1.

Verőfényes, kellemes májusi nap volt, mikor ez a történet elkezdődött. A napsugarak ugyan melegítették a tarkómat, de a sós illatú, enyhe tengeri levegő kellemes hőérzetet adott. A komp korlátjának támaszkodtam és figyeltem a látóhatáron előbukkanó szigetet. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden összejött, amit csak az élettől elvártam. Mondhatni a szerencse fiának tekintettem magam. Pedig, ha tudtam volna, hogy mi fog történni, valószínűleg azonnal visszafordulok, vagy gondolkodás nélkül átugrok a korláton és a vízbe vetem magam.

A feladatom csupán annyi volt, hogy felkeressem Ken Walkert, aláírassak vele egy papírt és elkísérjem New Yorkba. Ken fejvadászként tevékenykedett, de belekeveredett valamilyen komoly galibába, mely veszélyeztette az életét. Illetve tudatában volt olyan dolgoknak, melyre mások is kíváncsiak voltak. Hogy mik voltak ezek? Fogalmam sincsen. Én csupán a dolgok intézője vagyok, akinek megmondják, hogy mikor mit csináljon, és ha minden a forgatókönyv szerint megy, akkor a végén egy rakás pénzt markolok fel érte. Mint korábban már utaltam rá, egyáltalán nem a forgatókönyv szerint zajlottak az események. De haladjunk csak szépen sorban és kezdjük ott, ahol még minden szép és jó volt!

A hajó lassan benavigálta magát a kikötőbe, mialatt visszaszálltam a kocsimba, hogy a partot érés után egyből indulhassak. A sziget sem a méretét sem a lakosság számát nézve nem volt nagynak mondható. Legjobb tudomásom szerint negyven-ötven állandó lakója van, mely turistaszezonban megháromszorozódik. Ez az időszak június első hétvégéjétől szeptember közepéig tart, szóval nem kellet a nagy nyüzsgés miatt panaszkodnom. A kompon rajtam és a személyzeten kívül csak négyen utaztak. A kikötés befejeztével betápláltam a GPS-be a vendéglő koordinátáit, – melyben a találkozó volt megbeszélve Kennel – köszönésül intettem még egy utolsót a kapitánynak, majd kihajtottam a parti útra. Vezetés közben jókedvűen dudorásztam, miközben kisebb, nagyobb nyaralók mellett hajtottam el.

Odaérve leparkoltam a kocsit, megigazítottam a nyakkendőmet, magamra kaptam az öltöny felsőmet, majd a táskámmal a kezemben elindultam a vendéglő irányába. Úgy nézhettem ki, mint egy nagyképű üzletember, aki még a világ legkellemesebb helyén sem tud lazítani. Mondhatjuk úgy, hogy nagyon kilógtam az ottani emberek közül. Erre egyből rá is jöttem, mikor beléptem a helységbe és minden szempár rám szegeződött. Ezen a szigeten mindenki kedveli az idegeneket. Júniustól szeptemberig.

-          Miben segíthetek? – Lépett oda hozzám egy pincér.

-          Ken Walkert keresem, találkozóm van vele. Esetleg van egy asztal foglalva számunkra? – Kérdeztem a lehető legkimértebb és legudvariasabb formában, de csak a nagyképű, sznob sztereotípiát erősíthettem benne, irántam.

-          Sajnálom, de nem ismerek, egyetlen Ken Walker nevezetű embert sem és asztalfoglalásunk sincsen. De ha szeretne ebédelni, akkor nyugodtan foglaljon helyet. Több üres asztalunk is van, mint láthatja. – Mutatott körbe.

-          Remek, már megint átvert mindenkit. – Dörmögtem az orrom alatt.

Kennek talán ez a legjellemzőbb tulajdonsága a pontatlanság mellett. A zsörtölődésem ellenére mégis kértem egy asztalt, mivel még reménykedtem benne, hogy mégis előkerül az emberem. Nem tudtam, hogy hogyan nézhet, ki Ken, mivel a biztonsága érdekében már korábban megváltoztatta a külsejét és azóta nem készült róla semmilyen kép.

Az ebéd fogyasztása közben szemet szúrt a szomszédos asztalnál ülő férfi. Hatalmas izmos test, golyó formájú kopasz fej és körszakáll. Az-az érzésem volt, hogy folyamatosan engem figyel, de amint ránéztem a tekintete máshól járt. Időközben végeztem a főétellel is és intettem a pincérnek, hogy kérem a számlát, majd fizettem. Fogtam az aktatáskám és indultam volna, mikor megszólalt a kopasz.

-          Gyorsan feladtad.

-          Nem szeretem, ha szórakoznak velem. – Feleltem, miközben tettem még egy lassú lépést a bejárat irányába, de a szám sarkában már megjelent egy aprócska mosoly.

-          Mikor jöttél rá, hogy én vagyok az, akit keresel? – Kérdezte komoran, de a tekintetében ott lapult a kíváncsiság is.

-          A kelleténél eggyel többször nézett rám. – Válaszoltam, miközben helyet foglaltam vele szemben. – Mellékesen nekem ez a szakmám.

-          Szakma?! – Nevetett reszelős hangon. – Neked az szakma, hogy ártatlan embereket szolgáltatsz be a fejeseknek.

-          Nem hinném, hogy maga olyan ártatlan bárány lenne, de hagyjuk a személyeskedés! – Válaszoltam, miközben kinyitottam a táskámat és papírokat szedtem ki belőle. – Ez egy szerződés, melyben vállalja, hogy mindenben a kormány segítségére lesz. Cserébe beveszik a tanúvédelmi programba. – Toltam elé a lapokat.

-          Nem!

-          Nem? – Hökkentem meg, mivel nem számítottam ellenállásra.

Abban a tudatban jöttem ide, hogy nem kell megpuhítani az ügyfelemet. Minden előre le volt beszélve, meg volt szervezve, nekem csupán a közvetítő szerepét kellett volna játszanom. Látva az értetlen tekintetemet egy kicsit bővebben is elmagyarázta.

-          Te ugyebár a kormánynak dolgozol. – Mondta inkább, mint kérdezte.

-          Igen. – Válaszoltam halkan, mivel így is többeknek feltűnt a vendéglőben, hogy átültem egy másik asztalhoz.

-          Van még egy kis elintézni valóm a volt feleségemmel. Elviszel hozzá, én pontot teszek az ügy végére, majd vígan aláírom a papírodat.

-          Nem! – Most rajtam volt a sor, hogy makacskodjak. – Innen egyenesen New Yorkba megyünk. Nincsen semmiféle kerülő.

-          Nyugi! Az asszonypajtás is itt él a szigeten. – Kacsintott rám bíztatóan. – Egyébként is, ha jól tudom egy rakás pénzt kapsz értem, ennyi csak belefér.

-          Meddig tart, amíg elintézi a dolgot? – Kezdtem megadni magam. 

-          Tíz perc, maximum negyed óra.

-          Jól van, de utána egyből aláírja! – Lebegtettem meg az orra előtt a papírokat.

-          Cserkész becsszó.

Azt hiszem itt követtem el az első hibát, azzal, hogy engedékeny voltam vele. Akkor még lett volna időm ellentmondani, vagy akár elfutni is, de nem tettem.