6.

Az ötleteket és a lehetőségeket latolgattuk, mikor hallottuk, hogy nyílik az ajtó és kilép rajta a lány. Enyhe smink az arcon, halvány rúzs a szájon, váll alá érő fekete haja kifésülve és kivasalva. Lényegesen jobban nézett ki, mint mi. Lehuppan a franciaágy szélére és ránk nézett.

-          Na, mi van fiúk?

-          Szeretnénk tudni, hogy mi történt az éjszaka folyamán. - mondtam, miközben Kenhez hasonlóan én is a falnak támaszkodtam.

-          Nyugi, semmi olyan – mosolyodott el kacéran. – Eléggé gátlásos fickó vagy – nézett rám.

-          Bocs, de menyasszonyom van. Egyébként pedig, arra gondoltam, hogy hogyan kerültünk ide San Franciscóba?

-          Magánrepülővel. Richard Thurpman gépén.

-          Ő kicsoda?

-          Egy milliomos ficsúr.

-          És mi hogyan keveredtünk össze vele?

-          Ti semmire sem emlékeztek? – nézett mindkettőnkre lefitymáló tekintettel.

-          Nem igazán. Szóval?

-          Annyit tudok, hogy a házibuliján találkoztatok. Állítólag érdekes történeteket meséltetek neki. Az egész éjszaka veletek lógott, utánatok koslatott. Pedig ez egyáltalán nem jellemző rá. Ezért is furcsa, hogy az egész szintet kibérelte nektek, itt a szállodába.

-          Te hogyan keveredtél bele? – szólt közbe Ken.

-          Én is ott voltam a bulin. Mikor felvetült, hogy jöjjünk San Franciscóba, jó ötletnek tűnt és én is hozzátok csapódtam.

-          Ez a Richard Thurpman, még itt van? – kérdeztem.

-          Szerintem nincsen. Úgy tűnt, hogy hajnalban lelépett. Bár akkor már nekem is kezdtek összefolyni a dolgok. Gondolom, hogy megtudta azt, amire kíváncsi volt, utána már nem voltatok olyan érdekesek.

-          Meg kell találnunk! – mondtuk szinte egyszerre Kennel.

-          Hát az nem lesz egyszerű. Szerintem még ő sem tudja, hogy hol lesz két óra múlva, annyit utazik és járkál ide-oda.

-          A többiek tudnak valamit?

-          Kik?

-          Akik még itt vannak a szállodában. Azt mondtad, hogy magángéppel jöttünk. Gondolom nem csak mi négyen.

-          Igazad van. De nem hinném. Ők csak a bulizással és a piálással foglalkoztak.

-          És te?

-          Én veled. – kacsintott egyet kacéran.

Válaszul fel akartam mutatni neki a gyűrűs ujjamat, de rá kellet jönnöm, hogy nincsen rajta semmi, mivel munka közben sohasem hordom a jegyűrűmet.

-          Fogadok, még a nevemre sem emlékszel. – mondta tettetett sértődöttséggel.

-          Kellene?

-          Ha befejeztétek a civakodást, akkor ideje lesz lelépni, mivel megérkeztek a zsaruk. – szólalt meg az ablak mellett álló Ken.

-          Micsoda? – kérdeztük a lánnyal szinte egyszerre.

-          Három járőr kocsi, és ha jól látom, akkor kommandósok is.

-          Kik vagytok ti? – nézett rémült tekintettel a lány.

-          Azt hittem, hogy ránk figyeltél az éjszaka folyamán.

-          Dehogy figyeltem. Már az elején levágtam, hogy az egész maffiatörténet kamu. Csak Richardot hülyítitek. Nem foglalkoztam azzal, hogy mivel tömitek a fejét.

-          Legalább ő nem tudja az igazságot – nézett rám Ken. – Így jobb mindenkinek. Na, irány!

Megragadtam a lány kezét, de ő abban a pillanatban ki is tépte magát a szorításomból.

-          Nem megyek veletek. – Állt meg a szoba közepén.

