Az erdő

I.

Nyugalom volt.

A napfény átszűrődött a lombokon, a sugarak amorf folyadékként szabadultak be, majd folytak vissza a levelek közé. Szempillái közé beférkőzve a fény alkotóelemeire bomlott; ezer és ezer szín alkotta. Olyan volt, mintha sokszoros nagyításban látná a nap sugarát… gyönyörű volt. Hirtelen belekerült látószögébe egy apró pontocska, ami pislogásra nem mindig tűnik el, de szemmozgását úszva követni szokta. Ezeket a pontocskákat mindig szerette nézni, megnyugtatta, és érdekesnek találta; mintha egy porszemet látna nagyon közelről.

A levelek bólogattak néha eltakarva, néha átengedve a napot. A levelek viszont alá voltak rendelve a szélnek, ugyanis ő volt az, aki az egészet irányította. Nagyon kellemes volt, mert langyos volt, és frissített. A madarak csicsergése csak néha törte meg a csendet. Folyton ugyanazt a motívumot lehetett hallani az egyiktől, csak ritkán különbözött az egyik megszólalás a másiktól; az egyik hangot rövidebb ideig tartotta ki. Az egyik ágon észrevette a kis beszédest; hirtelen fejmozdulatokkal nézett ide-oda, arca kifejezéstelen volt, amikor meg megszólalt, lehetett látni a torka mozgását. Egyszer csak felugrott, majd abbahagyva a szárnycsapásokat, egy pillanatig csepp alakban esett és úszott a levegőben, majd újra csapdosni kezdett szárnyacskáival, és tovaröppent. Lenyűgöző volt ez a manőver, hogy képes ilyen nyugodtan és gyakorlottan végigcsinálni?

Tovább lépett, és igyekezett nem rálépni ágakra, mert nem szerette azok reccsenését, ugyanis mindig olyan érzése volt, mintha valamit megölne, vagy bántana. A levegőben a föld illata hihetetlenül természetes volt, annak ellenére, hogy nem sokszor érezte eddig életében. A lakótelepen a betonborítás elnyomja az illatokat, semmi sem olyan, mint itt, az erdőben. A járdán menni biztonságosabb érzést nyújtott, itt a talaj néhol ingoványos, néhol szúrós volt, mindenképpen jobban igénybe vette a lábakat, és az agyat is, hogy hová lépjen. Ha meg mégis megbotlana egy talajból kiálló gyökérben vagy kőben, anyja karjába kapaszkodhat.

Tényleg, hol van az anyja? Ijedten körbenézett, de sehol nem volt. Rossz érzés kezdett úrrá lenni rajta, ugyanis anyja nélkül nagyon ritkán szokott létezni. Sőt, erre a kirándulásra apja is velük jött, és ő sincs sehol. Hova tűntek? Előbb még itt voltak.

Elkezdte szedni a lábait, hátha lemaradt, és a szülei továbbmentek, de aztán rájött, hogy pont az ellenkező irányba kéne mennie, mert ő volt az, aki levált a szüleitől, mégpedig azért, hogy pisiljen. Ekkor megijedt, mert hirtelen eszébe jutott, hogy ez már sok ideje történt.

Anyjával ment kézen fogva, apja jóval előrébb, mert meg akart keresni egy kilátót. Mondta, hogy pisilnie kell, mire anyja aggodalmasan azt válaszolta, hogy ne menjen messzire, és majd jöjjön utánuk. Bement a sűrű lombok mögé, hogy elvégezze dolgát, aztán amikor slicce felhúzásával bajlódott, meglátott egy nyulat. Azelőtt csak képen látott nyulat, és ez teljesen más volt, szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, avar színű volt. Fekete szemeivel nézte őt, teljesen kifejezéstelenül, mintha nem is látna velük, csak díszként szerepelne a fején. Közelebb akart lépni hozzá, hogy megsimogassa, vagy legalábbis jobban szemügyre vehesse, de ekkor a nyúl hirtelen futni kezdett. Ez nemcsak kicsit ijesztő, sokkal inkább idegesítő volt, hogy annyira fél tőle, mint a tűztől. Elkezdte üldözni a nyulat, még látta a hátsó lábait egy fa mögött eltűnni. Igyekezett ő is olyan gyorsan futni, amennyire tudott, ennek köszönhetően mindig elkapta tekintetével, merre fordul a nyúl. Az állat lábainak szapora mozgása idegesítette, főleg az, hogy azt hiszi róla, hogy meg akarja ölni, vagy bántani akarja. Utol akarta érni, hogy bebizonyíthassa az ellenkezőjét. Egyre távolabb került tőle az állat, mire ő még jobban szedni kezdte a lábait.

Egyszer csak a nyúl eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem értette, mi történt, csak akkor, amikor már szeme elé tárult a völgy. Megpróbált lefékezni lábaival, nehogy leguruljon a lejtőn, ami nem is volt olyan meredek, inkább csak váratlan. Ennek következtében viszont elcsúszott, lábát elkezdte beborítani az avar. Nem állt meg, hanem a völgyön lefelé kezdett csúszni ugyanabban a pózban, nadrágja telement földdel és porral, kezével próbált kapaszkodni a földbe, de csak leveleket tapintott. Végül cipője ellenállása megállította; az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Nem ijedt meg, ugyanis volt már, hogy elesett, azt sajnálta inkább, hogy elveszítette szem elől a nyulat. Egy ideig még ott feküdt a földön, aztán felállt, és a sekély völgyecske emelkedőjéhez ment, hogy kimásszon. Nadrágja még mindig tele volt földdel, de ezt ő inkább csak elviselte.

Néhány visszacsúszás után végül sikerült kilábalnia a vízszintes talajra. Itt viszont olyan gyönyörűen szűrődött át a lombokon a napfény, hogy szinte elalélt. A madarak is élénk társasági életet éltek tova és tovaröppenve, ő pedig követte őket.

Hát így maradt egyedül.

