Az én városom, és környéke 8.

           Reggelig semmit nem aludtam mert rémképeket, álomképeket  láttam.Láttam Gyurit a férjemet , hogy elindul felém , de aztán eltünik majd megint láttam és újra eltünt. Szólni akartam neki, de mire megszólaltam volna már megint nem láttam. Ezért nem is szóltam , csak vártam,  vártam , de soha többet nem jelentkezett. Én meg  ültem a sötétben , csak a hold világitott be az ablakon egy kicsit, ezért odébb huzódtam, a karosládán , hogy jobban érzékeljem a fényt. Még mindig vártam , hogy Gyuri hazajöjjön, vagy legalább megjelenjen úgy mint az elmúlt percekben. El is szunyókálhattammert  csak arra lettem figyelmes  hogy a hold már nincs az égen és hallottam , hogy a kakasom már kukorékol.

           Hajnalodott. Felkaptam a kendőmet és  elindultam a sógornőmhöz, hogy meg kérdezzem, hogy hová lett Gyuri. Félórába sem telt, és már a másik faluba voltam, ahol a sógornőm és sógorom már itatták a jószágokat. Jóreggelt köszönés után, azonnal megkérdeztem: Hol van Gyuri?

-Hogy hogy hol van?-- hát haza ment még az este!

-Haza ugyan nem  -- hát mikor idult haza?

-Hát éppen kezdett sötétedni már de dolgoztunk egy kicsit, de még ittunk egy csupor bort  a pincébe, és akkor indult is haza.

-Márpedig haza nem érkezett,  ott vártam egész éjszaka, és úgy éjféltájt , úgy éreztem, mintha erős szél fújna, és képzeljétek el nem gyúlt meg a lámpám , pedig tele volt petróleummal. Ott reszkettem dideregtem, és nagyon féltem, egyszer kétszer meg is jelent--  de csak úgy álmomba vagy nem tudom hogy, de mikor szólni akartam neki,  csak eltűnt és többet nem láttam.

-Az nem jó jel szólt most a sógornője-- úgy hogy legjobb lesz ha máris indulunk meg keresni. De gyere, harapj valamit velünk mert éhgyomorra nem induhatunk el, biztos, nem is ettél semmit.

-Nem én, még az este sem, mert vártam Gyurit, hogy együtt vacsorázzunk.

Alig ettek valamit, azt is csak immel-ámmal, mert nem ment le falat a torkukon az idegesség miatt.

          Tudták jól az utat a két falu közt , hisz egyetlen kitaposott kabala út volt, és mindenki azon jár, mert az volt a legrövidebb akét falu között. Ez az út , hol közelebb, hol meg távolabb vezetett-- de mindvégig  a Szamos partján. Volt olyan hely ahol egészen lekellett menni a homokos partra mert ott volt a legkényelmesebb a járás. 

          Sáráék most éppen ehhez a szakaszra értek, és ahogy  leértek a homok partra, tovább menve szembe a viz folyásával, a a falujuk irányába külünös lábnyomakat láttak a homokba. Az emberi  lábnyomok mellett , lópata nyomait is megfigyelhették . Ezek a nyomok egyenesen a viz felé vezettek, és úgy néztek ki , mintha meg meg csúsztak volna vagy valaki, vagy valami erőszakkal kényszeritett volna aviz  felé valakit.

          A vizhez érve megálltak, és szét néztek minden írányba. Újra nyomokat  kerestek-- és találtak is, de már csak egy ló patáinak a nyomát, és a ló nyomai arról tanuskodtak, hogy a ló futva galoppozva  távozott. Követni kezdték a ló patáinak a nyomait. A nyomok végig a viz parton vezettek, de egy idő után eltüntek, egy bokros helyen, ahol látszott, hogy egy út vezet fel, már egészen a sógorék falujának a határába.

          Ekkor már rosszat sejtettek. Nyom nem volt tovább, sem emberi sem pedig ló pata nyoma. A Szamos vizét kezdték fürkészni árgus szemekkel. Sokáig sétáltak  le és fel a parton,  visszamentek egészen addig a helyig  ahol az emberi nyom eltünt. Ekkor már biztosra vették , Gyuri a Szamosba lelte halálát. A két nő sirva fakadt,  de tovább kerestek  egészen addig amig  nagy sokára egy holttestre nem találtak néhány száz méterrel lennebb már a szomszéd falu határába. A hulla ki volt sodródva egészen a viz szélére. 

           Sára már messziről felismerte a férjét, Gyurit a hullába, és megállithatatlan zokogásba tört ki. Magát hibáztatta , hogy miért nem ment vele, mert ha vele megy akkor nem történik meg ez a tragédia . Sógornője vigasztalta, de Sára vigasztalhatatlan  volt.

            A sógor haza indult, segitségért meg  szekérért, Amikor vissza érkeztek, Sára még mindig magát átkozta , azért , hogy nem ment  az urával amikor az annyira hivta. Ezt sohasem bocsájtom meg magamnak, mondta többször is, de szeméből még mindig ömlöttek a fájdalom  könnyei.