Egy pillanatig néztem az ajtóban álló Kent, majd megrántottam a vállamat és felvettem a nyúlcipőt. Ken pár lépéssel előttem futott én pedig követtem. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a zsaruk minket kerestek, ezért muszáj volt sietni. Nagy meglepetésemre Ken a felfelé vezető lépcsőt választotta. Tiltakozni akartam, hogy hülyeséget csinál, de a vitatkozás és a futás nem megy egyszerre, ezért inkább csendben maradtam. A lakosztályunk a szálloda legfelső emeletén volt, így gyorsan felértünk a tetőre.

-          Most merre? – Kérdeztem mikor hajlandó volt végre megállni egy fél pillanatra.

-          Itt kell lennie. Biztos vagyok benne. – Mondta, miközben jobbra-balra nézelődött.

Kezdtem egyre idegesebb lenni, melyhez nagyban hozzájárult az is, hogy az utcáról egyre több rendőrségi sziréna hangja hallatszott fel.

-          Nem akarlak siettetni, de ideje lenne csinálni valamit.

-          Ott van! – Mutatott egy helikopterre, majd elkezdett a gép felé rohanni.

Mire ismételten mellé értem, már az ajtót babrálta és próbálta kinyitni.

-          Mit akarsz csinálni? – Kérdeztem, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mi a terve.

-          Szerinted mit lehet csinálni egy helikopterrel? – Nézett rám, miután kinyitotta az ajtót.

Behuppan a vezetőülésre, én pedig szó nélkül követtem és helyet foglaltam mellette. Csodálkozó tekintettel figyeltem amint a különböző gombokat, karokat, kallantyúkat állítgatta. Nagyon úgy tűnt, hogy érti a dolgát. Miután beindította a rotort, intett, hogy vegyem fel a fülest, mivel onnantól csak a rádión keresztül tudtunk kommunikálni.

-          Hallasz? – Kérdezte.

-          Igen.

-          Kösd be a biztonsági övet! Ez nem egy sétarepülés lesz.

-          Nem is tudtam, hogy van képesítésed helikoptervezetéshez.

-          Nem is tudhattad, mivel nincsen. – Válaszolta abban a pillanatban, mikor a gép a levegőbe emelkedett. – Ha szerencsénk van, akkor észrevétlenül el tudunk surranni, de az is elképzelhető, hogy ránk küldenek egy rendőrségi gépet.

Halvány fogalmam sem volt arról, hogy miként lehet egy ilyen hangos géppel észrevétlenül eltűnni, de bíztam benne, hogy sikerülni fog. Ugyanúgy, ahogyan abban is, hogy Ken, tudja, mit csinál.

Repülés közben az alattunk elterülő várost figyeltem. A magas irodaépületeket és bérlakásokat felváltották a kertes házak, melyek távolabb, ritkásabban helyezkedtek el egymástól. Rendőröknek sem a földön, sem a levegőben nem láttam nyomát.

Alig repültünk tíz perce, mikor Ken hangját hallottam a fejhallgatón keresztül.

-          Hamarosan le kell szállnunk. Remélem sikerült lerázni őket. – Csodálkozó tekintettel néztem rá, mivel nem értettem, hogy miért akarja máris letenni a gépet. Látva az értetlenkedést az arcomon, folytatta. – Nemsokára kifogy az üzemanyag.

-          Az nem jó. – Válaszoltam, bár a földön való menekülést jobban díjaztam.

-          Tudom, hogy korábban már kérdeztem, de tényleg nem tudnál intézkedni, hogy lerázzuk őket?

-          De. – Válaszoltam tárgyilagosan, ezért most rajta volt a sor, hogy kérdő tekintettel nézzen rám. – Reggel, mikor megláttam a fantomképeket az újságban, már hívni akartam a központot, hogy segítséget kérjek.

-          Akkor miért nem tetted? – Üvöltötte a mikrofonba.

-          Azért, mert ellopták a mobilomat az éjszaka folyamán. Legalábbis így gondolom, mivel nincsen meg. De az is lehet, hogy csak elveszítettem.

-          Gondolom, másikról meg nem lehet hívni őket. – Mondta gunyorosan.

-          Hívni lehet, csak nincsen értelme, mivel egy hagyományos telefon lehallgatható.

-          Picsába! – Dörmögte az orra alatt. – Még mindig nem jutottunk előre egy tapodtat sem.