Sejtette, hogy a völgyet kéne megtalálnia, bár ahhoz is elég sokat futott, míg oda eljutott. Akárhogy is, sehol sem találta sem a völgyet, sem sűrű bokrokat, ahol dolgát elvégezte. Már a harmadik irányváltoztatást tette meg, amikor annyira elkezdett félni, hogy hátán végigfutott a hideg, arcán szurkáló érzés áradt szét. Szíve hevesen verni kezdett, és zihálnia kellett. Ide- oda nézett, ment egy darabig, aztán visszafordult, mert ahol volt, az még ismeretlenebb környék lett, mint az eddigi. Fülelt is, hátha hall valamit, de csak az erdő természetes hangjait hallotta, mely eddig megnyugtató volt, ám most hihetetlenül idegen, és ijesztő lett. Mintha minden élőlény, minden egyes fa lombja őrajta mulatna, hogy elveszett.

Hamarosan izzadni kezdett, valamint nagyon súlyos lett rajta a kabát. Szorította, lassította. Gondolt rá, hogy talán a hangját is használnia kéne ahhoz, hogy összefusson a szüleivel, de annyira szégyellte magát, hogy abban reménykedett, hamarosan rátalál a jó útra, és még azelőtt éri utol őket, mielőtt keresni kezdenék. Anyjától tartott főleg, mivel egyszer régen a lakótelepi játszótéren szintén elkóborolt, aztán mikor látta a sarkon zilált külsővel és kisírt szemekkel, ahogy egy öregember éppen útbaigazítja felé, rájött, hogy nem jó, amit csinált. Nem szándékosan tette, de látta, hogy anyja nagyon szomorú, és rettentően meg volt ijedve, szinte remegett. Kiabált vele, rázta dühében, aztán magához szorította, és zokogni kezdett.

- Tudod jól, hogy nem szabad elmenni a játszótérről, százszor elmondtam neked! Nagyon nagy baj történik, ha elveszel, kicsim, te nem találsz vissza, mint a többi kisfiú!

A többi kisfiút semmivel se látta különbnek, mint önmagát, ennek ellenére mondtak még ehhez hasonló dolgokat, például „más, mint a többiek”, vagy „kicsit le van maradva a többitől”. Előfordult néhányszor, hogy a homokozóban ő és az anyja egy másik gyerekkel és anyjával játszottak. Nem értette teljesen a beszélgetést, nem is figyelt igazán, nagyon jól elvolt a másik kisfiúval, ám azt értette, hogy a másik anyuka róla kérdezget. Az ő anyjának ilyenkor kicsit megremegett a hangja, és heves gesztikulációkkal, kicsit halkabban magyarázott valamit, mire a másik anyuka arca - és általában minden ember arca, akinek anyja róla mondott valamit -, elkomorult, bólintott, aztán nem kérdezett többet. Néhány perc múlva aztán hirtelen dolga is akadt, kikapta a játszótársát a homokozóból, és eltűntek.

Évek múlva aztán, amikor vele egykorú gyerekekkel találkozott, mind kérdezett valamit tőle őszinte érdeklődéssel, zavarral, csodálkozással, vagy undorral az arcukon. Miért ilyen furcsa a fejed? Miért tartod így a fejed? Miért jársz ilyen furcsán? Miért nem csukod be a szád? Miért nézel ilyen bambán? Volt, aki kerek-perec megkérdezte: te gyogyós vagy?

Ezekre ő mit sem tudott válaszolni, beszélni sem tudott, nemhogy elmagyarázni nekik, mi a baja. Annál is inkább, mert ő nem érezte, hogy baj lenne vele. Szeretett volna az ismerős kisfiúkkal játszani, ám azok egyre inkább elhúzódtak tőle, sőt, volt, aki egyenesen félt tőle, mintha valami fertőző kórt terjesztene. Ez utóbbi jelenséget, ahogy telt az idő, egyre többször tapasztalta, főleg, ha anyjával bementek a városba vásárolni, és a villamoson vagy a buszon úgy húzódtak el tőle, akárha leprát terjesztene. Nem érzett azonban ezekből semmit, egyedül csak anyjára koncentrált, aki fejét simogatta, és időnként rámosolygott. Szemeit beesettnek látta, mióta az eszét tudta, tekintete mindig fáradt és reményvesztett volt, még akkor is, ha mosolygott rá. Csak jóval később vette észre, hogy valamiben különböznek az ő szülei más szülőktől, mégpedig az, hogy soha nem látta őket vidámnak. Furcsa volt észrevenni, ahogy mások nevetnek, dicsérgetik gyerekeiket, mert a sajátjaitól ezt soha nem látta. Az életvidámság hiányzott a szüleiből.

Apjával közel sem volt olyan szoros a kapcsolata, mint az anyjával, annak ellenére, hogy sokat látta otthon. Többnyire a dolgozószobájában találta; abban a szobában mindig szép zene szólt. Volt, hogy ilyenkor apja felvette az ölébe, és együtt hallgatták a megnyugtató zenét, de valahogy apja ölelését mindig bizonytalannak, ügyetlennek érezte, és még a szemüvegén keresztül is látta a tekintetét, melyen a sajnálat örök kifejezése ült egy csipetnyi szemrehányással. Egészen máshogy nézett viszont a másik fiára, vagyis az ő bátyjára. Ilyenkor egy pici életet vélt felfedezni apja szemeiben, valamint sokkal többet és peregve beszélt vele; nem értette, őrá miért nem néz, és miért nem beszél vele így az apja.

Bátyját nagyon szerette, habár fordítva ez nem volt igaz. Állandó undor volt az arcán, igyekezett nem sok időt eltölteni öccse közelében, és ha mégis rákényszerült, előfordult, hogy ordítozott vele, sőt gyakran kezet is emelt rá. De csak emelt, mert anyja mindig kikelt ellene, hogy lehet ilyen kegyetlen és türelmetlen. Ilyenkor még megvetőbb pillantást vetett öccsére, majd bement a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Egyszer történt, hogy miközben anyja etette, egyszer csak megfogta maga a villát, és utánozva a mozdulatot, saját magát kezdte etetni – egyszóval evett. Ezt látva a szülei üdvrivalgásban törtek ki, simogatták, puszilgatták, ölelték, mert azelőtt még csak egy árva jel sem utalt arra, hogy esetleg önmaga megtanuljon enni. Nagyon örült ennek, szinte fürdött a dicséretekben, de közben látta bátyját is a háttérben, ahogy a szokásos undorral néz rá.

