Az én városom, és környéke 70.

            Az elkövetkező napokban Póli és Sára sülve főve  együtt voltak. A mindennapi munkájukon túl, mindig szakitottak időt arra is, hogy szerelmi életük sivatagjába némi - ha csak elméleti szinten is - becsempésszenek valami vidámadd epizódot . Szivesen emlékeztek vissza azokra a régebbi időkre amikor mindenaposak voltak  a flörtök a fogadó vendégeivel - amikor szivesen hallgatták a férfiak bókjait és amire, azonnal tudtak replikázni, elutasitó megjegyzésekkel.

            Most viszont ha szóba kerültek ezek a dolgok, akkor inkább sajnálkozva emlékeztek rá - és egy kissé féltek is , hogy azok az idők már soha vissza nem térnek. Aztán megállapodtak abban , hogy abban a formában , már biztosan nem - de valamilyen más formában mégis előbb utóbb megjelennek. Már tudták magukat kivűlről nézni, egyre gyakrabban  megkérdezték egymástól: Na hogy nézek ki ? -  na milyen ez a ruha rajtam? - nem vagyok túl kövér?- nem vagyok sovány?- nem vagyok túl sápadt?  Igy kölcsönösen faggaták egymást aminek egyetlen célja az volt , hogy bebizonyitsák maguknak , hogy még mindig szépek kivánatosak. Jól volt ezt hallani még egymás szájából is , de lassan már oda érkeztek , hogy szerették volna másoktól , sőt férfiembertől hallani ugyanezeket a dolgokat , hogy megerősitést nyerjenek afelől , hogy még minden út nyitva áll előttük, és a hozzájuk vezető úton sincs már semmiféle akadály.

            Sára egy kicsit csodálkozott Pólin , hogy milyen hamar sikerült visszanyernie eredeti  formáját, és az volt az érzése, mintha nála, tovább tartott volna ez a folyamat. Pedig már nem emlékezett arra a pillanatra, amikor megállt volna, és arra gondolt volna , hogy eddig  és nem tovább - a gyászból. Persze , hogy nem,  mert ilyen nem volt, az asszonyi ösztön  finoman adagolva tért vissza tudatába - és még azután is magába kellett , hogy fojtsa, mert nem tartotta  illendőnek elmondani, még a legmeghittebb barátnőjének sem, hogy éppen mit érez.

            A későbbiekben konkrét személyek is szóba jöttek, úgy a falubeliek közül mint a vásárosok közül. A falubelieket hamar elvetették mert túl sokat tudtak róluk, és nem minden eseteben voltak kedvezőek ezek az információk - a kiszemelt  emberekre nézve. Sára aztán forditott egy lapot , és a vásáros legényeket idézte fel emlékezetében, akik között olyan is volt  akinek a nevét megjegyezte - ami annyit jelentett , hogy már akkor sem volt közömbös a számára , vagy a számukra.

- Emlékszel arra a Jánosra?- kérdezte Sára.

- Melyikre?

- Melyikre - arra amelyik mióta idejárnak , mindig teszi neked a szépet. A múlt télen is csapta szelet neked, nem emlékszel?  -  az pont akkor volt amikor nagyon ki voltál borulva , és azt mondtad , hogy már nem szivesen csinálod az egészet mert már nem birod azt a sok csipkelődést.

- Ja igen, tudom már - János, az máskülönben nagyon rendes legénynek néz ki, de hát kitudja , hogy valóban az-e. Honnan tudhatnám , én azt , hogy érez is valamit irántam , vagy csak le akar venni a lábamról , hogy ágyba vigyen. Azt sem tudom , hogy valóban legény , lehet , hogy otthon felesége van , netán gyermekei.

- Azt könnyen megtudhatjuk, az öregtől aki mindig velük jön, annak nem állhat érdekében , hogy átverjen bennünket. Ha majd megint erre járnak kikérdezzük alaposan az öreget a legényekről - azt hiszem , hogy néhány pohár bor után szivesen fog mesélni , és mi is megtudjuk az igazat.

- De ha már szóba hoztad a Jánost, akkor nekem is eszembe jutott egy Sándor nevezetű fiatalember, akit mintha egy kicsit kedvessebben szólgáltad volna ki mint a többieket. Emlékszel rá,

- Már hogyne emlékeznék - mikor az volt a legmagasabb közűlök. Jaj szégyellem, de hidd el , hogy még álmodtam is felőle.

- Na mondd -  mit?

- Azt nem mondhatom meg,mert olyan jó és  szép érzés volt -  sirni tudtam volna mérgemben mikor felébredtem, hogy olyan hamar vége volt.

- Ne is mond, értem én. Aztán egymásra néztek és szemük arcuk megtelt vidámsággal, huncutsággál. Alig hasonlitottak -  csak néhány héttel korábbi önmagukhoz. Valami történt bennük, valami meg változott, szünni látszott a fájdalom, és a remány rózsaszinre festette jövőjük freskóját. Már nem két megkeserdett özvegyasszony nézett egymással szemben , hanem két szépreményű életképes asszony, aki újra képes szeretni és elfogadni a szerelmet.