatát. Hosszú szőkésbarna haját még mindig ugyanúgy összefogva hordta, mint a közös egyetemi éveink alatt. Tekintetében még mindig ott volt a rá jellemző magabiztosság és határozottság, melyről azonnal megismertem.

-          Helló! – Biccentett mindkettőnknek. – Hallom bajba keveredtetek.

-          Viky, te hogyan kerültél ide? – Nyögtem ki nagy nehezen egy kérdést.

-          Bocs fiúk, de most nincs időnk a sztorizgatásra. Sürgősen el kell tűnnötök innen – lépett a hátunk mögé, majd egy gyors mozdulattal levette a bilincseket. – Kapjátok össze magatokat és kövessetek! – Adta ki határozottan az utasításokat, majd azonnal az ajtóhoz lépett.

-          De most mi van? Mi folyik itt? Te hogyan, és...? – Próbáltam összerakni zavaromban egy épkézláb kérdést, de sehogy sem sikerül.

Határozott léptekkel masírozott végig a folyosón, mi pedig ellenvetés nélkül követtük. Miközben a lépcsőn siettünk lefelé a „ki-kivel van?” találós kérdést próbáltam megfejteni, de megnehezítette a helyzetet, hogy folyamatosan előtörtek a Vikyvel közös emlékek. Mivel a gondolataim elkalandoztak, kis híján sikerült fellöknöm, mikor hirtelen megállt egy ajtó előtt. Kezét a kilincsre tette, de még nem nyomta le, hanem rám nézett. Egy aprócska pillanatig úgy tűnt, hogy könnycseppek csillognak a szemében, de a következő másodpercben már ismét a határozott, ellentmondást nem tűrő tekintetével nézett rám.

-          El kell tűnnötök a városból a lehető leggyorsabban – mondta röviden, majd kitárta előttünk az ajtót.

A hűvös éjszakai levegő szinte mellbevágott, ugyanakkor kijózanítólag is hatott rám.

-          Hogy ismét menekülhessünk a rendőrség elől? Ez is elég volt, hogy úgy kezeltetek minket, mint a terroristákat. Mi folyik itt? – Szegeztem neki a kérdést.

-          Sokan kíváncsiak arra, amit a barátod tud – bökött a csendesen szemlélődő Kenre. – De vannak, akik rosszra akarják felhasználni. Itt az FBI-on belül is van egy csoport, akik szeretnék holtan látni.

-          Bazdmeg! – Nyögött fel Ken. – Ez már durva.

-          Sajnálom, de a helyzet is egyre durvább. Nem ismerem a történetetek minden egyes részletét, de nyakig ültök a szarban, azt biztosra állíthatom.

-          Mégis mit csináljunk, azon kívül, hogy menekülünk? – Néztem rá kétkedően.

-          A körözést visszavonták már. Szabadok vagytok, de mint már mondtam sokan kíváncsiak rátok, és ha így folytatjátok, akkor egyre több mindenkinek keltitek fel az érdeklődését.

-          Akkor húzunk innen minél előbb! – Szólalt meg ismét Ken, majd kimasírozott az ajtón, kettesben hagyva engem Vikyvel.

-          Sokat kockáztattál azzal, hogy San Franciscóban telefonáltál, de annak köszönhetitek, hogy most kihúztalak a csávából.

-          Köszönöm! Köszönjük! – Javítottam ki magam, majd én is Ken után indultam.

-          Még valami! – Szólt utánam. – Azt üzenik, hogy szállítsd haza élve.

-          Szándékomban áll – mosolyodtam el.

-          De van itt még valami, amit nem értek.

-          Igen?

-          Varrd el az elvarratlan szálakat!

Bólintottam még egyet búcsúzóul, mivel egyből tudtam, hogy miről van szó. Jelen esetben az elvarratlan szál Richard Thrumpman volt. Hogy mit jelent az ő szálainak elvarrása? Hát, nem egy baráti csevegést, az biztos.