4. Rész

„- Ha haza juttatnak bennünket, a legénységét elengedem, a történtek ellenére is. - A sibitu megkönnyebbülten sóhajtott. - De ha bármivel is próbálkoznak, én magam rakom a legénységét a vetőcsőbe, és lövöm az űrbe. És senki nem fog magukra találni. Még ha képesek is életben maradni odakint, soha nem fogják megtalálni magukat. - A kapitány nyelt egyet, majd a rágóit megcsattogtatva bólintott. Az admirális és az első tiszt visszaindult a hídra, az őrök pedig a fegyvereiket készenlétbe helyezve kioldották a lézer cella védelmi rendszerét, megnyitva az utat a sibituknak, hogy csatlakozzanak a hajó vezetéséhez.” 

Denis Waitley mondta: „Számíts a legjobbra, tervezz a legrosszabbra és készülj fel a meglepődésre!”

A hídon mindenki a sibitukat nézte. Senki nem táplált jóérzést az idegenvezetők iránt.  Végig rájuk fogták a fegyverek csöveit a katonák. A kapitány a taktikai asztalhoz lépett, és megcsattogtatta rágóit.

- A komputer szerint több mint ezeregyszáz kiloparszeket ugrottunk. - kezdte magyarázni a helyzetet az admirális. A sibitu bólintott, hogy megértette. A monitor alig sugárzott néhány lehetséges célpontot. A galaxisok közötti tér nagyon kevés bolygót tartalmaz. Többnyire valamelyik csillagrendszerből lökődtek ki, ismeretlen okból, vagy a csillagközi por összesűrűsödéséből alakultak ki. A kapitány az egyik ilyen kilökődött bolygóra mutatott, aminek csak a csücske látszott a megvilágított asztalon.

-  Azt mondja a kapitány, hogy azon a bolygón találhat a flotta menedéket. - fordította a tolmácsnő.

A rádión a priqu jelentkezett, ami félbeszakította a beszélgetést a sibitukkal.

- Dematibus, a priqu arantja akar beszélni az admirálissal. - szólalt meg a jellegzetes mély, orrból beszélő hang, ami a priqut jellemezte. Eric előrébb lépett, hogy tisztábban beszélhessen az arantal.

- Itt vagyok. Mit tehetek az arantért? - kérdezte. Egy még mélyebb, gépies orrhang szólalt meg.

- A priqu nem talált megoldást a robbanással járó ugrásra, ami kidobott bennünket az ismert világból. A Föld képviselői találtak-e bármit?

- Nem találtunk semmit. A számítógépeink nem képesek érzékelni a helyzetünket. - felelte az admirális.

- Gondoltam. - A rejtett gúny kiérződött a priqu vezető hangjából.

- De van a fedélzeten egy idegen különítmény, akikkel próbálunk egyeztetni. Egy sibitu hajó utasai. - A rádió túloldalán egy mély levegőt vett az arant, melyet morgó hangon fújt ki. - Sibituk? Nem törődünk a bogarakkal!  -  A beszélgetést hallgató idegen társaság megcsattogtatta rágóit. - A sibituban nem bízunk. Azt javaslom zárja be őket admirális. De a helyzetre való tekintettel én inkább egy vetőcsőbe raknám őket. Mielőtt felemésztik a hajójukat. - Köszönés nélkül szakította a kapcsolatot az ellenségesnek tartott hajó. Mindenki az idegeneket, és az admirálist nézte. Egy kis szünetet tartva Eric megnyugtatta a sibitu „vendégeket”, hogy az embereknél nem szokás vetőcsőbe tenni a „bogarakat”. Bár a katonák elleni támadásért kijárna a halálbüntetés.

Visszatértek a félbeszakított beszélgetéshez, mely az egyik kivetett bolygóról szólt.

- Mit gondol? Biztonságosan megközelíthetjük? - kérdezte Eric. A sibitu bólintott. Még egy fél pillanatra átgondolta a helyzetet az admirális, majd kiadta az utasítást, mely szerint értesítsék a Földi Flotta hajóit, hogy megközelítik a bolygót, vagy bármi legyen is az.

Ayne, a priqu egyik hibridje végig hallgatta a beszélgetést a Földiekkel, és ő nem táplált ellenérzéseket a sibituk iránt. Mivel a priqu a nő generációját már majdnem tökéletesnek ítélte meg, több szólási joga volt, mint bármely más estellnek, vagyis hibridnek.