- Mi olyan nagy szám van abban, hogy egyedül eszik?! – fakadt ki az aztán. – Bezzeg amikor szerzek egy ötöst, fele ennyire se örültök, őt meg nyaljátok-faljátok!

Apja elhűlt fia viselkedésén, majd ráordított:

- Te már négy éves korodban magad ettél! Ami egyáltalán nem nagy szám, hisz’ nem tudom észrevetted-e, hogy vele valami baj van!

Ezt akkor nem teljesen értette, de erősen beleégett agyába a mondat, és azóta sokszor eszébe jutott. Vele valami baj van.

Most is eszébe jutott, mialatt megpróbálta kitalálni, honnan jött. Bárhogyan is próbált visszaemlékezni arra, merről jött, csak még inkább dühös lett magára, amiért ilyen figyelmetlen volt.

Elhatározta, hogy mivel azelőtt a lombokon átszűrődő napfényt szemlélte, arra megy, amerre a nap van, hátha ott lyukad ki, ahol azelőtt volt. Egy lehelletnyit lenyugtatta, hogy talált a fejében egy támpontot, amit követhet. Felhúzta cipzárját a kabátján, mert a szellő, ami megborzolta a haját, már nem volt túl kellemes. Habár anyja ma reggel valami olyasmit mondott, hogy milyen szép tavaszi idő van végre, az ég valóban tiszta volt, ám a levegő még tudott csípni, ha akart.

Zsebre rakta kezeit, és ekkor tapintotta ki azt, amit apja rábízott, amikor a völgyben kiszálltak a kocsiból, mégpedig a kis kütyüt, ami zenét játszott le. Rá volt tekerve a zsinór is, melynek két végét a fülbe kellett tenni, ezáltal olyan érzése volt az embernek, mintha előtte játszana a zenekar. Apja nagyon büszke volt erre a kis formatervezett eszközre, emlékezett, amikor hazaérve elbüszkélkedett vele:

- Ez annyira új fejlesztés, hogy itthon még nem is árulják! Képzeld, olyan akkumlátor van benne, hogy ha most bekapcsolnám, és menne rajta a zene, csak fél év múlva merülne le!

Anyja nem értette, miért kell olyan sokat költeni ilyenekre, mikor már otthon is van egy egész falnyi berendezése a legjobb hangminőség érdekében. De hát nem volt mit tenni, férjének ez volt a dilije. Attól kezdve folyton magánál hordta, és nagyon vigyázott rá. Ma azért adta fiának egyik legféltettebb kincsét, mert neki túl kicsi volt a zsebe, és félt, hogy a kirándulás során kiesne.

Ő most azonban aggódni kezdett, mert el tudta képzelni, hogy reagálhatott apja, amikor rájött, hogy ő eltűnt, és a kütyü is nála maradt. Rendületlenül gyalogolt a nap irányába, közben igyekezett idegességében nem megmarkolni a lejátszót, hogy a lehető legsértetlenebbül adhassa vissza édesapjának.

II.

Lábai kezdtek fáradni, haja tövében izzadtság csurgott. Kabátja és pulcsija alatt pólója teljesen átázott, a fáradtságtól zihálnia kellett. Követte a napot, ahogy csak tudta, de végül mégiscsak lenyugodott. Mostmár nem tudta, merre menjen, annál is inkább, mert ahol most volt, már csak nyomokban sem emlékeztetett arra a helyre, ahol szüleivel sétáltak még a nap elején. Többször meredek lejtőn kellett lebukdácsolnia, egyedül az mentette meg, hogy ösztönei a fákba való kapaszkodást parancsolták. Sajnos néhány gyökérben való elzuhanástól így sem menekülhetett. Néhány horzsolástól eltekintve azonban fizikailag nem fájt semmije.

Már egy ideje reménytelenül sírt. Könnyei függönyén keresztül keresett akármilyen ismerős támpontot, amivel visszajuthatna oda, ahol volt. Azt is elhatározta, hogy ha találna ilyet, megpróbálna erősen visszaemlékezni és gondolkozni, merre menjen, és az se érdekelné, ha megfájdulna a feje. Az egész erdő ránehezedett az összes hangjával és illatával együtt; olyan volt, mintha össze akarná nyomni. Egy idő után úgy érezte, hogy az egész környezete csak egy burok, amit a megfelelő erőfeszítésekkel szét tud szaggatni, és azon kívül a fény beáradása után újra az ismerős dolgai vennék körül: a lakás, ahol lakik, a szobája, a játékai, az anyja. Sajnos azonban érezte minden érzékszervével, hogy ez a valóság, ez itt és most történik, és ez a szörnyűség igenis vele történik. Nem fog felébredni az ágyában úgy, hogy pár perc múlva már el is halványulnak az emlékképei, nem, ez a helyzet, amiben most van, minden egyes perccel tovább romlik, valós időben, az fog történni néhány óra múlva, amit ő kitalál. S azzal, ha továbbra is csak sír, nem oldódik meg semmi.

Megtörölte a szemét, hagyta hogy az arcán szétkent könny megszáradjon, és lehűtse a gondolatait. Körbenézett, megpróbálta kitaláni, most mitévő legyen. Sehol egy út, semmi, csak sűrű avar és fák mindenütt. Vészesen sötétedett, és tudta, hogy ez nem jó.

