4.

Szótlanul ültünk a kocsiban és vártunk arra, hogy mi fog történni. Idő közben a nap lebukott a távoli dombok mögött, kezdett egyre sötétebb lenni és a levegő is hűlt pár fokot. Nem találkoztunk senkivel sem az úton, településnek még a nyomát sem láttuk. Vezetés közben lopva a visszapillantó tükörből figyeltem a mexikóit. Semmiféle érzelmet nem tudtam felfedezni az arcán, bár szemeit ide-oda kapkodta folyamatosan. Azzal nyugtattam magam, hogy ha meg akarna ölni, már megtette volna. Volt rá lehetősége, de szerencsémre nem tette. Vajon mit akarhat? Talán a kocsit? De akkor, mi mire kellünk neki? Körülbelül itt járhattam a gondolatmenetemben, mikor a visszapillantó tükörben piros-kék villogót vettem észre. Mire felfogtam, hogy mit is látok, már a sziréna hangját is hallottam.

-          A kurva életbe! – Káromkodta el magát a mexikói. – Taposs bele a gázba! – Adta ki az utasítást és a nyomatékosítás kedvéért még erősebben szorította a fejemhez a fegyverét.

-          Nyugi! – Néztem rá a tükrön keresztül. – Ha menekülni kezdünk, akkor felhívjuk magunkra a figyelmet, de ha megállunk, megúszhatjuk egy egyszerű közúti ellenőrzéssel. – Próbáltam meggyőzni, bár én sem hittem el a saját érvelésemet.

A tervem az volt, hogy valamilyen csoda folytán a támadónkra húzhatjuk, a vizes lepedőt, mi pedig sértetlenül leléphetünk. Tudom, nem egy világbajnok ötlet, de akkor, abban a helyzetben nem jutott jobb az eszembe.

Engedélyt nem várva lassítottam és lehúzódtam az út szélére. Láttam, hogy a mexikói meg van zavarodva, nem készült fel erre az eshetőségre, én pedig megpróbáltam a saját javunkra fordítani a helyzetet.

-          A fegyvert is el kellene tenni. – Mondtam neki olyan hangon, mintha már én irányítanék.

-          Le kellene támadnunk.  – Szólalt meg hosszas hallgatás után, most először Ken. – Hárman egy ellen jók az esélyeink. A mexikóinak pedig fegyvere is van.

-          Nem vagyok mexikói! Chiléből jöttem! – Csattant fel a hátul ülő.

-          Bocs, de ez most teljesen lényegtelen. – Vetette oda Ken, majd ismét rám nézett. Mi a véleményed?

-          Nem tudom. Nem hinném. – Töprengtem félhangosan. – Először inkább megpróbálkozok azzal, hogy lyukat beszélek a hasába. – Feleltem miközben a tökőrből figyeltem, hogy mi történik.

Egy motoros járőr állt meg mögöttünk. Leállította a gépet, majd lassan leszállt róla és a kocsink felé lépdelt. Kezét végig a fegyvertokján tartotta. Mikor közelebb ért, megállapítottam, hogy nagyon fiatal lehet. Talán még a húszas éveinek a közepénél sem járhatott.

-          Jó estét uraim! – Köszöntött minket, miközben tekintetével a kocsi belsejét vizslatta. – Közúti ellenőrzés. Kérem a jogosítványt és a forgalmit!

-          Jó estét! – Köszöntem és is a tőlem telhető legnagyobb közömbösséggel, majd átnyújtottam a papírokat.

-          Merre tartanak? – Kérdezte, miközben az iratokat vizsgálta.

-          New Yorkba. – Láttam az arcán a meghökkenést, ezért hozzátettem. – Természetesesen a következő településen szeretnénk megpihenni, a végső állomás New York.

-          Á, már értem! – Adta vissza az iratokat. Úgy tűnt, hogy eddig minden rendben van. – Vezetés közben nem látott véletlenül egy emelőt és egy kereket az út közepén?

-          A fenébe! – Mondtam magamban. – Tudtam, hogy el kellett volna tenni, most ez a hülyeség fog lebuktatni. – De láttam. Szerencse, hogy ki tudtam kerülni.

-          Szerencse. – Bólogat, de látszott rajta, hogy kételkedik a szavaimban. – Azért szeretném megnézni a csomagtartót, hogy a magáé megvan-e. – Indult el a kocsi hátulja felé.

-          Picsába! – Dörmögte Ken az orra alatt. – Le fogunk bukni a csomaggal.

-          Csomag? – Csillant fel a szeme a mexikóinak, aki egyébként chilei. Véleményem szerint valamiféle fehér porra számíthatott.

-          Legyen szíves kiszállni a kocsiból és felnyitni a csomagtartót! – Zökkentett ki a tépelődésemből a járőr, majd gondolkodás nélkül végrehajtottam az utasítását.

Kezdtem egyre idegesebb lenni, a homlokom már gyöngyözött az izzadságtól. Próbáltam mindent a lehető leglassabban csinálni, mivel már csak a csodában bíztam. Vettem egy mély levegőt és felnyitottam a csomagtartót. Először csak sötétség volt odabent, de aztán pár másodperc elteltével kigyúlt a lámpa és megvilágította a függönybe bugyolált csomagot.