Ken kiszúrt egy üres placcot, melyet omladozó házak vettek körül. Valószínűleg kosár- vagy focipályának használhatták a környékbeli srácok, de szerencsénkre akkor nem volt ott senki. Ken óvatosan fölé manőverezte a helikoptert, majd lassan ereszkedni kezdett. Lehet, hogy nem volt jogosítványa, ennek ellenére mégis olyan precízen és könnyedén tette le a gépet, mintha világ életében ezt csinálta volna. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg így volt.

-          Mik a további terveid? – Kérdeztem, miután én is kiszálltam a helikopterből és Ken után indultam az egyik sikátorba.

-          Szerzek egy kocsit. Te addig próbálj meg egy hívást! – Mutatott az utca másik oldalán álló telefonfülkére.

-          Kizárt, hogy arról a telefonról bármit is elérnék.

-          Azért próbáld meg! – Nyomott egy marék aprót a kezembe, majd zsebre vágta a kezeit és elindult az utca másik oldala felé.

-          Remélem, engem nem akarsz itt felejteni. – Szóltam utána.

-          Ezzel mire akarsz célozni? – Fordult meg és nézett rám, már az úttesten állva.

-          Csak arra, hogy nélkülem semmi esélyed.

Erre csupán annyit reagált, hogy enyhén megrázta a fejét, majd továbbállt. Pár percig még néztem utána, amíg befordult az egyik sarkon, majd odasétáltam a telefonfülkéhez. Ugyanolyan romos állapotban volt, mint az egész környék. A készülék ugyanúgy tele volt grafitikkel, mint a házfalak, a fülke üvege ugyanúgy be volt törve, mint néhány ház ablaka és ugyanolyan mocsok és kosz volt, mint az egész utcán. Fülemhez emeltem a kagylót, bedobtam egy érmét és vártam, hogy vonalat kapjak. Közben két fekete, nagydarab srác ment el mellettem, olyanok, akikkel nem szívesen keveredik szóváltásba az ember. Közben nagy meglepetésemre meghallottam a búgó hangot, ezért tárcsáztam a központ számát. Nem reménykedtem abban, hogy bárki illetékessel beszélhetek, de abban azért bíztam, hogy hozzájuthatok valamiféle segítséghez.

-          Üdvözlöm, ön a General Electric partnervonalát hívta. Kérem, adja meg az ügyfélkódját! – Hülye egy álcázás, tudom, de mégis bejön, ha valaki félretárcsázna. – Ön a General… - akarta újra elkezdeni a géphang, ezért én inkább megadtam a kódomat. Ezt követően a kedves női hangot azonnal felváltotta egy rideg férfié, de még mindig géphang.

-          A vonal nem biztonságos. Jelentkezését rögzítettük. – Mondta, majd megszakadt a vonal.

Egy ideig még álltam tanácstalanul, kagylóval a fülemen és hallgattam a búgó hangot, majd letettem. Kiléptem a romos fülkéből és vettem egy mélylevegőt.

-          Magunkra vagyunk utalva. – Dörmögtem magam elé.  

Gondolataimba merülve járkáltam fel-alá az utcán, mikor hangos rapzene rántott vissza a valóságba. Egy kocsi fordult be a sarkon, szép lassan végiggördült a házak előtt, majd megállt előttem. Leesett állal tanulmányoztam az elém táruló giccsparádét. Egy rózsaszín Plymouth volt az cápauszonyokkal, az oldalán zöld lángnyelvekkel. A felnik úgy csillogtak, mint a diszkó gömb, hátul pedig több hangszóró volt, mint egy átlagos házibuliban. A zebramintás vezetőülésben nem más ült, mint Ken.

-          Feltűnőbbet nem találtál? – Kérdeztem, mikor lehalkította az üvöltő zenét.

-          Bocs, de nem volt időm válogatni. Ez ott állt az utcán nyitott ajtókkal, a slusszkulcs pedig benne volt. Szinte kínálgatta magát. Na, pattanj be!

Húztam a számat, hogy ebből még baj lesz, ennek ellenére mégis beültem az anyósülésre. Sietős tempóban álltunk odébb, mivel úgy gondoltuk, hogy a rendőrség mellett, most már a kocsi tulajdonosa is minket keres.