Jobb híján megint futni kezdett egy irányba; csak kilyukad valahol, ha elég kitartó. Futott, és csak futott árkon-bokron keresztül, de már megint nagyon hamar kifáradt; az erdő pedig változatlan maradt. A sötétség azonban egyre nőtt, ő pedig úgy érezte, hogy ez minden eddiginél rosszabb; egy kaotikus labirintusban találta magát, semmi fogódzkodója nem volt, sehová sem tudott menekülni, egyetlenegy biztos pont nem volt, amihez nyúlhatott volna, vagy viszonyíthatott volna bármit is. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik, hogy teljesen egyedül magára maradt egy hatalmas, sötét erdőben.

Hirtelen nem tudott parancsolni magának, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Anyját hívta, úgy ahogy éjszakánként szokta, ha rosszat álmodik; úgy gondolta, ha elég hangosan hívja, megtalálja őt. Az anyja soha nem hagyná, hogy ilyesmi történjen vele, sőt, egy percre sem hagyná magára. Most, hogy belegondolt, azt sem értette teljesen, hogy pisilhetett ő úgy, hogy közben senki nem vigyázott rá. Ilyen még nem volt eddig.

Keservesen kiáltott anyja után, ha elfogyott a levegője, teleszívta tüdejét, és újból rákezdte. Minden egyes kiáltás után fülelt, de csak saját gyorsan elhaló visszhangját hallotta. Egy idő után már köhögésbe fulladt mindegyik segélykiáltása, annyira elhasználódott a torka, helyét csak az újult erővel kitörő hangtalan sírás vette át. Úgy érezte, egy hatalmas kő nehezedik a mellkasára, végtagjai pedig egy vastag kötéllel oda vannak kötözve a testéhez, és nem bír szabadulni. Lekuporodott a földre, szorosan behunyta a szemét, és befogta a füleit. Nem akart egy darabot sem érzékelni ebből a világból, el akart innen menni. Mindegy hova, csak el innen. Erősen koncentrált, még az orrán sem akart levegőt venni, hogy az illatokat is kizárja magából. Utálta ezt a helyet úgy, ahogy van, az összes fájával, hangjával és tulajdonságával egyetemben. Egy idő után oldalra fordult a földön, és egy fa tövében még szorosabbra húzta magát. Érzékszerveit továbbra is elzárta a világ elől, sőt, még gondolatait sem hagyta, hogy itt járjanak, az erdőn rágódjanak, helyette emlékeket idézett fel. Úgy gondolta, ha elég erősen koncentrál, és elég ideig sikerül ilyen állapotban maradnia, újra ott lesz a megszokott környezetében, és minden ugyanúgy megy tovább, ahogy eddig ment.

Felidézte, amikor anyjával cukrászdába mentek, ahol evett egy csokis banánt, felidézte, amikor egy hosszú buszút alkalmával anyja a kezébe adott egy kis rádiót, ő meg csavargatni kezdte, és megállt a keze, amikor hallott valami nagyon szépet, és megkérdezte anyjától: ez zene? Anya, ez zene? Vagy amikor állatkertben voltak, és a rágcsálóházban az egyik állatka valahogy megszökött, és a földön futott volna el szaporán szedve apró lábait, de ő egy hirtelen mozdulattal elkapta. Aztán egy bácsi elkérte tőle, de egyáltalán nem volt hálás, pedig azt hitte, jót tett. Átadta az állatkát, ami már mozdulatlanul, ernyedten lógott a kezében, pedig nem is akarta megölni. A bácsi is és az anyja is elkerekedett szemmel néztek rá, mint akik tartanak tőle, de ő nem értette, hogy mi történt.

Ilyen és ehhez hasonló emlékképek futottak a szeme előtt, egyre jobban belemélyedt az emlékeibe, míg végül elaludt. Végre lenyugodott, szívverése lelassult, lassan, mélyeket lélegzett, a sírástól görcsbe rándult arcizmai kisimultak. Nem aggódott semmi miatt, újra élte azokat a dolgokat, melyekre szívesen emlékezett vissza, aztán ezek az emlékek álomba fordultak át.

Tökéletes nyugalma még tartott, amikor felébredt; már teljesen sötét volt, és valamivel hűvösebb is. Úgy gondolta, hogy otthon van az ágyában, csak anyja véletlenül nyitva hagyta az ablakot, miután lefektette őt, és a szoba most teljesen kihűlt, de valahogy a szagok nem a megszokottak voltak, meg az ágya sem volt olyan puha. Hirtelen ráeszmélt, hogy kabátban van, rögtön utána pedig bezúdultak a fejébe az elmúlt órák történései, mint valami koszos, hideg víz egy süllyedő hajókabin ablakán, és elárasztott mindent. A szíve újra kalapálni kezdett, újra görcsbe rándult a gyomra, agya vészjelzői újra elkezdtek szünet nélkül jelezni.

Az erdő hangjai megváltoztak; sokkal hangosabb, idegesítőbb és mozgalmasabb zajok hallatszódtak. Egy ideig az orráig sem látott, de aztán a szeme fokozatosan hozzászokott a vaksötéthez. Felkelt, körülnézett, a teste által felmelegített levegő kiszökött a kabátja alól, és hűvösebb levegő jött a helyére. Elkezdett fel-alá járkálni az avarban, de rájött, hogy ennek pillanatnyilag semmi értelme, sőt, elhatározta, hogy inkább itt marad, nehogy magára vonja valami nagy és szőrös állat figyelmét.

Visszakuporodott a földre, és megpróbált a fa tövében a gyökerek által kialakult gödörben elhelyezkedni. Keserűen vette tudomásul, hogy a helyzet nem változott; még mindig annak a rossz eseménysorozatnak a résztvevője, ami akkor kezdődött el, mikor ő elindult pisilni egyedül. Valami akkor elromlott, rossz irányt vettek a dolgok, és most egész lényében jeleztek a vészjelzők, hogy ennek nem lenne szabad így lennie, ez nagyon idegen, ez így rossz. Egyáltalán nem tudta, hogy keresik-e őt egyáltalán, hogy valaha meg fogják-e találni, vagy hogy mi lesz vele néhány órán belül, és egyelőre nem is akart erre gondolni, csak arra, hogy a következő tíz percet élje túl. Félelmetesebbnél félelmetesebb hangokat hallott; huhogást, vijjogást, cincogást, ideges avarzörgést, mozgolódásokat. Szíve szüntelenül kalapált, és akárhogy próbálta visszatartani, végül megint eltört a mécses, de mostmár nem jöttek könnyek, csak levegőtlen, hangtalan, görcsbe rándult szomorúság. Arcát a kezeibe temette, nem akarta felfogni a környezetét, se látni, se hallani nem akarta.

