Három nappal később kaptam meg az injekciót, mint kellett volna. Hét elején hatalmas hó esett, megbénult a közlekedés, bent kellett maradnom a munkahelyemen, nem tudtam időben eljutni a lelkigondozóba. Fájdalommentesen kaptam meg a három heti adagot, a gondozónő nagyon megértő volt, felírt egy kedélyjavító receptet. A munkámról érdeklődött, mondtam neki, hogy otthagytam a biztosítót, megint újságíró leszek, sok sikert kívánt, udvariasan elköszöntünk. Ha visszagondolok rá, büszkeség fog el, hogy már három éve nem kerültem a pszichiátriára. Kezdem elfelejteni az egészet. Orvosok, betegtársak, minden távolinak tűnik. Ahogy elérek a buszmegállóig, el is felejtem az egészet, azon gondolkodom, még ma bemenjek-e az okmányirodába, vagy halasszam holnapra. A lustaságom győz, hazamegyek. A barátom számítógépezik, mutatja az aznap készített fotóit, az egyetem arborétumában csinált néhány jó képet különböző madarakról. Ez a szenvedélye, ha csak teheti, terepen van. Kinyitunk egy üveg bort, a jövőről beszélgetünk. Egy hét múlva Erdélybe utazik önkéntes munkára, egy évig lesz ott. Először fogok egyedül élni. Elhallgatunk. A kapcsolatunkra gondolok. Éjjel álmomban pedig meghalok.

Szép, napsütéses májusi nap, az egyetem lépcsőjén egy szőke, félhosszú hajú, szemüveges lány üldögél sportos öltözékben. Körülötte beszélgető csoportok. Ahogy belehallgat az egyik társalgásba, úgy érzi, ez a beszélgetés egyszer már lezajlott, máshol, másokkal. Csörren a telefonja, a nővére hívja, menjen haza, várják már. Elindul. Nem száll föl a buszra, gyalog megy. Hirtelen futni kezd. A kollégiumnál megáll. Zokog. Sírva indul tovább. Egy Krisztus-szobor mellett megpihen, tovább fut a templomig, közben úgy érzi, valami rendkívüli dolog történik vele. Felnéz az égre, a lemenő nap élénkvörös sugarai megmagyarázhatatlan érzéssel töltik el. Otthon közli a szüleivel, hogy orvoshoz kell vinniük.

- Paranoid skizofrénia, mondja a doktornő.
Anna megszédül. Tudta, hogy baj van, de ezt nem gondolta. Elmegyógyintézetbe viszik, és többé nem rendelkezhet a sorsa felől? Az orvos megnyugtatja, annyit jelent csak, hogy élete végéig gyógyszereket kell szednie, pszichoterápiás kezelésre járnia. Anna nem érti. De hát ő nem hall hangokat! Igen, néha előfordul, hogy skizofrén betegek nem hallanak hangokat - mondja az orvos. A klinika udvarán Anna sírni kezd. Vége a fiatalságának, nincs értelme az életnek, jobb lenne meghalni.

Az okmányirodában alig vannak, hamar elintézem a dolgomat. Hazamegyek, Miki nincs itthon, biztos boltba ment. Másfél éve vagyunk együtt, hamar összeköltöztünk, boldogok voltunk. Aztán a pszichiáterem tanácsára úgy döntöttem, pár hónapot Budapesten töltök egy rehabilitációs intézetben, erre majdnem ráment a kapcsolatunk. Nincs időm tovább elmélkedni, Miki hazaérkezik.

- Ön nem skizofrén. Hangulatzavarral küzd.
Anna arra gondol, mindegy, ez nem változtat semmin, más, mint a többi ember. És mégiscsak egy közülük. Más élményeket is megél, mint az egészségesek, ez jó. Máshogy látja a világot, más az értékrendje, ez így jó. Első a lélek békéje.
- Nem is örül a hírnek?
- A diagnózis csak címke. - válaszolja kifelé menet.

- Hozzunk létre magunkban egy folyamatosan inspiráló belső válságot, helyezzük ki magunkat a "tudom, mit nem tudok" világába!
Az oktató szavait hallgatva Anna lázba jön. Ez az, ami neki kell! Így fog fejlődni. Nem a biztosítási szakmában, hanem a magánéletében.

