Az én városom és környéke 27.

            Kedves anyámasszony - kezdte el Póli a mondandóját - a világ száját úgy sem tudjuk befogni, mert az nem olyan hogy belehessen fogni, úgy hogy én a magam részéről nem is nagyon törődök a világ szájával, mert annak mindig van valami mondani valója, ha nem jó, akkor rossz, de az soha be nem áll.Ezért is kérném anyámasszonyékat, hogy járuljanak hozzá, ahhoz, hogy megtartsuk a kézfogót, és az év végén az esküvőt is.

- Igen édesapám - vette át a szót Kálmán - mi már eldöntöttük , hogy örökké egymáséi akarunk lenni, ezek után , hogy hány hónapig udvaroltam Pólikának, annak már semmi jelentősége nincsen.

- Mondasz te valamit fiam, tudom én azt is mit érzel , mert én sem szivesen vártam ki édesanyáddal az "időt", de muszáj volt, fűzte hozzá  Kálmán édesapja.

Póli egyideig hallgatott , de nyomon követte a beszélgetést, és kereste azt a pontot ahol érveivel ismét bekapcsolódhat. És most úgy érezte , hogy eljött az ideje, hogy bekapcsolódhat, és mindjárt hozzá is fogott kedves kis monológjához.

- Anyám asszony, én minden elhiszek amit maguk mondanak, ismerem én a szokásokat is, de azt a maguknak is meg kell érteni , hogy azóta  nem állt meg a világ kereke, és én nem hiszem , hogy mindent úgy kell csinálnunk, ahogy azt a szüleink nagyszüleink csináltak.Meg hát, ez a mi helyzetünk egészen más hiszen tudja nagyon jól anyámasszony , hogy nekem senkim sincs ezen a világon Kálmánon kivűl - na meg mostmár magukon kivűl. Hiszen a sors , az élet rám sem volt tekintettel amikor rövid idő alatt elragadta szüleimet, nagyszüleimet. Higgyék el hogy nagyon bele untam már  a magányos életbe, ezért aztán úgy érzem , hogy én nem vagyok köteles alávetni magamat a szokások olyan formájának amelyek egy kalap alá vesznek mindenkit, és figyelmen kivűl hagyják , hogy nekem is eljött az időm amikor férjhez kell mennem , mert én sem tudhatom , hogy mit tartogat még az élet számomra. És bevallom őszintén , hogy nagyon örülök , hogy így össztalálkoztunk Kálmánnal , mert én jobbat el sem tudat volna képzelni magamnak. De hozzá teszem azt is hogy nagyon jó felsége szeretnék lenni Kálmánnak , és nagyon örülnék , ha anyámasszony a lányának tekintene.

Kálmán édesanyja már a megszólitásnál ellágyult, mert Póli olyan kedvesen tudta kiejteni az anyámasszony szót , hogy ő már magába eldöntötte, hogy hajlik a házasságba való belegyezésbe. Kimondani ugyan nem merte , mert az utólsó szó kimondása, a férj előjoga volt, bár látta , hogy a férje sem akar ellenkezni, de azért kivárt a véleménye kinyilatkoztatásával. Talán egy kicsit zavarba is volt  mert a Póli érvei teljesen meggyőzték , de ennek ellenére  nem akart azonnal igent mondani.

- Hát ameddig gondolkodunk egy kicsit - talán ihatnánk egy pohár bort - mondta az apa, aki nem is anyira szomjas volt, mint inkáb az igen kimondását próbálta elodázni, pedig tudta jól , hogy a borivással  csak néhány percet nyerhet. De alig ejtette ki a bor szót a száján, Póli azonnal ugrott és megtöltötte leendő apósa poharát és utána sorba mindenkiét. Saját magát hagyta utóljára, és magának csak egy fél pohárral töltött.

         Előbb csak nézegették a vöröslő nedüt,  majd a poharat a fény felé tartották, és megállapitották, hogy a tavalyi szőlő termés egész jól sikerült , ezért aztán, bor is lett elég, pedig a szomszédok is kóstolgatták az egész elmúlt télen. Senki sem ivott, ameddig az apa nem emelte poharát a szájához, jó egészséget és boldogságot kivánva mindenkinek.

         Erre Kálmán is felkapta a poharát, édesapjára , majd édesanyjára nézett kérdő tekintettel: Édesapám ez azt jelenti , hogy belegyezik édesanyámmal egy ütt , hogy még az idén összeházasodjunk. Az apa csak bólintott és fenékig kiitta poharát. Aztán mindannyian megitták boraikat, majd Póli újra tölteni kezdett. - Töltsed csak lányom, úgy sem tudunk annyit meginni , hogy a tavalyi ne legyen elég a lakodalmatokra. Kálmán anyja, apjára nézett, és elégedett mosoly futott végig az arcán, mert pontosan úgy döntött , ahogy ő is szerette volna.

Póli meg Kálmán elégedetten néztek egymásra, és csak a szülők jelenléte gátolta meg őket abba, hogy egymás karjaiba boruljanak. Szemükből a szerelmen túl a szülők iránti tisztelet is sugárzott. Aztán szinte egyszerre mondtak köszönetet  a boldog szülőknek.