Utóbbira hirtelen kitalált egy kétségbeesett megoldást; eszébe jutott ugyanis, hogy nála van apja zenelejátszója a fülhallgatókkal együtt. Zsebébe nyúlt, megmarkolta az egyetlen tárgyat, ami a rossz helyzet előtti időre emlékeztette. Nemigazán tudta kezelni, de azt tudta, hogy a fülhallgatókat a füleibe kell valahogy helyezni, és akkor hallhat valami szépet. Így is tett, de csak néma csend fogadta, a baljós zajok pedig nem tűntek el, csak tompábbak lettek. Nem értette, miért nem működik úgy, mint mikor apja megmutatta neki, akkor ugyanis szép türkizkéken világított a lejátszó, most meg egyáltalán nem. Megrázta, körbeforgatta, dörzsölgette, de semmi nem történt, majd megnyomkodta minden lehetéges helyen, és ekkor végre kigyúlt a kis kijelző; a sötétben hihetetlenül szépnek találta. Zenét ugyan még mindig nem hallott, de a kijelző világítása annyira megnyugtatta, hogy percekig csak nézte a pici pontokból kirajzolódó vonalakat, nem tudta, mit jelentenek, de látta már őket. A lejátszó volt az egyetlen, ami a megszokott világához kapcsolta, az erdő vadságához, kaotikusságához, kiszámíthatatlanságához, hatalmasságához, sötétségéhez, ingoványosságához képest ez biztos volt, sima, kemény, kellemes, szabályos és szép. Kezében forgatta az eszözt, hirtelenjében szeretetet érzett iránta, majd véletlenül megnyomott egy gombot, fülében pedig megszólalt a muzsika. Ugrott egyet ijedtében, aztán hamar meg is nyugodott, mert felismerte a zeneművet; apja sokszor hallgatta otthon. Ezzel kizárta a külvilág zajait, s egyben az otthonra nagyon emlékeztető dolgot hallgatott. Lehunyta a szemét, még jobban elhelyezkedett a gödörben, kezében szorította a lejátszót, és átadta magát annak, amit hallott.

A vonós zenekar első, fájdalmas akkordjait most sokkal inkább érezte a magáénak; mintha az ő szomorúságát és félelmét igyekezett volna megjeleníteni. A gyors, velős főtéma bemutatása után csupán egyetlen hegedű kezdett bele szólójába, a témával kezdve dallamát, mintha csak annak mondanivalóját szeretné hosszabban kifejteni. Mintha egy történetet kezdene el mesélni. Az ő történetét.

A brácsák a háttérben halkabban rásegítettek a fontosabb részeknél megtoldva ezzel a történetet, majd a dallam befejeztével újra az egész zenekar rázendített a főtémára, ezúttal egy másik hangnemben. Mintha újra felsírna szomorúságában, képtelen lenne folytatni a mesélést, s csak ismételné a bánatát. A zenekar nemsokára megint elhallgatott, és újfent csak az az egyetlen hegedű folytatta a dallamot. Ezúttal cifrábban, nagyobb futamokkal tarkította mondanivalóját, mintha csak az ő kétségbeesett keresését mesélné el, egyúttal azt is elmondva, mi játszódott le a lelkében. Egyre csak fokozódott a dallam drámaisága, majd mikor a végére érkezett volna, egy hirtelen álzárlattal tett még egy kanyart, és dúrba érkezett meg, minekutána a zenekar megint felharsant, a főtémát dúrban játszva. Ez a rész a reményre emlékeztette őt, hogy talán valamikor hamarosan mégiscsak megmenekül innen, megtalálják, és újra otthon lesz a családjával, biztonságban. A hegedű ugyanebben a hangulatban folytatta utolsó szólóját egy ideig még ringatva őt ebben az állapotban, majd észrevétlenül újra mollban találta magát. Egyre több ismétléssel vezette a dallamot, és egyre többször segített be a zenekar, nemcsak a brácsák, hanem mostmár a csellók, bőgők és a csembaló segítségével. Az ismétlések ütemenként változtak, egyre bonyolultabbá tették a figurát, és a főtéma is felcsendült itt-ott tördelten, emlékeztetve a végre. Egyre fokozódott az egész mű, visszavonhatatlanul előkészítve a tetőpontot, amikor is a főtéma újra eredeti hangnemében zendült fel az egész zenekarral, immárom minden eddiginél drámaibban; mintha az eddigi kibontakozás által sokkal többet tudnánk már róla, sokkan mélyebben ismernénk, miről is beszél. Az utolsó drámai lezárással véget ért a mű, ő pedig könnyek közt találta magát. Nem akarta, hogy véget érjen a zene, azt akarta, hogy ameddig csak lehet, szóljon, ne legyen csend, ne legyenek vészjósló zajok. Megint megnyomta ugyanazt a gombot, amitől elindult, a tétel pedig újból felcsendült.

Így töltötte az éjszakát, egymás után annyiszor meghallgatva a zeneművet, amíg el nem aludt.

III.

Ez a nap más volt, mint a többi. Rögtön felébredt, amint a nap sugarai a fák lombjai közül elérték a szemét, és még csak nehezére sem esett felkelni. A levegő csak annyira volt hűvös, hogy kipiruljon az arca, amúgy percek alatt felmelegedett. A madarak csicseregtek, a szellő lefújt néhány elvétve elszáradt levelet.

