“Nem az számít, honnan indulsz, hanem az, hogy milyen döntéseket hozol arról, hogy hová akarsz végül eljutni.”

                                                                                                                                                      Anthony Robbins

                                            1. Rész

Xenophon egyszer azt mondta: „Én a magam részéről szívesebben üldözném az ellenséget feleannyi katonával, mint futnék előle kétszer annyival.”

A hatalmas, izzó kék óriás koronájának védelmében a flotta csendesen várakozott zsákmányára.

Az emberiség, mióta megkezdte űrutazó tevékenységét, semmit sem változott a régi időkhöz képest. Akadtak népek, melyekkel közeli, baráti viszonyt tudott kialakítani. Egyesekkel még keveredni is, hiszen genetikailag teljesen egyeztek a Földiekkel. Születtek elméletek, melyek szerint az ő leszármazottai vagyunk, csak már elfelejtettük. Történelmünk olyan zavaros, hogy ez a részlet elveszett. Ki tudja? Hiszen a galaxis hatalmas. Miért ne keveredhettünk volna el tőlük. Az ironikus az, hogy a régmúltban is mindig fürkésztük az eget a földönkívüliek után, aztán kiderül, hogy mi magunk vagyok azok.

Akadtak olyanok is a galaxisban, akikkel csak kereskedelmet folytattunk, egyébként kerültük őket, hiszen a kultúrájuk nem volt elfogadható számunkra. Ellenséges viszonyt senkivel nem mertünk kialakítani, hiszen még gyerekcipőben járunk az űrutazást tekintve, még ha segítséget kapunk is. Egyesektől jó szándékból, másoktól valamiért cserébe.

De ott van a priqu. Egy faj, mellyel szemben kénytelenek voltunk felvenni a fegyvert, hiszen álszent barátságuk hamarosan zsarnokoskodásba, kizsákmányolásba fordult át.

- Uram! A flotta a csillag védelmébe húzódott. A szenzorokat szétszórtuk a szektorban. - Jelentette az előkészületek menetét a fiatal tiszt a hajó parancsnokának. A középkorú férfi alaposan megnézte a jelentést. Látni akart minden szenzort. Tudta, hogy a rajtaütés közben nem hibázhatnak. De hogyan is hibázhatnának? A Föld komplett flottája erre az akcióra koncentrált. Tucatnyi romboló, az őket közre fogó cirkálók, és az apró vadászok. Mind-mind lélegzet visszafojtva várta azt a bizonyos jelet, mely szerint a priqu hajók itt lépnek ki a hipertérből.

A szenzorok a kijelölt pályákon haladva pásztázták az űr ezen részét. A képernyőn csak apró villanásokat lehetett látni, amint egy-egy megfigyelő egység helyzetjelentést tesz a központi számítógépnek.

Eric Weiss a hajó, és a flotta parancsnoka már régóta várja a bosszú pillanatát. Borostás arca megfeszült az izgalomtól, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet. Tekintete mereven szegeződött a fő képernyőre. Már minden előkészített. Az ágyúkat előre betöltette, és a pajzsgenerátorokat is feltöltötték. A gépházban is mindenki a vörös lámpa felvillanására várt.

Tudták, hogy a priqu a diplomáciai hajók mellé is egy kisebb flottát biztosít, melyek erősebbek a Föld hajóinál. A tervek szerint a túlerőre és a meglepetés erejére bízták magukat. Bár az utóbbi időben sok minden kiszivárgott az emberi engedetlenségből, melyért az elnyomó idegenek városokat perzseltek fel, és embereket hurcoltak magukkal.

