Az én városom, és környéke.

           Másnap reggel Póli átment Sárához , hogy megbeszéljék a tegnap történteket - pontosabban azt , hogy mit szól Sára mindahhoz amit hallot és megtudott Cikától , és ami homlokegyenest ellentmond a Berta által terjesztett több évtizedes pletykának, pedig ők is érintettek voltak, mert Berta őket is gyanusitta . Sára, nem sokkal többet tudott a dologról , sőt kevesebbet mert ő csak a Berta féle változatot ismerte. Ezért aztán, nem is társalogtak a dologról mert a Berta név hallatán Sára nagyon elkomorodott, megfogta Póli karját, és leültek a karosládára.

- Képzeld Póli - nem fogod elhinni mit álmodtam az éjjel.

- Úgyan mit álmodtál?

- Te, valami szörnyű rosszat, még most is félek ahogy rá gondolok, és még az uramnak sem mondtam el, nem is merem elmondani neki .

- Hát miért?

- Azért mert annyira rossz.

- Hát mitől olyan rossz?

- Elmondom neked , de te ne mondd el senkinek! - mert akkor nagyon megharagszom rád. Sára egész közel húzódott Pólihoz  - Póli meg érezte , hogy Sára szinte reszket és szüksége van valami támaszra ezért,  ő is közeledett és átölelte barátnőjét. Még sűrgetni sem merte  - hanem inkább kivárta hogy Sára magától kezdjen bele az álma elmesélésébe. Sárán látni lehetett , hogy rendezgeti gondolatait , és hogy még most is küzd azzal, amit álmában látott.

        Néhány perc igy telt el, hogy Póli átölelte Sárát, és hagyta megnyugodni , hagyta hogy önmaga döntse el, hogy mikor képes elmondani borzalmas álmát. Sára nagyot sóhajtott - tőle elég szokatlan módom , mert máskülönben nagyon vidám természetű volt, és többször fordult elő  az, hogy Sára viditotta fel őt , mint forditva. Póli már türelmetlen volt, és a kiváncsiság is eluralkodott rajta, de ahogy  érezte Sára enyhe remegését , ő reá is átragadta a félelem és most már szinte együtt remegtek , anélkül , hgy Póli megtudott volna valamit is  Sára álmából.

- Sára erőt vett magán és beszélni kezdett, kissé vontatottan, félénken de látszott rajta , hogy elakarja és el is fogja mondani.

- A tegnap nagyon sokat dolgoztunk, úgy hogy este mikor hazajöttünk, hamar megvacsoráztunk és nagyon hamar lefeküdtünk. Annyira fáradtak votunk , hogy nem is bujtunk össze úgy mint máskor hanem hamar elaludtunk. Egyszer csak szörnyű vihar kellős közepébe éreztem magam, de nem esett az eső, a fekete sürű felhők egészen  földközelbe keringtek, óriási sebességgel, Az volt az érzésem , hogy a szél és felhők , bármelyik pillanatban magukkal ragadhatnak. Kapaszkodtam is keményen a tornác oszlopába, mégis gyakran meg-meg emelt a szél, hogy a lábam nem érte a földet, és sokáig semmit sem láttam a sürű fekete felhőtől. Egy idő után viszont ezek a felhő furcsa alakokat vettek fel - óriási madarakká változtak, és éles karmaikkal minduntalan felém csapkodtak. Szerencsémre nem értek el, de az izgalom egy pillanatra  sem csitúlt mert ezek a félelmetes madarak, hirtelen fekete lovakká változtak és óriási sebességgel köröttem vágtáztak,és mindig közelebb kerültek hozzám. Ekkor már az uram is mellettem volt, ő is kapaszkodott egyik kezével a tornác oszlopába másik kezével engem ölelt át, engem óvott. Az volt az érzésem , hogy már nem is engem akarnak , hanem az uramat - szörnyű érzés volt. A szél megállás nélkül fújt és a sötét felhők nem akartak oszlani , hanem egyre félelmetesebbé váltak,  újra és újra megjelentek  a fekete madarak és a fekete lovak. Sirni orditani szerettem volna ,de  hang nem jött ki a torkomon, csak valami torz hörgés. Most már én fogtam öleltem az uramat, mert minden jel arra muatott , hogy a madarak és lovak a férjemet akarják minden áron megközeliteni. A madarak szeme is sárga volt éppen úgy mint a fekete lovaké. 

          A gomolygó fekete felhőkből egyszer csak Berta alakja bontakozott ki - szemei sárgán viritottak ki a fejéből, és felelmetesen nézett az uramra. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akar tőle, de a szúrós, a sötét felhőkön áthatoló tekintete végzetesen közeledni látszott. Szája mozgott, mintha mondana valamit , de én nem hallottam semmit, és nem is akartam , mert tudtam hogy azon a szájon semmi jó ki nem jöhet.  Egy bizonyos távolságra megállt tőlünk, és mintha a szél is enyhült volna , de még a felhők is ritkulni látszottak. De ettől Berta még félelmetesebbé változott, karmai nőttek mint a madaraknak és azt villogtatta -  feje helyén pedig egy lófej  diszelgett rikitó sárga szemekkel. Úgy éreztem, hogy itt a vég, és egyre jobban próbáltam eltávolodni az urammal együtt az egyre közeledő lófejű, madár karmú Bertától. De ez nem sikerült , sőt még mintha egyre csökkent volna a távolság közöttünk. Egy bizonyos távolságra mégis csak meg állt, visszavette Berta arcát és foghijas szájával vicsoritva , csak annyit mondott: Most nem sikerült , de egyszer úgy is elviszem az uradat!