Szép lassan magunk mögött hagytuk a várost és a vidéki utakon kacskaringóztunk. Az autópályát nem mertük megkockáztatni.

-          Nem gondoltam volna, hogy ezzel a giccsparádéval probléma nélkül kijutunk a városból. – Mondtam, mikor már szántóföldek mellett haladtunk el.

-          Néha azt a legnehezebb észrevenni, ami ott van a szemünk előtt. Amúgy, a telefonálás, hogy sikerült?

-          Rögzítették a hívásomat.

-          Az mit jelent? Jót vagy rosszat?

-          Fogalmam sincsen. Remélem rosszat nem.

-          Gondolom, csinálnak valamit, ha nem érünk oda időben. Ha minden jól ment volna, már New York közelében lennénk. Estefelé már csak gondolják, hogy valami történt.

-          Nem fognak semmit sem gondolni. Tizenhat napom volt a feladat elvégzésére. Addig szabad kezet kaptam.

-          Azaz?

-          Még tizenöt napunk van, hogy New Yorkba érjünk. Addig biztosan nem fognak minket keresni.

-          De hiszen országos körözés van ellenünk! – Csattant fel. – Az azért elég feltűnő.

-          Csak egy kis létszámú részleg tudja, hogy mi kik vagyunk. Ők foglalkoznak az ügyeddel a Hivatalban. Így biztonságosabb. Ha meglenne a mobilom, akkor tudnék intézkedni, de így. – Tártam szét a kezeimet.

Némán, gondolatainkba mélyedve ültünk, miközben jó pár kilométert hagytunk a hátunk mögött. Néha útba esett egy-két kisváros, de jószerivel csak szántóföldeket és búzatáblákat láttunk. Nem volt túl nagy a forgalom ezeken a falusi utakon és úgy tűnt, hogy a rózsaszín cápánkkal sem okozunk feltűnést.

-          Azt hiszem, itt meg kellene állni, tankolni. – Törte meg Ken a hosszúra nyúlt csendet, majd választ nem várva indexelt és bekanyarodott az út melletti benzinkúthoz.

Egy éjjel-nappali üzlethez tartozott, egyetlen töltőállomással. Poros, koszos, elhagyatott helynek tűnt. Szinte túlontúl jó volt számunkra. Nem kellett attól tartani, hogy bárki is felismer, hiszen az egyetlen eladón kívül senki sem volt ott. Ken leállította a kút mellett a kocsit, majd mielőtt kiszállt volna még odaszólt nekem.

-          Vegyél valami kaját, mialatt én teletöltöm a bálna bendőjét.

Nekem is ez volt a szándékom ezért csak egy bólintással válaszoltam, majd kiszálltam és elindultam az üzlet irányába.

-          A szemedet tartsd nyitva! – Szólt még utánam.

Belépve a boltba, azonnal megcsendült az ajtó fölé akasztott csengő. Valószínűleg ezzel ébreszthettem fel a pult mögött ülő srácot, mivel csak álmos pislogással reagált a köszönésemre. Pattanásos képű, szemüveges tinédzser volt, akin jól látszott, hogy bárhol máshol szívesebben lett volna. Miközben a sorok között válogattam, végig az arcát figyeltem, de semmiféle jelét nem adta, hogy felismert volna. – Talán nem szokott újságot olvasni. Vagy rossz az arcmemóriája. Lényegtelen. Fő, hogy minden rendben. – Mondtam magamban, miközben felmarkoltam jó pár üveg ásványvizet és egy csomó előre elkészített szendvicset, majd a pénztárhoz masíroztam. Fizettem, majd az élelmiszer ellátmánnyal a kijárat felé vettem az utamat. Még akkor sem láttam, hogy mi folyik odakint, pedig már elkezdődött, mikor a polcok között válogattam. Talán ha időben észreveszem, elmenekülhettem volna. Pedig Ken még figyelmeztetett is, hogy tartsam nyitva a szemem. Igaz, ő is ugyanúgy belesétált a csapdába, mint én. Így, kisétálva a boltból, két pisztolycsővel néztem farkasszemet. Azonnal menekülési útvonalat kezdem keresni, de már teljesen fölöslegesen. Addigra Kent már megbilincselték és éppen az egyik rendőrautóba tuszkolták befelé.