 

Hajnali öt órakor ébredt. A bejárati ajtó nyitva, elindult a büfébe. Köszönt a portásnak, és aprót dobott az automatába. Kávézás és dohányzás közben a portással beszélgetett. Felsétált a padokhoz, várta, hogy felébredjenek a többiek. A mai pszichodráma foglalkozáson ő fogja szimbólumokban elmesélni a történetét. Azt találta ki, hogy sebesült főnixmadár, eddig háromszor pusztult el és született újjá. Kicsit közhelyesnek tartotta a metaforát, de nem jutott jobb az eszébe. Fél nyolckor visszasétált az épületbe, hogy bevegye a reggeli gyógyszereit. Utána lement a konyhába, ugyanis ő volt a reggeli felelős. A reggeli utáni első foglalkozás a nagycsoport. Csendben ülve hallgatta a többiek problémáit, úgy érezte, neki nincs olyan aktuálisan nagy gondja, amit meg kellene osztania a társaival. A foglalkozás után titokban felhívta Mikit, aztán lefeküdt pihenni.

- Telepatikusan kommunikálok veled - mondta Anna a jóképű, fiatal orvosnak, aki azt felelte:
- Igen, könnyen lehet.
- Ne erősíts meg a hülyeségeimben! – vágott vissza. Napok óta a pszichiátrián van, nem érti, mi történik vele, csak azt tudja, hogy beleszeretett az orvosába. Mikor először meglátta, azt hitte, színész, és ez az egész csak színdarab, amelyben ő a főszereplő. De nem volt rejtett kamera, ez a valóság. Attila, az orvos kedves volt vele, azt mondta, neki is vannak érzelmei, és az egész kórház arról pletykál, hogy beleszeretett a páciensébe. Mielőtt Anna felkiálthatott volna örömében, így folytatta:
- De ez így nem mehet tovább! Haza kell menned.
A lány nem tiltakozott, tudta, ennek a történetnek ezzel még nincs vége.

Éjjel felriadtam, és megijedtem, mert Miki nem volt mellettem az ágyban. Eszembe jutott, hogy hazautazott a szüleihez. A reggeli kávé közben azt tervezgetem, hogy folytatom a tegnap elkezdett regényemet, és írok pár cikket. Elkezdek írni, és úgy érzem, nem tudom szavakba önteni azt a sok mindent, ami velem történt.

Anna három hétig őrlődött, mielőtt szakított volna Gáborral. Horvátországban nyaraltak, mikor beleszeretett Gábor egyik legjobb barátjába. Lelkiismeretfurdalás gyötörte, és úgy érezte, beszélnie kell Gáborral. Erőt vett magán, és őszintén elmondott mindent. Gábor sírt, mire Anna könnyei is eleredtek. Első nagy szerelmétől vett éppen búcsút. A szakítás után depresszióba esett. Próbálta keresni Lackót, de tudta, úgysem lesz ebből semmi. Aztán egyszer csak elvesztette a kapcsolatot a valósággal...

- Elnézést, hogy kell leírni, hogy Beaumarchais?
A tanárnő felháborodott, műveletlennek nevezte Annát, és közölte vele, hogy nem való mindenkinek a magyar szak, Anna inkább menjen szobalánynak. Anna nem vette a szívére a dolgot. Elhatározta, hogy bizonyítani fog. Írt egy tizenkét oldalas dolgozatot, tartott egy kiselőadást, így a szemeszter végén jeles eredménnyel zárta a kurzust.

Anna éppen számítógépezett, mikor édesapja bejött hozzá a szobába, és azt mondta, el kell mennie, de nemsokára jön, hazahozza Anna pár hetes kiskutyáját, egy barna törpetacskót. Anna nagyon megörült, izgatottan várta apja hazaérkezését. Mikor meglátta apja kezében a cipősdobozt, és benne az icipici kutyust, megdobbant a szíve. Elnevezte Diónak a kis állatot, és bevitte a szobájába. Letette az ágyra, simogatta, dédelgette, Dió pedig békésen aludt.