Elindult szokásos reggeli körútjára az Erdőben; felkereste a szederbokrot, amit néhány napja talált, és megreggelizett belőle, majd a Patakhoz ment, hogy oltsa a szomját. Meg is mosakodott benne; ezúttal a haját is alaposan megmosta, aztán hagyta, hogy a napon megszáradjon. Visszaöltözött a ruhájába, majd tovább állt, hogy ebédre valót keressen magának. Csendben meglapult azon a helyen, ahol sejtette a nyulakat, tegnap kettőt is látott itt. Általában pockokat és egyéb kisrágcsálókat kapott el, de egyszer sikerült egy kölyök vaddisznót is megkaparintania.

Haját a füle mögé tette, lekuporodott, és várt. Előfordult, hogy egy egész napon át várnia kellett tökéletes nyugalomban, hogy felbukkanjon valami állat, de most szerencséje volt, mert csak egy-két órát kellett gubbasztania. Érzékszervei kiélesedtek, amikor meghallotta a nyúl jellegzetes lépteit. Nem sokra rá meg is látta, és szugerálni kezdte, hogy jöjjön az irányába. Nem szerette, ha ilyenkor más irányba mentek az állatok, mert a lassú, óvatos követés borzasztóan ki tudta szívni az energiáit. Most azonban szerencséje volt: a nyúl épp arra jött, ahol ő volt. Szíve egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett a rágcsáló, lélegzetét visszafojtva várta a megfelelő pillanatot.

Ekkor egy hirtelen mozdulattal lecsapott az állatra; körmeit belemélyesztette a bundába, majd a húsba. Kezeire meleg vér csordult, érezte velük a remegő izmokat is, ettől csak még erősebben fogta, de érezte, hogy gyorsan kell cselekednie, ezért a lába alá rakta az állatot, a térdével ránehezedett, és egy kővel véget vetett az életének.

Visszament a Patakhoz, és elkezdte megnyúzni az állatot, valamint a hasznosítható részeit megmosni. Amikor végzett, visszament az alvóhelyére, hogy nyugodtan kezdhesse enni a nyers húst, ez ugyanis órákat vett igénybe az intenzív és hosszas rágás miatt. Volt, hogy egészen estig tartott az aznapi állat húsának elfogyasztása.

Sötétedés előtt pár órával még felkelt, hogy gyalogoljon pár kilométert; minden nap így csinálta, de persze szigorúan a Patak közelében, hogy a szomját bármikor olthassa. A szederbokorból szedett termések egy részét is elrakta magának addig, amíg nem talál egy újabbat. Mostanában elég sokáig volt fenn a Nap, bár azt is érezte, hogy egy bizonyos legrövidebb éjszaka után pici adagokban újra rövidülnek a nappalok. Az is észrevette, hogy a patak napról napra szélesebb és vadabb lesz, ez arra engedte következtetni, hogy hamarosan eljöhet az a nap, amikor végre kijut innen.

Amikor lement a Nap, mindig inkább a megfelelő alvóhely keresésével kezdett foglalatoskodni, mert nem szeretett a sötétben megbízhatatlan helyen aludni. Ma is így tett, és mivel ma egy kicsit változatosabb terepen kellett gyalogolnia, hamar el is fáradt.

Elkészítette a hálóhelyét, majd amikor már kényelmesen feküdt, elővette a lejátszót, a fülhallgatókat pedig bedugta a fülébe. Minden este elalvás előtt így tett, és minden alkalommal ugyanazt a gombot nyomta meg, minekután ugyanaz a Zene szólalt meg a fülében. Ilyenkor újra átengedte magát az emlékezésnek a régi életéről. Egész nap elrejtett magában minden gondolatot a múltról és a családjáról, de ilyenkor, elalvás előtt a Zenét hallgatva érezte, hogy az emlékek tódulnak akkor is, ha nem akarja. Nappal nem engedhetett meg magának semmilyen érzelmet; ittléte alatt megtanulta, hogy az erdő nem tolerál semmiféle lelki gyengeséget.

Minden napja így telt, és minden éjjel egymás után addig hallgatta a tételt, amit már hangról hangra ismert, míg el nem aludt.

Másnap különösen szép időre ébredt; a Nap úgy sütött, mintha valami jó hírt tartogatna számára. Elkezdte szokásos körútját a bokrokhoz, majd a Pataknál ivott, és megmosakodott. Úgy gondolta, ma inkább előbb gyalogol és csak aztán fog vadászni, valahogy előbbihez sokkal több kedve volt.

Nagy léptekkel szedte a lábait az erdőben, rendületlenül ment a Patak mentén, mely egyre vadabb folyású volt. Útközben levette a pólóját, annyira felmelegedett az idő. Teste izmos, szálkás volt, és rengeteg sebhely tarkította.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy annak ellenére, hogy nappal van, a régi életére és a családjára gondol. Jobban mondva csak próbál gondolni, ugyanis felismerte, akárhogy próbál visszaemlékezni apja arcára, nem sikerül. Még inkább megdöbbentette, hogy anyja arcát sem tudja felidézni. A sziluettjük megmaradt, de sem egy jellegzetes arcot, sem hangot nem tudott társítani nekik. Sőt, azon kezdett el gondolkozni, hogy vajon valóban léteztek-e.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a talaj megváltozott; sokkal keményebb lett, és kevesebb avar volt a földön. A fák is ritkultak, ennyi teret már hosszú ideje nem látott szabadon. Teljesen elcsodálkozott a környezet változásán, először bizonytalanul, óvatosan lépdelt. Nem szokta meg, hogy ennyi hely legyen a fák között, hirtelen levegős és tágas lett minden. Lassan lépegetett, nézett mindenfelé, nehogy ki legyen szolgáltatva egy nagyobb állatnak. Egy ideig így közlekedett, aztán felbátorodva még gyorsabban folytatta útját, de ezzel egyúttal távolodni is kezdett a Pataktól. Ekkor megállt, és mérlegelni kezdett. Maradjon inkább a megszokott, ismerős dolognál, vagy kövesse az új, bizonytalant? Végül úgy döntött, beleveti magát az ismeretlenbe. Újra útnak indult, és élvezte a nagy teret, a végén már futott, mert egyre valószínűbbnek találta, hogy lassan a peremére ér az erdőnek, és hamarosan kijut innen.

