Az én városom, és környéke 66.

          A temetés a legnagyobb rendben zajlott . Pólit körülállta a kisszámú rokonság - akik mélyen egyűttéreztek vele, de  az egész falu népe jelen volt, kivéve azokat akik a Berta temetésére mentek. De ezek hiányát pótolta a Kálmán falujából érkezett gyászolók tömege.  A temetés végeztével mindenki elszéledt csak a Kálmán szülei , és Sára kisérték haza  Pólit. Nem sokáig beszélgettek , mert a fájdalom minduntalan elszoritotta torkukat, és egyre jobban nehezükre esett a beszéd.

          Kálmán szüleinek eltávozása után  Sára is hazament megigérve , hogy azonnal  visszajön, csak éppen ellátja a jószágokat, és ruhát cserél.

           Mikor Póli egyedűl maradt, akkor döbbent rá istenigazából , hogy újra egyedűl maradt, éppen úgy mint mikor elvesztette szüleit és nagyszüleit. Iszonyú fájdalom keritette hatalmába, és tanácstalanul dőlt le  a megvetett ágyra, amibe már két éjszaka nem aludt senki. Úgy találta Sára mélyen aludva amikor egy óra mulva visszatért.  Leült a kemence padkájára, és rövid időn belül ő is elaludt.

           Már teljesen sötét volt amikor kopogtatást hallottak. Szinte egyszerre rettentek fel, és nem tudták mire vélni a dolgot, mert nem voltak felkészülve a látogató fogadására - és most talán nem is bánták volna ha nem látogatja meg őket senki, mert alaposan elfoglalta őket a maguk baja ,ráadásul meg éppen mély állomból ébredtek. Nem sokáig kellett várni mert halk léptekkel  Cika érkezett, aki azonnal el is kezdte mondokáját, miközben leült Sára mellé a kemence padkára: Nem akartam én most bejönni , de a férjed temetése után még elmentem a másik a temetőbe, hogy lássam , hogy biztos legyek benne , hogy valóban eltemették  azt a boszorkányt, akinek nem ez volt az egyetlen rossz cselekedete akire annyi ember átka szállt , hogy az enyém  már talán fölösleges is volt , mert anélkül is  magába szivta volna pokol. Szóval - azért jöttem be, mert elfáradtam megfáztam , és gondoltam megmelegedek nálatok egy kicsit.

- Nagyon jól tette Cika néni, mert mi is  nagyon  elvoltunk fáradva, és mi is elaludtunk a temetés után , és ha nem jön, talán holnap reggelig sem ébredünk fel.

- Hát tudjátok meg, hogy nem sokan lehettek a Berta temetésén, mert csak azok mentek el akik a lekötelzettjeik voltak, vagy féltek tőlük, és képzeljétek el - ilyet még nem is láttam  - annak vénasszonynak világos színű keresztet helyeztek a sírhantjára. Nem tudom kinek volt az ötlete, de azt megmondom nektek, hogyha hófehér márványból  készitették volna,   előbb -  utóbb az is  meg fog feketedni , mert annak olyan fekete volt a lelke, mint annak a rengeteg varjúnak a színe, ami most is ott köröz a sírja fölött.Cika folytatta. -És én rám ne haragudjatok, higgyétel el mindent elkövettem , hogy megakadélyozzam a Kálmán halálát , de már késő volt, mert  az a bestia már nagyon régen  "dolgozott" ellene és amikor én tudomást szereztem róla - amikor te szóltál nekem - már csak annyit tehettem, hogy őt magát is a pusztulásba segitsem.

           Póli egy kis pálinkát töltött Cikának, aki el is fogadta azt, és egyetlen korttyal  le is küldte a torkán, miközben örök nyugalmat kivánt az elhúnytnak a menyországba. Látszott rajta , hogy jól esett neki a lélekmelegitő, sőt valami megnyigvást is okozott neki , hogy mindezt most elmondhatta . Tovább nem is időzött - magára teritette hatalmas fekete kendőjét  és hálálkodva eltávozott. Póli kísérte ki, és még egy darabig követte lassú botladozó alakját.

           A két fiatal özvegy magára maradt - sokáig csak baámulták egymást mint aki magyarázatot keres arra, hogy miért éppen ők azok , akikkel olyan csunyán bánt el a jóisten. Néhány emléket idéztek fel abból az időből amikor Sára megözvegyült, és akarva akaratlanul párhuzamot vontak a két haláleset között. Megpróbáltak egyébről is beszélgetni, vigasztalni egymást, de minden megkezdett beszélgetést körbe lengett a szomorúság a fájdalom.

- Képzeld - mondta Póli, néhány nappal ezelőtt még azon törtem a fejem , hogy melyik ruhámat vegyem fel a szilveszteri bálba - Kálmán is az új csizmáját akarta felhúzni.

- Való igaz - tette hozzá Sára,hiszen jó ideig nem lesz szükséged rá - de hidd el hogy mi sem élhetünk életünk végeig  talpig gyászban. Sára mondhatta ezt , hiszen ő már pár éve özvegy volt, és megtapasztalta az özvegy asszonyok  sorsát akik egy rajta kivűl álló ok miatt, sok mindenből kivoltak zárva. Bár nagyon is absztinens életet élt, mégis voltak olyanok akik "összehozták" olyan férfiakkal, legényekkel akikkel talán szóba sem állt volna.

            Póli csak hallgatta, mert túl friss volt még  a fájdalom a seb, és nem tudott egyébre gondolni  csak  Kálmánra, és a vele eltöltött néhány boldog évre. De szíve mélyén igazat adott Sárának  aki már elég régen ette az özvegyek keserű kenyerét.