- Attila, segítenél nekem? A barátnőm beteg, ugyanaz a diagnózisa, mint nekem. – mondta Anna. A fiatal orvos gondolkodás nélkül felvette a lányt az osztályra. Miután elbeszélgetett vele, Annához ment, félrehívta, és így szólt: - Nincs kedved meginni velem egy kávét valamikor? Anna szóhoz sem jutott. Igent mondott, és el sem hitte, hogy szerelme randira hívja. Pár nappal később Anna kedvenc kávézójában találkoztak. Anna szíve majd kiugrott a helyéből. Végül csalódott. Attila arra kérte, legyen a szeretője a barátnője mellett.

Anna épp a madarakat nézte a közeli fákon, mikor hirtelen valaki hátulról megölelte. Hátranézett. Egy betegtársa volt, aki gyorsan be is mutatkozott: Domonkos. Beszélgetni kezdtek. Pár napon belül jó barátságba kerültek. Domonkos viszont többet szeretett volna ennél. Próbálta megcsókolni Annát, aki visszautasította. Inkább arra kérte a fiút, hogy énekeljenek, úgyhogy rákezdtek a Tankcsapdától az Egyszerű dalra.

- Próbáljon meg kibékülni Mikivel, hiszen szereti, most is miatta sír. Egy kapcsolatfüggőnek nincs rosszabb, mint egyedül lenni. – mondta a gondozónő Annának.
– De nem bírok vele. Mindig azzal jön, hogy nekem plátói szerelmeim vannak, és soha nem fogom őt annyira szeretni, mint mást. Nem tudom boldoggá tenni.

- Nem vagyok hajlandó ezzel a dolgozattal kiállni a tanszék elé. Wass Albertről írni kockázatos. Nem vállalom. – mondta az egyetem oktatója. Anna nem lepődött meg. Nem a szíve csücske Wass Albert, csak Attila miatt választotta. Úgy döntött, leadja a magyar szakot. Ideje lenne végezni, legalább kommunikáció szakon. Kommunikációs diplomamunkáját a pszichés betegek társadalmi megítéléséről írta. Fókuszcsoportos beszélgetést szervezett, és egyéni interjúkat készített betegekkel és orvosokkal. Az eredmény nem lett meglepő. Hatalmas előítélet él az emberekben a mentális betegekkel szemben. Anna viszont örült, hogy más, mint a többiek.

A pszichiáter laborvizsgálatra küldte Annát. Az eredmény meghökkentő lett: Anna prolaktin szintje 4500 lett, jóval magasabb a normálisnál. Endokrinológushoz küldték, aki azt mondta, valószínűleg agyalapi mirigygyulladásról van szó. Fél évvel későbbre kapott időpontot MR és CT vizsgálatra. Addig úgyis meghalok, gondolta Anna.

- Biztos úgy jön le kívülről, hogy feszült vagyok. – mondta Anna a doktornőnek, aki azt válaszolta, hogy Anna így kapcsolódik az emberekkel, hogy mindent meg szeretne osztani. Ezt a szerelemben meg lehet tapasztalni. Emiatt kevés emberrel fog közel kerülni egymáshoz; kevés embernek fontos annyira, hogy ennyi időt és energiát áldozzon rá, és ő sem tud mindenkivel összekapcsolódni; a többiekkel felszínesebb kapcsolata lesz.

 

Anna sok mindenről beszélgetett már a pszichiáterével. A doktornő szerint azért volt szükség a klinikai tartózkodásokra, hogy a kisgyermekkora óta elfojtott sérelmek, problémák újra a felszínre tudjanak törni. Kicsit megríkatta Annát. Arról is többször beszéltek, hogy Anna szerelmi légvárakat épít, lufikat fúj a plátói szerelmeivel kapcsolatban, és hogy ezeket a lufikat ki kellene lukasztani, vagy el kellene engedni. Ezzel összefüggően ne nagyítson fel, ne idealizáljon az egekbe másokat, ne legyen kisebbrendűségi érzése. És a legfontosabb: amíg Anna nem tudja szeretni magát, addig más sem fogja tudni. Azt is mondta, hogy Anna a saját maga köré épített falat bontsa le, és csak védőpajzsot használjon nehéz helyzetben. Nyitottabbnak kell lennie, ami a szívét illeti.

