5.

Az a bizonyos másnap. Kezdetben Isten megteremtette az alkoholt és odaadta az embereknek, hogy szórakozzanak. Az emberek pedig ittak és jól érezték magukat, és sokkal kevesebbet foglalkoztak az imádságokkal. Isten ezért megteremtette a másnapot. Azért, hogy kibasszon mindenkivel? Fogalmam sincsen. De azt tudom, hogy azokon a napokon sokkal többször említjük a nevét.

-          Istenem! – Nyögtem fel, miközben a fájdalom baltaként hasogatta a fejemet.

Egy szobában voltam, mely ízlésesen volt berendezve, ugyanakkor még őrizte az előző éjszaka nyomait is. Az ablakon erős napfény szűrődött be, mely bántotta a szememet. Nagy nehezen felültem, majd konstatáltam, hogy korábban a földön sikerült nyugovóra térnem. Tőlem balra volt egy franciaágy, melyben Ken hortyogott. Olyan békésen aludt, mint egy kisgyerek, azzal a különbséggel, hogy ő nem egy plüssállatot, hanem egy üres pezsgősüveget ölelt magához.

Felkeltem és az ablakhoz mentem, közben pedig sörös dobozokat és üres üvegeket kerülgettem, melyek szétszórva feküdtek a padlón. Kinézve az ablakon a látvány egyszerűen mellbevágott.

-          Istenem! – Nyöszörögtem rekedtes hangon, miközben bámultam kifelé.

Ezalatt Ken is fölébredt, mivel a háttérből hallottam, hogy összetörik a földre eső pezsgősüveg.

-          Istenem! – Dörmögött mély hangján. – Mi történt itt? – Intézte hozzám a kérdést, mikor meglátta, hogy az ablakban állok. Mivel választ nem kapott, ezért odabotorkált mellém és ő is kibámult az üvegen. – Istenem! Ez nem a…?

-          De az. – Törtem meg a hallgatásomat.

-          De az San Franciscóban van.

-          Pontosan ott.

-          De akkor, hogy került ide?

-          Mi kerültünk oda.

-          Hogyan?

-          Fogalmam sincsen.

A párbeszédet követően még hosszú percekig álltunk az ablakban és gyönyörködtünk a Golden Gate híd szépségében, mialatt agyunkban próbáltuk összerakni az elmúlt éjszaka történéseit.

-          Éhes vagyok. - Törte meg Ken a hosszúra nyúlt csendet, majd elsétált az ablaktól.

-          Én is. – Feleltem, miután magamhoz tértem a döbbenetből. – Lemehetnénk enni. Talán egy kiadós kajálás után jobban megy a gondolkodás. – Javasoltam.

Bezártam magunk mögött az ajtót, aztán lelifteztünk a földszintre, az étkezőhöz. Mint kiderült, sikerült kibérelnünk a legdrágább lakosztályt, melyhez természetesen teljes ellátás is járt. A számunkra fenntartott asztalhoz sokfogásos reggeli járt. Kávé, tej, tea, narancslé, pirítós, lekvár, péksütemény és még nagyon sok minden más. Hosszú ideig meg sem szólaltunk, csak tömtük magunkba a temérdektelen ételt, hogy csillapítsuk az éhségünket.

-          Te mennyire emlékszel az elmúlt éjszakából? – Kérdezte Ken két falat briós között.

-          Szinte semmire. Addig megvan, hogy beszállunk egy parti buszba, amiben fiatalok buliznak, kezembe nyomnak egy sört, majd szépen lassan feloldódok és már én is velük éneklek. Még rémlik valami, hogy az egyik kiscsaj nagyon rám gerjedt. A fülemet kezdte harapdálni, de aztán leállítottam. Innentől viszont se kép, se hang.

-          Hát, ez tényleg nem sok. Én biztosra merem állítani, hogy egy diszkót és két házibulit megjártunk. Az emberek folyamatosan váltogatták egymást, egyedül te voltál az állandó, aki végig ott volt a közelemben.

-          Ennek örülök, hogy még részegen is elláttam a feladatomat.

-          Arról viszont fogalmam sincsen, hogy hogyan kerültünk ide, San Franciscóba.

-          Csakis repülővel lehetséges ennyi idő alatt.

-          Utasszállítókra nem engednek fel részegeket.

-          Tehát magángéppel jöttünk.

-          Lehet, hogy New Yorkba akartunk menni, csak eltévesztettük az útirányt.

-          Hát, ha tényleg így volt, akkor nagyot kerülünk.

Miközben én még ettem Ken nekiállt újságot olvasni. Egy ideig némán forgatta a lapokat, majd hirtelen felnyögött.

-          Istenem! Ilyen nincsen!

-          Mit találtál? – Kérdeztem két korty kávé között.

Válasz gyanánt felém fordította az újságot. Egy ideig nem fogtam fel, hogy mit is látok, de aztán rájöttem, hogy a róla és a rólam készült fantomképpel nézek farkasszemet.

