3.

Három óra körül járhatott az idő, mikor a komp kifutott a kikötőből. Némán álltunk egymás mellett és néztük a távolodó szigetet. Hogy mi járt újdonsült útitársam fejében, arról fogalmam sincsen, de azt tudom, hogy én a jövőmet latolgattam. Már messze nem voltam annyira jókedvű és optimista, mint az ideérkezésemkor. Összességében persze még rendben voltak a dolgok az egyetlen problémát a csomagtartóban rejtőző hulla jelentette. Tudtam jól, hogy ezért fegyelmit is kaphatok, mivel nem lett volna szabad hagynom, hogy Ken még egy utolsó látogatást tegyen a feleségénél. Ugyanakkor ott volt a mérleg serpenyőjének másik felében az a tény, hogy feladta magát, a papírok ott lapulnak az aktatáskámban, tehát mostantól a kormány rendelkezésére áll, és ez sokat ért. Nagyon sokat.

-          Neki is köze volt a dologhoz. – Tört meg a közöttünk lévő csendet reszelős hangján. – Nem magyarázkodni akarok, csak tudod ő…

-          Nem szeretném tudni. – Szakítottam félbe, de nem néztem rá. – Mindkettőnknek jobb, ha nem mondod el.

Csodálkozó tekintettel nézett rám, mivel nem lehetett hozzászokva ahhoz, hogy valaki ellenvet neki, ezért tovább folytattam.

-          Azért, mert én kötöm a szerződéseket és én szállítom az ügyfeleket, még nem jelenti azt, hogy tudnom kell, hogy mit tettek, vagy miért van rájuk szükség. Ezért nem kíváncsiskodok vagy kérdezősködök. Hidd el, jobb ez így mindenkinek.

-          Jól van, ha nem, hát nem. – Tárta szét a kezét. – De te azért mesélhetsz magadról ugye?

A hallgatásomat beleegyezésnek vélte, ezért kérdésekkel kezdett bombázni.

-          Hogy kerültél a kormányhoz? Hogy lett ez a melód? Egyáltalán mi is vagy te tulajdonképpen?

-          Hogy mi is vagyok én tulajdonképpen? – Ismételtem meg a kérdését. – Többször feltettem ez

már saját magamnak is, de kielégítő választ még nem tudtam rá adni. Évek óta dolgozom a kormánynak, végzem a kiosztott feladatokat. Felkeresem a megadott személyt, akinek általában valamilyen értékes dolog van a tulajdonában, - jelen esetben a fejében - amelyre a kormánynak szűksége van. Üzletet, megállapodást kötök velük, elszállítom őket A-pontól B-be, megoldást kínálok a problémájukra.

-          Ez így még mindig nagyon rejtélyes.

-          Az is. Ha az államnak dolgozol, akkor minden nagyon rejtélyes.

Hosszas hallgatás után, mikor már régen eltűnt a szemünk elől a sziget, Ken ismét kérdésekkel kezdett bombázni.

-          Tegyük fel, hogy valaki meglátott vagy meghallott valamit abból, ami történt és kihívja ránk a rendőrséget. – Tudtam, hogy mit akar kihozni a dologból, ennek ellenére kérdő tekintettel néztem rá.

-          Igen?

-          Nincsen semmiféle jelvényed vagy igazolványod, amit felmutatsz, mint egy FBI-ügynök és elintézel vele mindenféle félreértést?

-          Nem vagyok FBI-os, sőt még ügynök sem.

-          De azért azt mondtad, hogy ha célba értünk, akkor ez a probléma el lesz intézve. – Mutatott a kocsi csomagtartójára.

-          Ha célba értünk. – Zártam le a beszélgetést, mivel közeledtünk a kikötőhöz és tudtam jól, hogy valamivel sakkban kell tartanom.

Késő délután volt, már közeledett a vacsoraidő, mire lehajtottunk a kompról és nekivágtunk a több száz kilométeres útnak. Kietlen, sivatagos területen hajtottam át, melynek monotóniáját néha egy falucska vagy kisváros törte meg. Párás, meleg idő volt, melyet nehezen viseltünk, mivel a kocsiban nem volt lég kondi. Ken folyamatosan nyűgösködött a kényelmetlen ülés és az éhség miatt is.