 

Annának névnapi összejövetelt szerveztek a barátai. Attila is eljött, így aztán Anna nemigen foglalkozott mással. Mikor Anna barátnője hazaindult, és megkérte Attilát, hogy vigye el kocsival a buszmegállóig, megkérdezték Annát, nem tart-e velük. Anna persze igent mondott. Miután a barátnője elment, Anna kíváncsian várta, mi fog történni. Attila azt javasolta, menjenek be a belvárosba. Beszélgettek, jól érezték magukat, majd Attila hazavitte magához Annát. Együtt töltötték az éjszakát, Anna boldog volt. Reggelig. Reggel érezte, nem lesz folytatás. Így is lett, Attila elmondta, hogy nem szeretne kapcsolatot. Hazavitte Annát, és azt tanácsolta neki, éljen, bulizzon, pasizzon. A következő egy évben Anna megfogadta a tanácsot.

Anna a belváros egyik terének padján üldögélve beszélgetett édesanyjával arról, hogy a szakítás után az élet megy tovább. Anna úgy érezte, végre őszinte lehet az anyjával, és elmondta neki, hogy az utóbbi pár napban milyen furcsának látja a világot. Mintha mindenki ismerné, róla beszélne, úgy érzi, kamerák figyelik minden mozdulatát, róla szólnak a tv-műsorok és az újságcikkek. Majd így szólt:
- Túl sok itt az ember.
A tömeg abban a pillanatban, mintha meghallotta volna, elvonult a térről.

Miután Anna kijött a pszichiátriáról, és visszament az egyetemre, elmondta a tanárainak, mi történt vele. Volt, aki kinevette, de a legtöbben megértőek voltak. Az első napokban Annának erős déja vu érzése volt, amit meg is osztott az egyik oktatóval:
- Olyan, mintha egyszer már hallottam volna az órán elhangzottakat.
A tanár nem lepődött meg, azt mondta, ez a kurzus minden félévben fut, Anna biztos felvette már egyszer.

Anna elkísérte édesanyját a temetőbe. Amíg anyja a sírt rendezgette, rágyújtott, felnézett az égre, és azt kívánta, bárcsak melegebb lenne az idő, és kisütne a nap. Észak felé fordult, és koncentrált. Északon napsugár jelent meg az égen. Kelet, Nyugat és Dél felé is megismételte a rituálét. Végül meleg lett, és sütött a nap. Anyja ekkor ránézett, és azt mondta:
- Azonnal haza kell mennünk.

Az első időben Anna minden egészséges ismerősének mesélt a betegségéről. A legtöbben úgy reagáltak, hogy Annának különleges, természetfeletti képességei vannak, vagy éppen a jövőbe lát. De abban mindenki egyetértett, hogy le kellene írnia az élményeit.


Rendkívüli nagycsoportot hívtak össze. Mindenki kíváncsian várta, miről lesz szó. A kezelők megkérték az egyik lányt, hogy meséljen. A lány hallgatott. Elég sok idő eltelt, mire az egyik kezelő, megunva a hallgatást, így szólt:
- Ha nem beszélsz, haza kell menned.
A lány sírni kezdett, de továbbra sem szólt. Végül többszöri kérésre elmondta, hogy a házban többen alkoholt és drogot fogyasztottak előző este. A nagycsoport vége az lett, hogy a fél társaságot hazaküldték.

Anna a szobájában számítógépezett, mikor kiáltozásra lett figyelmes. Kiment a szobából, és meglepődve tapasztalta a kinti pánikot. Egy fiú rohant el mellette a hátsó mosdó irányába, ahonnan női sikoltozást lehetett hallani, majd az ügyeletes nővér futott be a fiú szobába, ahol a tömegtől már szinte mozdulni sem lehetett. Hamar kiderült, mi történt. A fiú szobában feküdt egy cukorbeteg fiú, aki nem evett, ráadásul felvágta az ereit egy borotvával. Ezt egy lány vette észre először, aki berohant a hátsó mosdóba, és szintén felvágta az ereit. Felbolydult az egész ház, mindenki megpróbált segíteni rajtuk. Szerencsére nem történt tragédia, a mentők hamar kiértek. Az intézet vezetője is megjelent, aki így szólt a tömeghez:
- Hogy összegyűltünk ezen a szép estén.