-          Dobja el azt, ami magánál van és kezeket a tarkóra! – Ordították rám a pisztolyok gazdái.

Fölösleges lett volna ellenkeznem, mivel jelentős túlerőben voltak, így ház azonnal engedelmeskedtem az utasításnak. Annak ellenére, hogy semmiféle ellenállást nem tanúsítottam, hatalmas vehemenciával rontottak rám, térdeltek a vesémbe, tekerték hátra a karomat és bilincseltek meg. Ezt követően engem is betuszkoltak az egyik járőr kocsi hátuljába, miközben elhadarták a jogaimat. Ugyanabba az autóba ültettek, amibe Kent is, így sikerült pár szót váltanunk.

-          Ezt beszoptuk. – Mondta, miközben a szája szélén lévő sebet nyalogatta. Úgy tűnt, hogy ő lényegesen nagyobb ellenállást tanúsított a letartóztatásnál, mint én.

-          Figyelj rám! Ne válaszolj egyetlen kérdésükre sem, sőt ne is mondj semmit! Kérj azonnal ügyvédet! Mond azt, hogy én vagyok az!

-          Mi van? Miért akarsz te, lenni az ügyvédem? – Értetlenkedett.

-          Nem akarok az ügyvéded lenni, de fontos, hogy ne tudjanak szétválasztani minket.

-          Pofa be! – Szakított félbe az egyik rendőr, mikor beszállt a kocsiba. – Nem akarok egyetlen szót sem hallani. – Mondta, miközben gázt adott, majd kikormányozta a kocsit az útról.

Mindketten tudtuk, hogy itt a történet vége és hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy ebből jól jöjjünk ki. Így hát némán ücsörögtünk a hányástól és vizeletszagtól bűzlő hátsó ülésen. Ahogy az utat figyeltem, feltűnt, hogy egy rövid ideig abba az irányba mentünk, ahonnan korábban érkeztünk, de a legelső leágazásnál elfordultunk és egy még elhagyatottabb szakaszon hajtottunk végig. – Tehát nem San Franciscóba visznek minket. De akkor hová? Milyen nagyváros lehet még itt a környéken?  - Ötlöttek fel bennem a kérdések és csapongtak ide-oda a gondolataim, miközben a szántóföldeket és a kukoricatáblákat felváltották a fás részek. Többnyire csak oldalt néztem ki az ablakon, ezért sem tűnt fel, hogy mi van előttünk. Arra eszméltem, hogy a rendőrautó csikorgó fékekkel megáll. Előrenézve megláttam, amint két fekete színű, villogókkal ellátott SUV álja el az utat.

-          Ez meg mi a franc? – Szólalt meg az anyósülésen helyet foglaló zsaru.

Válasz gyanánt kinyíltak a terepjárók ajtaja és egyenruhás, illetve öltönyös emberek szálltak ki belőlük. Mikor megláttam, hogy mi van a kabátjuk hátulján, nagyot dobban a szívem. Közben az egyik öltönyös fickó odajött a kocsinkhoz és röviden vázolta a helyzetet.

-          FBI. – Mutatta fel a jelvényét. – Innentől átvesszük az ügyet.

-          De. – Akart kekeckedni a kormánynál ülő rendőr, de azonnal félbeszakították.

-          Ha bármiféle kérdése van, forduljon a feletteséhez. Most pedig, kérem, nyissa ki a hátsó ajtókat és adja át a foglyokat!

Közben odaért még két egyenruhás, akik kiszállítottak minket és levették rólunk a bilincseket. Magamban azon örömködtem, hogy mégis sikerrel jártam a telefonálással. Már majdnem hálálkodni kezdtem nekik, mikor az egyik bilincs helyett kaptunk egy másikat, sőt, hogy sok is legyen a jóból leragasztották a szánkat és egy fekete zsákot húztak a fejünkre. Hallottam még, hogy Ken próbál ellenállni, de nagy valószínűséggel nem ment semmire. Ezt követően egy enyhe szúrást éreztem a nyakamon és elveszítettem az eszméletemet.