Néhány kilométer után egy olyan dolgot látott, ami méginkább felzaklatta: egy utat. Eleinte rá se mert lépni, annyira keménynek és forrónak tűnt, s azok a rikító fehér, ijesztően szabályos csíkok sem voltak túl bizalomgerjesztőek. Azonban miután meggyőződött arról, hogy semmi baja nem lesz, ha rálép, az úton folytatta tovább az útját. Futni akart rajta, de néhány méter után fájni kezdett a lába, annyira kemény volt. Szíve kalapált, iszonyatosan izgatott volt, tudta, hogy most valami új következik az életében; kiszakadt az eddigi megszokott, bejáratott életéből, és most minden újra bizonytalan lett, de egyben vonzó is. Az égen virító nap mintha csak noszogatta volna, hogy ugyan, menjen már tovább, meglepetés várja.

Az út egyre jobban lejteni kezdett, valamint egyre több éles kanyar tarkította. Egy idő után egész felsőteste izzadságban úszott. Zihálása volt az egyetlen hang, amit hallott. Csak ment és ment az úton egyre lejjebb és lejjebb érve a hegyről. Izgatottsága órák múlva sem hagyott alább, az egész napja ebben a hangulatban telt.

Amikor a Nap már megkezdte útját lefelé az égen, akkor vette észre egy éles kanyarban a kilátást. A távolban épületeket, tornyokat, házakat látott és utakat, amiken mozgó járművek mentek; ilyen távolságban csak araszolni látszottak. Hirtelen a világ nyomasztóan szabályosnak hatott; ijesztően egyenesek voltak az utak, szabályosak a tornyok, minden valahogy olyan kiszámított volt. A Nap sem látszott többé a természet részének, az Erdő részének (mint eddig) meg aztán végképp nem. Kicsit úgy tűnt, mintha a Nap elárulta volna őt, ugyanis eddig is ezeket a házakat és utakat világította és melegítette, holott ő azt hitte, hogy az összes figyelmét őrá és az Erdőre fordítja. Éppen ezért felé sem nézett, szándékosan elfordult tőle, őt aztán nem fogja kiengesztelni, akármennyire is süt.

Keserű érzéssel a szívében ment végig az úton, miközben egyre lejjebb ért a hegyről, míg végül meglátta a Patakot, amit a nap elején elhagyott, de mély megdöbbenéssel konstatálta, hogy iszonyatos mértékben megduzzadt; folyó lett belőle. Úgy döntött, leválik az útról és átvág a bokros lejtőn, hogy a Folyóhoz mehessen. Nagyon melege volt, és szomjúságát is csillapítani akarta, egyúttal nagyobb biztonságban folytatta volna útját a megváltozott régi ismerőse mentén.

Át is vágott a bokrokon, közben jócsán összekarcolta magát, de észre sem vette, csak a folyópartra akart érni minél előbb. Mikor odaért, rögtön belegázolt a vízbe, élvezte, hogy ilyen hatalmasra duzzadt a Patak, amiben eddig maximum csak térdig tudott lenni. Ivott is annyit, hogy a végén felöklendezzen valamennyit, de így is nagyon jól érezte magát. Ekkorra már éhes is lett, így aztán egy kicsit felocsúdott a mámorból, amikor belegondolt, hogy egy teljesen ismeretlen helyen kell vadásznia.

Néhány száz méterre egy erdősebb részt látott, gondolta, ott valószínűleg talál majd ennivalót. Kigázolt a folyóból, és a kavicsok közt óvatosan lépdelve a fák közé ment. A Nap ekkorra már elérte a horizontot, és megkezdte lebukását a föld alá.

Eszébe jutott a zenelejátszója, a mai nap változását megünnepelvén meg akarta hallgatni a Zenét. Elővette, megnyomta rajta a gombot, de most semmi nem történt. Csuromvizes volt, először nem gondolta, hogy ez bajt okozhat, de most már sejtette, hogy ezért nem működhet. Nagyon dühös lett önmagára, de elhatározta, hogy szárazon tartja, és akkor hátha újra működni fog. A fák között egyszerre korholta magát butaságáért, és keresett olyan bokrot, aminek a termése esetleg ehető. Teljesen más volt ez a terület, mint az Erdő, itt ugyanis sokkal porhanyósabb volt a talaj, bizonyára rendszeresen el szokta árasztani ezt a területet a Folyó. Azonban nem nyugodott meg: újra és újra elővette a lejátszót, és rázogatta, nyomogatta, törölgette, ám még mindig nem akart működni. Egyre éhesebb is lett, ez csak fokozta nyugtalanságát.

Ekkor hangokat hallott a másik oldalról. Még hozzá nagyon furcsákat; nem természetes hangokat, nem állatoktól, széltől vagy fáktól származó hangokat hallott, hanem olyanokat, amik nagyon hosszú ideje csak a fejében léteztek. Most is először azt hitte, hogy csak képzeli őket, de egyik sem hasonlított senkiére az emlékeiből, sőt nagyon sok volt. Sok-sok ember beszédét lehetett hallani néhány száz méterre. Teljesen ledermedt.

Lassan, óvatosan egyre közelebb ment a hangforráshoz. Érzékszervei kiélesedtek, csakúgy mint amikor vadászni szokott. Rájött, hogy a fákon túlról hallja őket, úgyhogy elhatározta, hogy meglesi őket jól elrejtőzve. Szíve még mindig a torkában dobogott.