-          Mit írnak? Olvasd már! – Tettem le a csészémet és feszülten figyeltem.

-          Autós üldözés az éjszakában. – Olvasta fel mély, dörmögős hangján a főcímet. – Több órás hajtóvadászat során csak az egyik tagját tudta elfogni a rendőrség, annak a bandának, melyet gyiloksággal gyanúsítanak. Két rendőrautó is totálkárosra tört az üldözés során, amíg sikerült elfogni a banda mexikói tagját.

-          Chilei.

-          Mi van?

-          Lényegtelen. Kérlek, folytasd!

-          A férfi sem a másik két tagról, sem a csomagtartóban talált holttestről nem mondott semmit, ugyanakkor említést tett arról, hogy kokaint szállított. Információink szerint a rendőrség nem talált semmilyen kábítószerre utaló nyomot. Elképzelhető, hogy a még mindig szökésben lévő két tettestársnál lehet. Kérjük, ha felismeri a képen látható személyeket hívja a rendőrséget.

-          Ilyen nincsen. – Temettem a tenyerembe az arcomat.

-          Nyakig vagyunk a szarban. A te képed alatt még a neved is ott van. – Mutatta az újságot.

-          Még jó, hogy nem az eredeti.

-          Micsoda?

-          Ezekre az utakra mindig „állszemélységet” kapok. Hamis személyi, jogsi, bankkártya és egyebek.

-          Á! Értem.

-          Bár ezekkel sem vagyunk előrébb, mivel most is csak ez van nálam.

-          Szerintem kapjuk össze magunkat és húzzunk el innen! Ugye még mindig biztosítják nekem a védelmet?

-          Igen. De ahhoz el kell jutnunk New Yorkba.

-          Akkor hajrá! – Csapta össze a tenyereit és már el is indult a lift felé.  

Felérve a szobába, Ken kitalálta, hogy megborotválkozik, levágja a szakállát, ezzel is javítva az esélyeit az álcázás során. Én addig az ablakhoz sétáltam és megnéztem, hogy még mindig megvan-e a Golden Gate híd. Még mindig ugyanott volt, mint fél órával ezelőtt, így hát ismételten megcsodáltam.

-          Istenem! – Rántott vissza a valóságba Ken ordítása. Mire megfordultam, már bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját és éppen engem bámult, miközben zihálva vette a levegőt.

-          Mi van? – Kérdeztem, mialatt éreztem, hogy folyamatosan gyorsul a pulzusom. Tudtam, hogy valami baj történt.

-          Egy halott csaj fekszik a fürdőben.

-          Kérlek, ne szórakozz velem!

Sajnos nem tette. A fürdőben, a kád mellett tényleg egy lány feküdt. Hosszú, göndör, fekete haja eltakarta arcának egyik felét. Letérdeltem mellé és azon agyaltam, hogy hogyan kell az életjeleket ellenőrizni, miközben Ken a háttérben sopánkodott.

-          Kettős emberölés. Kábítószer kereskedelem. Ezért kivégeznek minket.

-          Kuss legyen már! – Rivalltam rá. – Inkább azt mond, hogy hogyan lehet ellenőrizni az életjeleket.

-          Hát, nem tudom. Talán fogd meg a szívénél.

-          De ott van a melle. Inkább csináld te!

-          Én aztán nem fogok letapizni egy hullát. Csináld csak te! Vagy hagyd a fenébe.

-          Mi van, ha él és sürgős beavatkozást kell végrehajtani rajta.

-          Akkor meg ellenőrizd le!

A szívem kalapált, homlokom verejtékezett, a kezem pedig remegett, miközben odanyúltam.

-          Ez nagyon perverz és beteges. – Fintorgott Ken.

A lány keblét tapogattam, de egyáltalán nem díjaztam ezt a helyzetet. Sokkal jobban örültem volna egy szívdobbanásnak.

-          Nem érzek semmit. – Néztem Kenre.

Abban a másodpercben a lány szeme felpattant és egy hatalmas pofont kevert le nekem, majd sikítozni kezdett.

-          Te perverz disznó! Mégis mit képzelsz magadról?

Csilingelt a fülem az ütéstől, miközben az arcomat fogtam és csodálkozó tekintettel néztem a lányt. Hosszú másodpercekig néztük egymást, majd megszólalt.

-          Ismerlek benneteket. Együtt buliztunk tegnap.

Miután kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól, a tapiért és a pofonért, Kennel kivonultunk a fürdőből, hogy had szedhesse rendbe magát a lány.

-          Szerinted mások is lehetnek itt a szállodában, akikkel együtt partiztunk az éjjel? – Súgta oda Ken.

-          Fogalmam sincsen. Majd ha elkészült, kikérdezzük. Bízom benne, hogy többre emlékszik, mint mi.