Egyesek szerint ezért is kötöttek szövetséget az emberekkel, majd fordultak szembe velük. A priqu egy humanoid nép, mely sok hasonlóságot mutat a Föld lakóival. Már eleinte voltak gyanús eltűnések, melyekre nem volt magyarázat. Az ellenségeskedés kezdetekor viszont kiderült, hogy az idegenek hurcolták el az alanyokat, hogy fenntartsák saját fajukat. Létre hoztak egy hibrid fajt, mely képes szaporodni az emberrel, és a priquval is. Végül a Föld maga lett volna az új lakhelye a fajnak, mely már a sokadik bolygóját emésztette el.     

A csendes várakozást végül a parancsnok törte meg. Felvette a rádiót, majd kihangosította magát, hogy a flotta minden hajóján hallják őt.

- Emberek! Barátaim! Testvéreim! Ma eldől a Föld sorsa. Az elnyomó seregek egy részét, messze az otthonunktól feltartóztathatjuk, ezzel kirobbantva magát a háborút, mely nem csak minket, hanem szövetségeseinket is érint majd. Ők most nem lehetnek itt, de mi megküzdünk értük is. A Föld sorsa a kezünkben van. Ma egy apró lépést teszünk azért, hogy a jövőt megváltoztathassuk, és gyermekeink, unokáink már ne rettegjenek a priqutól, mely elragad mindent, amit megkíván. A zsarnokság kígyójának ma kitörjük a méregfogát. Ők erősebbek, mint mi, de nem küzdenek olyan célért. Lehet, hogy ma ez a csillag elnyeli hajóinkat velünk együtt, de megtesszük azt, amit meg kell tennünk. Ha az a sorsunk, hogy itt érjen a végzet karma, ám legyen! De gondoskodjunk róla, hogy ne ragadhasson el könnyen, had szakadjon bele a húsunkba! Sebek százaiból vérezve tudjunk még utoljára a szemükbe nevetni! Had izzanak az ágyúink! Had égjenek a hajtóműveink! Lángoljanak azok a hajók a másik oldalon! - A parancsnok lelkes szavaira megtört a csend, mely addig az egész flottára jellemző volt az utóbbi másfél - két órában. Eric tekintete is megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott ezektől a súlyos szavaktól. Érezte a felszabadultságot, ami átjárta őt. Az fiatalokon is észrevehető volt a lelkesítés utóhatása. Az addig félelemtől csillogó szempárok, melyek bizonytalanságot sugároztak, most elszántságot, és kemény akaratot mutattak. A legénység tagjai magabiztosan bólintottak egymásnak a számítógépek, a kommunikációs pult, vagy éppen a gépházak ágyúkezelő panelei mögül.

Alig, hogy elcsendesedett a flotta lelkes ovációja, a rendszer széléről egy szenzor vörös helyzetjelentő fénye sokkal nagyobb lett. Majd követte a többi szenzor is.

- Parancsnok! Dradis kontakt! - jelentette a radarnál ülő fiatal nő. - Nem a mieink. Nincs azonosító jel!

Mindenki tudta, hogy mi a dolga. Megjelentek a várt hajók a rendszerben, így elkezdődik, aminek el kell. A hajók gyorsan izzították a már amúgy is készenlétben lévő hajtóműveket, és elindultak a kék óriás koronájának a védelmi zónájából, hogy farkasszemet nézzenek az ellenséggel. A flotta lassú, majd egyre gyorsuló tempóban megjelent a csillag fényei közül előbukkanva. A parancsnokok a hajók hídján alig jutottak levegőhöz. Eric is a nyakánál igazgatta az ingét, és végignézett a körülötte sürgő emberek hadán. Lehet, hogy a halálba vezényli őket, de ha ezerszer is kell megtennie, megteszi. Az utolsó ellenőrző futtatásokat végezték a hajón.

- Ágyúk helyzete?

- Betöltve!

- Pajzsok?

- Felkészítve!

- R.I.?

- Zavarjuk az adásukat uram! Az interferencia működik!

