Szűts László lakatosnak tanult valaha (ahogy ő szokta mondani: „valamikor az őskorban”). Szakmájában nem igazán tudott érvényesülni, sőt, nem is nagyon akart. A mának élt, mint oly sok fiatal. Néha akadt pár kétes üzlete, amely után mindig megtollasodott kissé. Összeköttetései és sütnivalójának köszönhetően eléldegélt ifjú korszakában. Annyira bejött neki az élet emez oldala, hogy többé már gondolni sem akart rá, hogy változtasson.
   Remek eszének hála, tizenkilenc évesen ki tudott repülni a családi fészekből. Egy üzlettársával közösen béreltek egy kis lakást.
   Így szerényen, de eléldegélt. Ám a nyugalomnak hamarosan vége szakadt. Huszonegy évesen megkapta első behívóját a katonaságtól. A rákövetkező két évben megtanulta, mi az a rend és fegyelem. Fogcsikorgatva kibírta a testi és szellemi fenyítést, sőt, néha még élvezte is.
   Társaival nagyon jól kijött. Rengeteg barátra tett szert, el tudott beszélgetni akárkivel, akármiről. Kiváló humorából adódóan sokszor elhülyéskedett a haverokkal.
   Legjobb barátja egy vékony testalkatú, ám annál dinamikusabb fiú, Seres Zoltán volt. Kettejük kapcsolata érdekesen kezdődött. Ágyszomszédok voltak ugyan, de az első két hónapban nem váltottak egymással két szót.
   Egy őszi napon, amikor a vacsorájukért álltak sorba, László ügyetlenül fogta meg a tálcát, és annak teljes tartalma Zoltán egyenruhájának hátán landolt. Seres szemmel láthatóan dühbe gurult, nem is kicsit. Feje szinte szétrobbant a haragtól.
   Mondhatni, László nem igazán ijedt meg a vézna gyerektől. Úgy másfélszer annyi lehetett az ő súlya, ráadásul izmos is volt. Mit árthatott neki egy ilyen paprikajancsi?
   Zoltán azonban hirtelen olyan lendülettel ugrott neki vétlen támadójának, hogy a másik nem tudta kivédeni a támadást. László már a padlón feküdt, mire észbe kapott. Akkor aztán az ő arca is lángvörösre váltott.
   Két asztallal odébb a szakaszvezető költötte vacsoráját. Bizonyára hallotta a lármát a háta mögött, de még csak füle botját sem mozdította.
   A szituáció adta magát: László rárontott Zoltánra, és vadul püfölni kezdték egymást. Hemperegtek a földön, hol az egyik, hol a másik került felülre, hogy egy kissé átrendezze ellenfele pofázmányát.
   Végre az egyik nagydarab, jólelkű társuk közéjük lépett, fél kézzel leemelte Zoltánról Lászlót, majd miután talpra állította, testével falat képezett a viaskodó felek közt.
   - Elég legyen már! – mennydörögte ijesztő hangján – Nehogy már egymásnak essünk! Elvégre, arról szólna ez az egész pontosan, hogy mindannyian összetartsunk. Nem így van?
   A párbaj felek tüzesen egymás szemébe néztek. Egy szemernyit sem csillapodott a szikra, amely az imént lángra lobbant. Nyilvánvaló volt, hogy bármelyik pillanatban újra felszínre törhetnek az indulatok.
   Egyelőre azonban nyugton maradtak mindketten. László sorba állt egy újabb adagért, miközben a takarítónő magában szitkozódva kotorta össze a kárba veszett ételt. Zoltán feldúlt állapotban kirohant az étkezőből. Ez volt az első, és egyben utolsó összetűzésük.
   Továbbra is ágyszomszédok maradtak, sokáig szándékosan távol tartották magukat a másiktól. Tekintetük még véletlenül sem találkozott.
   Így ment ez hetekig, mígnem a sors úgy hozta, hogy a szakaszvezető, ismeretlen okból – vagy talán ok nélkül – őket ketten osztotta be a folyosót alaposan feltakarítani.
   Társaik emlékezetében még élénken élt a hetekkel korábban bekövetkezett csetepaté. Egyértelmű volt, hogy mindenki rájuk koncentrált, még ha nem is mutatta. A főszereplők pedig igyekeztek minél jobban kirekeszteni a külvilágot, és lehetőleg tudomást sem venni egymásról. Ez sikerült is egy darabig, de a véletlen ismét közbeavatkozott.
   László egy óvatlan mozdulat miatt elcsúszott; miért, miért nem, a folyosó azon részén, amely Zoltán hatáskörébe tartozott. Ez volt az a pillanat, amikor a sértettnek el kellett döntenie: tovább játssza a sértett fenevad szerepét, vagy engedi, gyengébb érzelmei vezéreljék. Azóta sem bánta meg választását.
   - Jó lenne, ha nem úszna a folyosó a vízben – szólalt meg szelíd gúnnyal a hangjában – Mások is szeretnének itt közlekedni.
   - Inkább a saját dolgával törődjön. Különben is, aki a másik nyakába önti a levest, ahelyett, hogy megenné, az ne is szólaljon meg.
   Ezzel minden jóra fordult. A civódó felekből bajtársak lettek, később pedig elválaszthatatlan barátok. Az udvaron szabadidejükben órákat tudtak beszélgetni, bármiről.
   Kialakult köztük egy különös kapocs: mindketten ki szerettek volna törni jelenlegi helyzetükből. Csillogó szemmel tervezgettek, álmodoztak, mint a gyermekek.
