Az én városom, és környéke 64.

           Lámpásokkal felszerelve követték  a lovas szán nyomát. A férfiaknál lánc is volt a farkasok elriasztására. Csak lassan haladtak, és alig beszélgettek. Egyetlen cél lebegett előttük, a Kálmán megtalálása, és akik nem ismerték az előzetes körülményeket hittek is abban , hogy előbb-utóbb  a nyomukra bukkanak,és megtalálják őket. Egy szán lovastól gazdástól, nem tünhet el nyomtalanul. Minden bokrot minden fát és minden gödröt alaposan körbejártak, mert nem tudhatták , hogy hol tünhetett el a fogat Kálmánnal együtt. Végig a szán nyomán mentek, ami jól kivehető volt a lámpák gyér fényénél is. Póli meg Sára mentek elől - türelmetlenűl egymást megelőzve, mereszették szemeiket és minden különösebb alak forma, esetleg árnyék reményt kelltett bennük , hogy aztán annál nagyobb legyen a csalódás amikor közelebb értek, és nem találtak semmi érdemlegeset. Már legalább egy félórája úton voltak, de a szántalp és ló nyomain kivűl semmi egyebet nem találtak.

           Ameddig a nyomokat követték biztosak voltak benne , hogy nem történt semmi baj, de félelemmel töltöttöte el  őket az a tudat, hogy mi lesz ha megtalálják , és milyen állapotban találják.  A nyomok tovább vezettek - ez volt az egyetlen támpont ami érzéseik szerint Kálmánhoz vezet. De félve gondoltak a megtalálás pillanatára is, mert abba a helyzetbe beletudtak képzelni mindent , a legjobbtól a legrosszabbig. Póli eltudta képzelni, hogy egyszercsak Kálmán megjelenik szánostól , leugrik a bakról, ölbe kapja őt, majd maga mellé ülteti a szánra és együtt nézik ahogya  ló patájával felveri a havat miközben száguldoznak hazafelé. Aztán sötétebb képek jelentek meg képzeletében. Kálmánt látta egy árokban feküdni, kificamodott  lábalkkal tehetetlenűl, és ő húzta kifelé , hogy felültesse a szánkóra és hazavigye . De Kálmán nem szól hozzá - mert valamiért nagyon haragudott. Ezt a képet hamar elvetette, hisz ennek nincsen semmi alapja. Kálmán szereti őt , és ő is szereti Kálmánt, ilyesmi nem fordulhat elő.

            Aztán vidámabb gondolat jutott eszébe: Kálmán azt mondta , hogy vessem meg az ágyat, és én meg is vetettem éppen úgy ahogy ő szerette -  két pihe párnával a feje alatt. Olykor  visszalendült a valóságba és félve vette tudomásul , hogy mindaz amit elgondolt, elképzelt az csak a fantázia csalóka játéka, mert Kálmán nincs a közelbe mert annak semmi jelét nem adja.

           Saját falujuk  közepén jártak és a házakban kezdtek kihunyni a lámpa fények, csak a Bertáék házában égett még a lámpa.  Póli odaszólt Sárának:

- Látod, már csak Bertáéknál van világ, a környéken már senki nincs talpon.

- Igen, az igaz lelkű emberek  már lefeküdnek ilyenkor már csak azok vannak fenn akiknek nem tiszta a lelkiismeretük, vagy készülnek valamit véghezvinni , vagy már véghez is vitték.

- Vagy beteg , vagy halott van a háznál- tette hozzá Sára. Póli agya újra beindult, és felidézte Cika mondatait: " Ha be következika baj azt Berta sem fogja túl élni." Póliban kezdett összállnia kép és egyre sötétebb képek jelentek meg Kálmánról.  Már csak a szive mélyén hitt abban , hogy Kálmán él, de agya már kezdte elfogadni azt a tényt , hogy már bizonyára elszállt belőle a lélek, és  biztosan megtalálják valahol élettelenűl. 

             Póli teljesen elerőtlenedett, lépései lankadtak - fáradt volt, és Sára vállára támaszkodott.  Aztán a férfiak fogták meg két a karját, és azok nyujtottak némi támaszt. De Póli nem akart pihenni, tovább akart menni - senki nem tudta , hogy mi játszódik most le benne. Talán csak Sárába kezdett kialakulni  egy kép ami kisértetiesen hasonlitott a Póliéhoz, mert csak ők ketten ismerték  azt az érzést, ami kiváltotta belőlük  azt képet ami már megváltoztathatatlannak tűnt.

            Póliba visszatért az erő, és erőltetett menetre késztette a kereső társakat, akik csodálkoztak és nem tudták mire vélni a hirtelen változást , mert nem láttak a szivébe a lelkébe, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi játszódik le most odabent.

             Már csak ment, nem is nézett sem jobbra sem balra - a többiek meg alig bírták követni. De senki nem tudta , hogy mi hajtja, mi űzi,olyan erősen olyan gyorsan, olyan megállithatatlanul az ismeretlen cél felé. Csak ő tudta  azt , hogy ami most hajtja, sűrgeti az nem más mint a az utólsó reménysugár , hogy hátha élve találják meg.

             A gyors haladás következtében, túl a falujuk határán, egy sötét tömeget fedeztek fel. Egyszere kezdtek el szaladni - mindenki a képességéhez mérten - de Póli ért oda legelőször, és azonnal meg ismerte lovukat, ami a szánnal keresztbe  állt az úton. De Póli Kálmánt kereste - kis lámpájával ide - oda szaladgált és mindenkii őt követte. Rövid keresgélés után, nyolc -tíz méterrel visszább találták meg Kálmán élettelen testét. Póli rávetette magát, ölelte csókolta , mert azt hitte  hogy még lelket tud bele lehelni. Percekig tette ezt, míg végűl saját maga jött rá, hogy test kihűlt, és arca feje csupa vér - olyan mint akit egy ló rugott meg. Később oda ment a lovukhoz, és szomoruan vette észre, hogy azon is lórugás nyomai fedezhetők fel.

             Kálmánt feltették szánra, és csendes belenyugvással hazahajtottak. Csak mikor visszafordultak látták meg azokat a nyomokat, amelyek arról árulkodtak, hogy azon a helyen lovak verekedtek. 

             Póli és Sára előtt egy pillanatig sem volt kétséges ,hogy kié volt a másik ló, de a többiek is sejtették, hogy kinek a "keze" van benne.