A hajók feltartóztathatatlanul közeledtek. Az ágyuk sorra befogták a célpontot, és várták a parancsot. Az idegen hajó megpróbál kitérni a flotta elől. A parancsnoknak is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Ők egy kisebb flottát vártak, erre egyetlen hajó jelenik meg a hipertérből, ráadásul elég lomha, és ormótlan szerkezet ahhoz, hogy egy priqu diplomáciai vagy esetleg hadihajó legyen.

Úgy tűnt, a rendszerei túltöltődtek, hiszen a hiper hajtóművek többszöri próbálkozásra sem éledtek fel, csak halványan szórták a kékes fényt, de nem tudott gyorsulni.

- Kapcsolja az idegen hajót! - Utasította a kommunikációs tisztet, aki nyomban létrehozta a kapcsolatot.

- Itt Eric Weiss admirális, a Földi Flotta parancsnoka! Azonosítsa magát. - próbált kapcsolatba lépni az idegen hajóval. Válasz azonban nem érkezett, csak mélyen búgott a rádió.

- Itt a Földi Flotta admirálisa beszél! Azonosítsa magát! - A mély búgó hang mellé most az idegen hajó parancsnokának hangja is párosult, mely inkább csattogásból, füttyögésből és más, meghatározhatatlan hangokból állt. Felismerték a hangot, hiszen csak a sibituk kommunikálnak ezen az érthetetlen nyelven.

A sibituk egy kereskedő nép, mely más fajoknak szinte csak gondot okoz, hiszen a kereskedelem alapjait az emberektől tanulták. Addig csak elvették, ami kellett nekik, és otthagytak valamit, amire úgy gondolták szüksége lehet az illetőnek.

Minden bizonnyal most is menekültek valaki elől, hiszen nem szívesen kereskedik velük senki az embereken kívül. Mikor a sibitu parancsnok megtudta, hogy az ember flottájába futott, megkönnyebbült.

- Állítsák le a hajtóműveket! Feltöltjük a hajójukat! - szólt át a másik hajóra az admirális. majd az egyik páncéloshoz fordult. - Tudják meg, van-e náluk a számunkra alkalmas fegyverzet.

A flotta zászlóshajójának fogadó csarnokában dokkolt az idegenek hajója. A rágó szájszervekkel rendelkező sibituk megcsattogtatták rágóikat örömük jeléül, hogy emberekkel találkozhatnak a galaxis ezen részén.

Elkísérték őket egy fogadó terembe, ahol az admirális szóval tarthatta őket, míg emberei átkutathatják a szállítmányt. A sibituk megértik az emberi beszédet, de nekünk nem sikerült elsajátítani ezt a képességet, úgyhogy egy fordítógéppel kellet lefordítani a kapitány mondanivalóját.

A katonák közben feljutottak a hajóra, ami nem éppen volt higiénikusan rendben tartva.

Fejlettségükhöz mérten elég primitívek a rend fogalmával kapcsolatban. A szállítmányok között volt gyümölcs, ruha, technikai eszközök, és hús.

- Ezredes! Ezt nézze!

A hús már megromlott. Szárított hús akart lenni, de az eljárás nem éppen volt sikeres.

- Mi van vele? - kérdezte a tiszt, miközben az arca elé kapta a kezét a bűz elöl. - A füttyösök nem éppen igényesek az ételükre sem.

- Ez nem állati hús. Ezek itt parit tetemek. - felelte a vizsgálatot végző nő. Az ezredes a bűzzel nem foglalkozva leeresztette a kezét.

A paritok Egy nagyon félénk, apró nép. Mikor az emberek a bolygójukra mentek tündéreknek vélték őket. Hatalmas technikai fejlettséget mondhatnak magukénak. Az emberiséget elfogadták, mint szövetségest. Ha a paritok felbérelt fejvadászai rajtuk ütnek, hogy a flottájukban landolt egy sibitu hajó, mely a paritokat megölte, ismét egy ellenséggel többet tudhatunk magunkkal szemben, és egy értékes szövetségessel kevesebbet magunk mellett.