-          Ez mi? – Bökött rá a járőr. Látszott rajta, hogy még egyáltalán nem gyanakszik.

-          Egy szarvas. – Nyögtem ki nagy nehezen, mivel jobb nem jutott az eszembe. – Út közben ütöttük el és nem volt szívünk otthagyni.

-          Egy szarvas? – Ismételte meg, de már olyan arckifejezéssel, mint aki már azt sem hiszi el, amit kérdezek. – Tudja, hogy az egész államban nem él szarvas?

Természetesen nem tudtam, de most mát tudom és örök életre megjegyeztem. Ez azonban már nem segített rajtunk, sőt tetőzte a helyzetet, hogy megláttam a csomagból kilógó kézfejet. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a járőr is észrevette, minek következtében fél métert hátrált, majd rám fogta a fegyverét.

-          Kezeket tarkóra és térdeljen le! Azonnal! – Ordította. – Maguk is! – Szólt az utasítás a még mindig a kocsiban ülő Kennek és a mexikóinak, aki egyébként chilei.

Lassan nyílt a jobb első és a bal hátsó ajtó is. Először Ken fejét láttam meg, aki a parancsnak megfelelően azonnal tarkóra is tette a kezét.

-          Hátráljon két lépést a kocsitól! – Fogta rá a fegyverét a rendőr hol Kenre, hol rám.

Miután ez megtörtént, következett a mexikói, aki egyébként chilei. Ő azonban csak állt és bámult. A járőrnek kezdett sok lenni a három veszélyforrás és látszott rajta, hogy egyre idegesebb. Fegyverével mindig mást vett célba, miközben a kezeket a tarkóra, lépjenek el a kocsitól és az ereszkedjenek térdre parancsokat hajtogatta. A figyelemmegosztás ilyen helyzetekben soha sem jó és ezt ki is használta a mexikói, aki egyébként chilei. Beugrott a kormány mögé, gázt adott és már csak a kocsi piros lámpáit láttuk a ránk ereszkedő éjszakában. Rendőrünk ebben a pillanatban teljesen tehetetlennek érezhette magát, ennek is köszönhető, hogy egy nekünk kedvező döntést hozott.

-          Maguk itt maradnak, amíg megállítom. – Mondta, miközben felpattant a motorjára, majd hangos szirénázás közepett elrobogott. Még szerencse, hogy nem jutott eszébe megbilincselni.

-          Nem is tudom, hogy hová mehetnénk a semmi közepén. – Akartam mondani búcsúzóul, de inkább nem súlyosbítottam a helyzetünket.

Egy darabig még bámultuk a sötétbe belevesző villogókat, majd közös megegyezéssel arra a megállapításra jutottunk, hogy ideje továbbállni.

Éjszakai sötétség és a sivatag csendje vett körbe, melyet néha egy farkas vonyítás szakított meg a távolból. Már több mint fél órája bandukoltunk a semmi közepén, de még mindig nem találkoztunk senkivel.

-          Az azért elég vicces, hogy több órányi utazás alatt csak egy banditával és egy rendőrrel találkozunk. – Szólalt meg Ken.

-          Örülök, hogy jó kedvedben vagy, de engem zavar, hogy ellopták a kocsimat, az pedig kifejezetten idegesít, hogy a csomagtartójában ott lapul egy hulla.

-          Hé, nézd a jó oldalát! Mostantól nem a mi gondunk.

Sajnos mégis az volt, de azt akkor még nem tudhattuk.

Már kezdetem az hinni, hogy nincsen több település egész New Yorkig, mikor valami megcsapta a fülemet. Kennek is feltűnhetett, mivel szinte egyszerre fordultunk meg és meresztgettük a szemünket. Először csak a zenét hallottuk, majd nem sokkal később a reflektorok is feltűntek. Egy kisbusz közeledett felénk, mi pedig heves integetésbe kezdtünk és reménykedtünk benne, hogy nem egy újabb őrülttel hoz össze a sors. Mikor megállt azonnal konstatáltuk, hogy ez egy parti járat lehet, mivel tele volt jókedvű, illuminált állapotban lévő fiatallal.

-          Hová-hová, így az éjszaka közepén? – Próbálta túlüvölteni a sofőr a dübörgő zenét.

-          A következő településre, ahol van szálláslehetőség. – Válaszoltam szinte teljesen fölöslegesen, mivel már rángattak is be a kocsiba mindkettőnket.

Cigarettafüst és alkoholszag keveredett odabent, a zene pedig olyan hangerővel szólt, hogy szinte szétrobbant a dobhártyám. Szó szerint belecsöppentünk a buli közepébe. Már csak azt vettem észre, hogy valaki egy doboz sört nyom a kezembe, miközben mások megpróbálják túlüvölteni a zenét. Gondolkodás nélkül nyitottam fel és húztam belőle egy nagyot. Nem kellet volna. Tudtam ez akkor is, de úgy voltam vele, hogy annál az egynél megállok. Csak azzal nem számoltam, hogy egyetemisták vettek körű. Jókedvük átragadt rám is és sikerült teljesen elengednem magam. Az emlékképek innentől összefolytak, a dolgok pedig még jobban összekuszálódtak.