   Miután leszereltek, továbbra is tartották a kapcsolatot. Hetente többször beszéltek telefonon, de sokszor személyesen felkeresték egymást. Ez nem volt nehéz, hiszen mindketten Szegeden éltek, két utca választotta el őket.
   Egy nap Zoltán leszegett fejjel állított be László lakásába. Egy percig csak állt az előszobában, szemét a fehér, itt-ott piszkos – a női kéz hiányát kiemelő – padlón tartotta. Barátja soha azelőtt nem látta ilyennek. Belső civódást tükrözött egyértelműen ez a viselkedés, és László abban a néma percben alaposan felkészült a legrosszabbra.
   Zoltán ekkor mélyen egykori katonatársa szemébe nézett, és annyit mondott: - Itt a lehetőség, haver!
   Mint kiderült, ismerősei révén Zoltánnak megadatott az esély, hogy egy németországi étteremben szolgáljon fel, vendéglátói tapasztalatait és csekély német nyelvtudását kamatoztatva. Rákérdezett jólelkű rokonánál, nem vihet-e véletlenül kisegítőnek egy embert, és miután pozitív választ kapott, egyenesen idejött, mert keresve sem találna jobb segítséget.
   László évek óta erre a lehetőségre várt. Most azonban mégis megtántorodott. Valami oknál fogva távolinak, helytelennek tűnt elfogadni az ajánlatot.
   - Nézd, Zoli – kezdte bizonytalanul – Tudom, hogy rengeteget beszélgettünk a nagy áttörésről. Azt is tudom, hogy ez rettentő nagy lehetőség, egy életre le lenne a gondunk a megélhetésről. De…
   - Nem mersz belevágni? – kérdezte megütközve Zoltán, majd amikor barátja szemébe nézett, meglátta a választ minden további kérdésre. Fejét ismét lehajtva, szó nélkül az ajtóhoz lépett, kinyitotta azt,  és távozott.
   Ezen a napon látták egymást utoljára.
   Zoltán akkor azt gondolta, nagyjából tudja az okokat László viselkedésére. Ez azonban nem így volt.
   László, mielőtt katonának hívták volna, megismerkedett egy bájos teremtéssel. A szomszéd lány szúrt neki szemet, aki egy egyetemi szaktársnőjével közösen bérelte a lakást. A fiúk elhatározták, hogy közelebbről megismerkednek a hölgyekkel. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy László a feketét, barátja pedig a barnát hálózza be. Így volt ez rendjén. Egy nap aztán átmentek szívük választottjaihoz, megkérdezték, meghívhatják-e őket magukhoz egy csésze teára. Igent mondtak az invitálásra, elég könnyen, mivel egyiküknek sem volt komoly kapcsolata. A dolog pedig úgy alakult, ahogy ilyenkor alakulnia kell. Szép lassan összemelegedtek, és… hát, megtörtént, aminek meg kellett történnie – Lászlóék a fiúk, barátjáék a lányok lakásán estek egymásnak, mivel egyszobás volt mindkét albérlet, és csak így fértek el.
   Két nap múlva érkezett a behívó.
   Újdonsült barátnője eleinte minden héten írt levelet Lászlónak. Fél év elteltével viszont ezek az alkalmak igencsak megritkultak. Először kéthetente érkezett küldemény, majd havonta, az utolsó fél évben viszont semmi életjelt nem adott magáról a lány. Pedig László minden szavára válaszolt, sőt, még gyakrabban is írt, mint ő.
   Amikor hazatért, ugyanoda visszaköltözhetett, ahol addig élt, mivel barátja továbbra is fizette a bérleti díjat, egyedül. A szomszéd lányok viszont elköltöztek onnan. László hiába kérdezte lakótársát hollétükről, ő, mint mondta, nem tud semmiről, egyik napról a másikra eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
   László kissé csalódott, de bizakodva nézett a jövőbe. Újra üzletelgetni kezdtek barátjával, az élet folyt tovább korábbi medrében.
   Két héttel később, amikor ki akart lépni az ajtón, majdnem hasra esett. Nem vette észre, hogy a lába előtt hever egy kék vászonnal bevont, füles mózeskosár, benne apró csecsemő mozgolódott. Éppen a szemét dörzsölgette hosszú szunyókálás után. A baba hasán négyrét hajtott papírlap feküdt. László remegő kézzel kibontotta, és összeszűkült szemmel, egyre idegesebben olvasta a sorokat:

   „Kedves Laci!
   Sajnálom, hogy nem írtam neked az utóbbi időben. Egyszerűen nem tudtam, mit írjak. Az igazat meg nem akartam leírni. Amint ezt olvasod, már bizonyára kitaláltad, akkori, első és utolsó kalandunk nem múlt el nyomtalanul. Bocs, de én nem tudom megadni neki, amire szüksége van. Egyszer, talán majd megkereslek benneteket, de addig élnem kell a saját életemet. Kérlek, viseld gondját.
   Szerelmed: Angelika”

   „Szerelmed: Angelika!” Nagyszerű! – dühöngött magában a férfi, és összegyűrte a papírt.
   Sokáig ott állt, megkövülten szemlélte az apró csecsemőt, aki mit sem tudott az őt körülvevő világról.
   A csöppnyi szemek annyira meghatották a fiatal apukát, hogy nem volt szíve megválni a gyermektől. Úgy döntött, felneveli. Ez volt az a döntése, amit aztán a későbbiek során leginkább megbánt.