- Engedelmével arant! - lépett közelebb a férfihez, majd térdre ereszkedett, és fejet hajtott. A priqu a nőre nézett, majd a kezét nyújtva talpra segítette. - A sibituk meghallgatása nem kerülne semmibe. Hogyan vethetjük el az ötletüket anélkül, hogy meghallgatnánk? - A nő hangja sokkal inkább volt már emberi. Vonásai is sokkal finomabbak volta. Szeme kékségében szinte úszni lehetett volna.

- A sibitu egy alacsonyabb szintű faj. Nem hagyatkozhatunk az ő intelmeikre gyermekem. A priqu képes megoldani a problémát. - elkapta a nő karját, és közelebb rántotta magához. Ayne barna fürjei szinte a férfi arcát súrolták. - Ne merd megkérdőjelezni néped tudását. - Megrángatta a nőt. Szorítása egyre erősebb volt, de Ayne nem rezdült. - Egy nap a tiétek lesz a jövő. De addig még sokat kell tanulnotok, hogy kik is vagytok. És kik a teremtőitek. - Végül elengedte őt. A nő kissé hátra lépet, és ismét térdre ereszkedett.

- Bocsáss meg arant. - majd felállt, és elhagyta a hajó hídját. Az egyik estell katona a falnak támaszkodva végignézte a beszélgetést közvetlen közelről, majd tekintetével követte Ayne lépteit, míg el nem tűnt az egyik ajtó mögött. A szemben lévő falnál álló priqu katona pillantását elkapta, aki csak a fejét csóválta, nemtetszését kifejezve a tiszteletlen estellnek.

Ayne gyors léptekben igyekezett, de útközben találkozott egy másik hibriddel. A férfi szó nélkül követte őt, de úgy, hogy a nő észrevegye. Rissről nem volt túl jó véleménnyel. Végül a férfi törte meg a csendet, és folytatta útját már a nő mellett.

- Az arant ismét megalázott a többiek előtt? - kérdezte lágyan.

- Mit akarsz Riss?

- A priqu nem ért meg téged, pedig az ötleteid sokszor segítettek már neki. - felelte a férfi.

- Az arant szerint még sokat kell tanulnom. - vonta meg a vállát Ayne, de érzékenyen érintette a téma. Tudta, hogy Rissnek igaza van, de nem szívesen beszélgetett vele, mert nem lehet tudni, hogy valójában mire is gondol.

- Nem ismerik el a képességeid. Pedig ha te leszel majd az estellek arantja…. - a séta itt ért véget. Ayne szembefordult a férfival, és mutató ujját fenyegetően Rissre szegezte, akinek egy kicsit hátrálnia kellett, ha nem akarta, hogy a szeme bánja a fejmosást.

- Ezt ki ne mond többé! - Az érzékletesség kedvéért minden egyes szót megnyomott a mondatban, hogy a férfi jól az eszébe véshess. - Ez már felségárulás, amit művelsz! Hagyj békén Riss! Foglalkozz a saját dolgoddal! - Végül faképnél hagyta a férfit, és elviharzott. Riss még egy ideig a nő után nézet, bár a következő sarkon az befordult.

- Uram! Minden hajónk a cél felé fordult. Megközelítjük az bolygót. - jelentette a Földi Flotta helyzetét a kommunikációs tiszt. Az öt hajó kivált a két priqu romboló társaságából, és elindult a sibitu kapitány által megadott irányba. A tudományos tiszt csatlakozott a híd társasságához.

- Elég valószínűnek tartom, hogy víz forduljon elő a bolygó felszínén, ha egy csillagrendszerből lökődött ki. Ha viszont csupán csak a csillagpor sűrítménye lenne, tovább kellene keresgetnünk. - Eric a hadnagyra pillantott, és bízott benne, hogy találnak rajta vizet. A sibitu kapitány füttyögött valamit, mely a fordítás szerint „igen”-t jelent.                 

 A Namius romboló volt, mely közvetlenül követte a zászlóshajót. Ennek a rombolónak Jordan Weiss volt a parancsnoka. Az a Jordan Weiss, aki az admirális fia.

Sokaknak nem tetszett, hogy a sibituk segítenek a hazaút megtalálásában. Az ifjabb Weiss is közéjük tartozott, de bízott apja józanságában.

- Az admirális hiszi, hogy segíthetnek! - jelentette ki a hajó első tisztje. A szőke hajú nő nem csak első tisztje volt a hajónak, hanem a parancsnok menyasszonya is.

- Miért segítenének? Ők képesek megélni bárhol. A priqunak igaza van benne, hogy csak bogarak. - felelte Jordan. - Szuper fejlett bogarak.

- Ez most nem szívesség lesz. Ezt diktálja az érdekük. - felelte a nő. - A flottának szüksége van az üzemanyagra. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk.