Kilesett a fák és a bokrok közül, és egy hatalmas füves terület tárult a szeme elé, tele jól öltözött emberekkel. Alapvetően két csoport különült el: az egyik párhuzamosan elrendezett széksorokon ült, a másik egy koncentrikusan szélesedő körcikk alakjában foglalt helyet, szintén székeken, csak a körcikk középpontjában egy ember állt velük szemben, kezében egy pálca, a többiekében hangszerek.

Az ember hirtelen mozdulattal felemelte a pálcát, majd lecsapott vele, a többi ember pedig elkezdett játszani, és egyszercsak felcsendült a Zene.

Szemei elkerekedtek, szája kinyílt, lélegzete elakadt. A Zenét játszották, az ő zenéjét! Nem értette, hogy most mi történik, másodpercről másodperce zavarodottabb lett. Teljesen máshogy játszották, más tempóban, más részeket kihangsúlyozva, és a szólóhegedűs is teljesen más cifrításokat játszott, mint ami az ő fejében létezett. Ez lehetetlen. Honnan tudják? Honnan tudnak róla? Látják, csak nem néznek ide?

Hangról hangra jobban idegesítette az előadás, és egyre nagyobb fájdalom hasított a szívébe, mert mostmár rájött, mi történik. Ez a sok ember éppen kigúnyolja őt. Időtlen idők óta ez a zene volt az egyetlen vigasza a sötét, hideg éjszakákon, ennek hallgatása közben emlékezett a régi életére, a családjára, a biztonságra, a Zene miatt tudott elaludni minden este, ez fejezte ki összes érzelmét. S az érzéseit, amit magányában átélt, most mind kiteregetik még több embernek, akik hallgatják. S azáltal, hogy még csak nem is úgy játsszák, ahogy kéne, csak még inkább gúnyt űznek belőle. Sőt, ha jobban megnézte az emberek arcát, akik hallgatták, mintha mosolyogtak volna. Őt mosolyogják éppen meg. Kinevetik, szánakoznak rajta, sőt látják is, ahogy minden éjjel az alvóhelyén szorítja a kezében a lejátszót, miközben sír, látják az összes könnyét, olvassák az összes érzését. S nem csak a hallgató emberek, hanem azok is, akik játsszák, minden egyes vonásukkal gúnyt űznek belőle, a középen álló ember pedig az egésznek az ötletgazdája.

Szörnyű haragra gerjedt, vicsorgott, keze remegett, az összes izma megfeszült, szemében pedig könnyek csillogtak. Hirtelen nem bírta tovább a megaláztatást, és elszakadt a cérna, robbant a bomba, eltört a pohár. Egy hatalmas ordítással kiadta magából összes haragját, keserűségét, megalázottságát, miközben kirontott a fák közül, és rohanni kezdett az emberek felé. Vele nem fogják ezt csinálni, belőle nem fognak gúnyt űzni, nem hagyja, hogy a legbensőbb érzésein csámcsogjon ez a rengeteg ember.

A zene néhány hamis hang után elakadt, mindegyik arc felé nézett, szemükben értetlenség, csodálkozás, majd félelem tükröződött. Tüdejéből még mindig az ordítás levegője szökött, minden más hangot elnyomott. Haja lobogott, izmai kidagadtak, lábai villámgyorsan mozogtak. Félelmes üvöltés hallatszott a közönség soraiból, a zenekar tagjai viszont még mindig döbbenten ültek a helyükön.

Azt, aki az egészet kitervelte, a karmestert találta meg legelőször; ráugrott, leteperte, kiszedte kezéből a pálcát, mellyel vezényelte a gúnyolódást, és elkezdte ütni és karmolni. Néhány döbbent pillanat után a zenekar tagjai közül páran ráugrottak, hogy leszedjék róla, de ő egy ordítással rájuk sújtott; mind megérdemlik a gúnyolódás miatt, mind meglakolnak. A zenekar tagjai között kezdett most szétcsapni, a hangszereiket használta ellenük fegyverként. A csellókat és a bőgőket szétörte az emberek fején és hátán, a szilánkok robbanásszerűen repültek szanaszét. A kezében maradt szilánkos végű hangszernyakakat pedig beledöfte még további emberekbe. Pánikszerű sikoly hallatszott a közönség soraiból, az egész tömeg egyetlen emberként tódulni kezdett az út és az épületek felé a távolban, ő azonban még mindig a megtorlás vörös ködjében tevékenykedett. Vér fröcsögött, mikor a fém kottatartókkal verte szét az embereket. Azonban még továbbra is egyszerre legalább hárman ugrottak rá, mindegyik öltönyös volt, szemükben páni félelem uralkodott. Egyre több sebet ejtettek csupasz felsőtestén, egyre mélyebbeket, egyre vérzőbbeket, ő meg egyre több ember életét oltotta ki, miközben folyamatosan ordított.

Nem sokra rá más emberek is megérkeztek, ők is mind öltönyt viseltek. Már nem bírta annyira jól a küzdést, egyre többen ugrottak rá, és fogták le, minden oldalról. Egy utolsó, hatalmas süvöltéssel ledobta magáról az embereket, és kettőnek egy-egy mozdulattal eltörte a nyakát, egy másiknak pedig beledöfött ujjaival a torkába. Vérfürdő spriccelt mindenfelé, már nemcsak más vérében fürdött, hanem a sajátjában is.

Ekkor még több öltönyös emberből álló hullám érkezett, velük már nem bírt el, annyian voltak, hogy már csak a súlyuk is túl soknak bizonyult. Mindegyik rávetette magát, egy-egy testrészét lefogva, saját tömegével nehezedve rá. Már ordítani sem tudott, amikor az egyikük a térdével a torkára nehezedett, összeszorítva állkapcsát. Remegtek, feszültek az izmai, a légszomj is egyre nagyobb erőkifejtéseket eredményezett, majd lassan, fokozatosan elernyedt, elsötétült a világ, távolodtak a hangok, távolodott a fájdalom, az érzések, míg végül gondolatai utolsó erőfeszítéseként a zenemű befejező akkordjai jutottak eszébe, és már csak a szépség, a béke volt vele, és semmi más.

Nyugalom volt.