-          Miért nem lehet repülővel menni? – Tette fel a költői kérdést, miközben egy marék chipset tömött a szájába. – Ott adnának rendes kaját, kényelmes székek lennének, és nem pácolódnék a saját verejtékemben.

-          Nem az én ötletem volt, hogy öld meg az ex-nejedet.

-          Ezzel most mire akarsz célozni? – Nézett rám szúrós tekintettel.

-          Csak arra, hogy egy hullát nehéz lenne felcsempészni bármely légitársaság repülőgépére.

-          Szóval. – Tette le a chipses zacskót. – Azt akarod ezzel mondani, hogy ha nem lenne velünk – mutatott hüvelykujjával hátrafelé – akkor repülővel utaznánk?

A nemleges válaszomra azonban már nem volt idő, mivel egy hatalmas durranás szakított félbe, majd a kocsi irányíthatatlanná vált. Azonnal a szemközti sáv irányába kezdett húzni, melyre én reflexszerűen jobbra rántottam a kormányt. Krumpli szirom és Ken ordítása vegyült a levegőben, miközben vadul tapostam a féket, nehogy az út menti árokban kössünk ki. Valamilyen csoda folytán sikerült még megállni az út szélén, és sem nekünk, sem a kocsinak nem esett baja.

-          Valaki ránk lőtt! – Ordította Ken és már a fegyvere után kotorászott a hátsó ülésen.

-          Nyugi, csak defektet kaptunk.

Ken azonban nem nyugodott le, mivel nem találta a fegyverét.

-          Nincsen meg a pisztolyom! – Ordította olyan hangerővel, mintha bombák robbannának a közvetlen közelünkben.

-          Tudom. Én vettem el. – Válaszoltam tárgyilagosan, miközben kiszálltam, hogy megnézhessem a defektes kereket.

-          Azonnal kérem vissza! – Követelőzött, miközben odacsörtetett ő is a bal elsőhöz. – Az ex-feleségemtől kaptam a harmincadik születésnapomra.

-          Ó! Milyen romantikus. A tőle kapott ajándékkal ölted meg. Ebből biztosan filmet csinálnának Hollywoodban. – Itt azt hiszem túlfeszítettem a húrt, de mentségemre legyen mondva, már az idegeimre ment az állandó nyafogásával.

Csendben is maradt, míg én kivettem az emelőt és megpróbáltam bemutatni egy gyors és szakszerű kerékcserét, azonban egyszer csak a hátamnak nyomódott egy fémes tárgy.

-          Kezeket a magasba! Szépen lassan!

-          Hogyan jutott hozzá a fegyverhez? – Ez volt az első gondolatom. – Hiszen még a kompon a vízbe hajítottam. Talán van még egy neki? – Zakatolt az agyam, az azonban fel sem tűnt, hogy nem is Ken hangját hallom.

Lassan álltam fel és fordultam a hang irányába, miközben a kezemet a tarkómon tartottam. Először Kent pillantottam meg, aki szintén hasonló testhelyzetben volt, mint én. Aztán megláttam a fegyverest is. Napbarnított bőr, fekete bajusz és szintén fekete, hosszú, zsíros haj. Alig ért a vállamig, a kezében lévő pisztoly mégis elég tiszteletet kölcsönzött neki ahhoz, hogy nem merjünk szembeszállni vele.

-          Kicserélted a sérült gumit? – Kérdezte, kissé furcsa akcentussal.

-          Igen.

-          Akkor beszállás a kocsiba! Szépen lassan!

-          Ezekkel mi lesz? – Mutattam az úton fekvő sérült kerékre és az emelőre, hogy húzhassam az időt, míg kitalálok valamit.

-          Itt maradnak. Beszállás!

-          Mit akarsz tőlünk? – Kérdeztem miközben lassan beültem a kormány mögé.

-          Kuss legyen! – Ordított el magát, majd a nyomatékosítás kedvéért még a levegőbe is lőtt egyet.

Nem akadékoskodtam tovább csak vártam és figyeltem, míg Ken is helyet foglalt az anyósülésen, a Mexikóink pedig a hátam mögött.

-          Indíts! – Adta ki a parancsot.

Lassan, higgadt tempóban indultam tovább, most már három útitárssal, miközben a hideg fém a tarkómnak nyomódott.