A parancsnok ebben igazat adott az első tisztjének, bár kimondani nem mondta, még mielőtt legyőzöttnek éreztetné magát. Csak az arca rándult meg kissé.

Közben a priqu hajó is küzdött az üzemanyag problémával. A büszkeség nem engedte, hogy még véletlenül is a bogarak által megadott irányba induljanak. Hosszú utat tettek meg a robbanásig is, így az ő készleteik is eléggé a végüket járták. A deutérium meghajtáshoz viszont szükség lett volna a nehézvízre. Az arant, hogy ne érje a vád, hogy felelőtlenül döntött egy felderítő hajót küldött az embereket megelőzve a bolygóra.

- Scribes! - szólította leghűségesebb emberét. A férfi mellé lépett és fejet hajtott.

- Rendelkezz velem felség! - Az arant méltóságteljesen rápillantott, melytől a priqu csak még mélyebbre hajtotta a fejét.

- Az emberek által célba vett bolygóra kell küldened egy felderítőt. Nem tudhatja meg senki. Ha valóban találunk üzemanyagnak alkalmas anyagot, meg kell szereznünk annyit, hogy vissza tudjunk jutni a világunkba.

- Értettem uram. - felelte meghajolva a férfi. Mielőtt elmehetett volna a feladatát elvégezni, az arant elkapta a karját.

- Nem lehet fennakadás. Közvetlenül neked kell teljesítened a feladatot.

Tudta, hogy Ayne és a hozzá közelebb álló hibridek már kezdik kinőni a priqu tudását. Ezzel az aprósággal is csak megerősítenék bennük azt, hogy igazuk volt. De az estellekben nincs meg az a büszkeség, ami a priquban van. Ők már jobban elkorcsosultak az emberek irányába. Ezért lehetséges, hogy a priqu gyűlöli és imádja is egyben a teremtményeit. Gyűlöli őket azért, mert képesek a gőgön felül emelkedni, és a terveikhez irányt változtatni, és imádja azért, mert ő alkothatta meg a tökéletesség eme alkotásait, melyben saját vére is csörgedezik.

Scribes az arant kérésére a hozzá legközelebb álló embereire bízta a feladatot. A felderítő egységet egy árnyékolóval ellátva kilőtték a bolygó irányába.

Riss szokásos magányában bóklászott a hajó folyosóin. Nem igazán állt vele szóba senki. Az egyik sarkon azonban pontosan ő rá várt egy hibrid férfi. Nem törődömséget mutatva, szólalt meg.

- Ayne tudja, hogy ki vagy. - Riss ránézett a másikra, és halványan elmosolyodott.

Jamik egy régi kísérlet egyetlen túlélője. Az emberiséggel való keveredés első „szériájából” való. Őt calrasnak nevezték. Mivel nem volt ígéretes a kísérlet, és csak egyetlen túlélője volt, akit nem pusztított el a priqu, a calras névről tértek át az estellre. A priqu nem szeretett kudarcaira emlékezni, ezért törölte még a nevet is. Jamik volt az egyetlen fekete pont a makulátlan teljesítményükben, mely emlékeztette őket korábbi kudarcaikra.  

- Miből gondolod, hogy tervezek bármit is vele? - kérdezte Riss.

- Láttalak még mikor a lombikban kevertek ki. A priqu összes hatalom éhsége benned lapul. - felelte Jamik. Közelebb lépett a másikhoz, akinek már lehervadt a mosoly az arcáról.

- Csak segíteni akarok az új nemzedéknek. - felelte, miközben félre pillantott. Esze ágában sincs segíteni bárkinek is. És Jamik valóban ismeri a priqu hatalom éhségét, hiszen benne is van belőle.

- Ugyan barátom. - legyintett a calras elmosolyodva, majd hirtelen a férfire pillantott. - A barátom vagy ugye? - kérdezte, aggodalmat erőltetve az arcára.

- Hát persze. - hangzott a válasz, mely egy kis gúnyt rejtett magában. Pont annyit, amennyit az aggódó arckifejezés rejtett a másikon. - Te és én nagyon hasonlítunk. Már akkor miért ne lehetnénk barátok. De ha nem haragszol, nem beszélnék veled őszintén. Barátom. - Jamik kissé hátra döntötte fejét az éles szavaktól. Az estell még vetett rá egy szúrós pillantást, majd magára hagyta őt.

Jamik utána pillantott, és elmosolyodott.

- Még találkozunk. Barátom. - Mormogta az orra alá, és ő is útra kelt a hatalmas romboló folyosóján.