Az én városom, és környéke 54.

           Kálmán azonnal látta Pólin,  hogy valami nincs rendben vele, mert izgalom látszott rajta. Arca tiszta vörös volt, és felindutságában alig tudott beszélni. Előbb kifujta magát miközben a karos ládára huppant, és csak azután kezdte elmesélni úrának a Bertával és Cikával  megejtett beszélgetését. Bár semmi oka nem volt rá mégis valamit elhallgatott a Bertával való beszélgetésből.Azt a részt miszerint  - "nem is lesz nektek soha gyereketek" valahogy nem volt innyére kimondani. Nem tudta, nem akarta, vagy csak félt kimondani, arra gondolva , hogy ha az a ő szájából hangzik el, akkor talán úgy is lesz - mert őt  csak pillanatokra hagyta el a remény , hogy esetleg nem lesz gyerekük.

           Kálmánt lefoglalta a munka,  és munkája közben eltudta folytani magában azt a hiányérzetet, amit érzett a gyerektelenséggel kapcsolatban. De, az idő mulásával egyre gyakrabban került a felszinre a kérdés , különösen akkor, ha valaki napközben ilyenirányú kérdéseket tett fel Pólinak.

           Csak látszólag tudták takargatni bánatukat, de amikor leszállt az est és egyedül maradtak gondjukkal, akkor gyakran találták magukat úgy, hogy szótlanul ülnek egymás mellett, és mindketten ugyanarra gondolnak.

           Az is előfordúlt, hogy szótlanúl feküdtek egymás mellet aztán egy hirtelen mozdulattal egymásnak estek, és teljes odadással ,szerelemmel követték a szív és az élet parancsát. Póli ilyenkor még arra is képes volt , hogy imát mormoljon és kérje a jóistent , hogy gyerekkel áldja meg őket. Mert annyira szerették egymást, és élvezték a szerelmet , hogy egyáltalán nem fért bele az elképzelésükbe, hogy annak gyümölcse előbb utóbb ne szülessen meg.

            Lassú, csendes léptekkel közeledett az ősz -- egy-egy hirtelen szélroham mélyen beleharapott a fák lombjaiba, de nem kimélte a szőlőlugast sem,mert százával tépte leveleit, hogy láthatóvá tegye a hatalmas érett szőlö fürtöket.

            Póliék igyekezni kezdtek az őszi munkálatokkal, kukoricát szedtek, szüreteltek, bort készitettek, de a pálinka főzésről sem feledkeztek meg. Segitséget kaptak, és maguk is eljártak segiteni a  rokonoknak barátoknak, annak függvényében , hogy kinek mikor volt szüksége a segitségre, mert nem mindenkinek egyszerre érett be a kukoricája, és a szőlője sem.  Tudta a természet, hogyan adja áldását, hogy mindenkinek mindene be legyen takaritva idejében. Igy hálálta meg a dolgos egyszerű emberek egész évi munkáját. A természet nem tett kivételt, egyformán jutalmazott jót és rosszat.

            A többi meg már csak az emberek szorgalmán múlott, hogy ki hogyan sáfárkodott az egész évi terméssel. Némi ellentmondás mégis csak előfordult az asszonyok és úraik között , főleg a leszedett szilva  arányos elosztásán. Az ellentmondást az indukálta, hogy az asszonyok szerettek volna legalább hatvan százalékából lekvárt  főzni, viszont a férfiak legalább annyiból szerettek volna pálinkát főzni. Megegyezni minden esetben  sikerült, mert a férfi ember egyszer csak kijelentette - hogy ha majd én nem leszek, annyi lekvárt főzhetsz amennyit akarsz, akár az egészből is. De az asszonynép sem hagyta magát mert azonnal replikázott - majd ha én nem leszek akkor annyi pálinkát főzöl amennyit csak megbírsz inni, de hogy lesze-e mit egyél utána , azt majd meglátod. Az érvek elhangzása után mindenki tette a dolgát, és lett lekvár is meg pálinka is, de valahogy a lekvár az mindig tovább tartott. Ennek is megvolta magyarázata, mert a férfiak gyakrabban kinálták a látogatókat pálinkával , mint lekváros kenyérrel.

          November közepe táján leesett a hó és hófehérre "meszelte" az egész falut és környékét. Póliék tudták nem sokára megkezdődik a vásárosok látogatása. Ilyenkor még ó bor, és régi pálinka járta , de ahogy közeledett az év vége, lassan kifort az új bor és és kifőtt az új pálinka is.

          A hónap végén megjelentek az első vásárosok is akik jól ittak és jól ettek, meg is szálltak, és nem sajnálták a pénz sem a jó vásár után. Nős, és fiatalemberek érkeztek, akik  nem győzték dicsérni a gazdasszony főztjét,  a gazda  pálinkáját, és borát.

          Való igaz szép szál legények ís voltak a vásárosok között akik amikor már a sokadik pohár bort is leküldék a torkukon és annak hatása már az agyban jelentkezett, nem átallottak csipős megjegyzéseket tenni a gazdasszony személyére, annak csinosságára. Nem különben  Sárára, aki állandó segitőtársa volt Pólinak és fogadónak. Tették ezt kizárólag akkor amikor a gazda nem tartózkodott a  közelbe. De ezek a megjegyzések süket fülekre találtak, úgy a Póli , mint a Sára esetében. De az is igaz , hogy Póli meg Sára is elismerte , hogy valóban szép szál legények csapják nekik a szelet , de ezt csak egymás között beszélték meg amikor arra vágytak , hogy egy kicsit mulassanak, a legényeknél aratott sikerükön.