Az MR és CT vizsgálat után az endokrinológus megnyugtatta Annát, hogy nincs agyalapi mirigygyulladása. Anna azt mondta, szerinte gyógyszer mellékhatás. A doktornő felháborodott, közölte Annával, hogy ne diagnosztizálja saját magát, nem ért hozzá, és biztosan nem arról van szó. Visszarendelte Annát egy hónap múlva. Egy hónap múlva elmondta, hogy utánanézett az internetes keresőben, és tényleg gyógyszer mellékhatásról van szó.

Tizenkét éves korában azt mondták Annának, hogy csontritkulása van. Anna intenzíven sportolt, de most azt mondta az orvos, hagyja abba, és menjen vissza fél év múlva. Anna nem kapott gyógyszert, és semmilyen kezelést. Fél év múlva azt mondta neki az orvos, hogy meggyógyult a csontritkulásból.

Anna elmesélte az ismeretlen orvosnak a betegsége történetét. Igyekezett minden részletet elmondani, bent is volt jó sokáig. Az orvos buzgón jegyzetelt, és kérdezett. A beszélgetés végén a diagnózis nem skizofrénia volt, hanem „nem szervi eredetű pszichózis”.

A terápiás idő utáni kimenő alatt Anna rendelt magának a McDonald’s-ban egy sajtburger menüt, majd miután megette, átsétált a Camponába, ahol cigit és fülbevalót vett. Mikor visszaért a házba, az órára nézett, és megállapította, hogy mennie kell a kezelőjéhez. A pszichológusnak arról beszélt, hogy a párjával sokat isznak, és veszekednek. A kezelő azt tanácsolta, beszéljen erről csoporton, hogy a többiek el tudják mondani a véleményüket, és tanácsot tudjanak adni. Anna elégedetlen volt. Mindig ezt a választ kapta. Neki arra lenne szüksége, hogy a pszichológus adjon tanácsot, és semmi kedve megint erről beszélni mindenki előtt. Hiábavalónak tűnt.

Anna dél körül kelt. Ránézett a telefonjára, és látta, hogy az egyik legjobb barátnője kereste. Felhívta, és megbeszélték, hogy nemsokára találkoznak a belvárosban. Beültek egy kocsmába, és egy korsó sör mellett beszélgettek. Egyszer csak Annára déja vu érzés tört rá. Egy évvel ezelőtt ugyanitt beszélgettek hasonló dolgokról. Úgy érezte, előre tudja barátnője válaszait. Később sétáltak, és bementek egy bevásárlóközpontba, ahol éppen állatkiállítást tartottak. Miután körbesétáltak, Annában csak nőtt a furcsa érzés. Megvárta barátnőjével a buszt, majd felhívta egy fiú ismerősét, akivel akkor már két éve nem beszélt, és megkérte, hogy aznap este hadd aludjon nála. A fiú nem lepődött meg, egyetlen kérdése az volt, hogy csak ma este? Megbeszéltek egy találkát. Közben Anna barátnője visszajött, mert aggódott, és azt tanácsolta Annának, menjen orvoshoz. Anna nem hallgatott rá. Találkozott a fiúval, akinek szintén feltűnt Anna különös viselkedése. Pszichopatának nevezte Annát, és hazament. Anna a buszmegállóban üldögélve várta meg a reggelt. Az első busszal hazament, és lefeküdt aludni. Kálváriája ezzel megkezdődött.

Annának régóta tetszett egy fiú, aki demonstrátor volt magyar szakon. Azt találta ki, hogy megkéri a fiút, hadd készítsen vele interjút az egyik kommunikációs órájára. A fiú nemet mondott az interjúra, de mivel nagy nőcsábász volt, azt mondta Annának, hogy szívesen találkozna vele. Anna büszkesége tiltakozott, nem tetszett neki, hogy a fiú számára egyértelmű, tetszik neki. Nemet mondott. A fiú győzködni kezdte, végül abban maradtak, hogy ha Anna születésnapján sütni fog a nap, elmennek együtt valahová. Március 16-án szépen sütött a nap. Anna az egyetem lépcsőjén üldögélt, mikor felbukkant a fiú. Megbeszélték, hogy este találkoznak. A továbbiak azonban nem úgy alakultak, ahogy Anna szerette volna. A fiú csak szexet akart, és mivel nem kapta meg, eltűnt Anna életéből. Fél év múlva aztán telefonált, és megkérte Annát, menjen át hozzá beszélgetni. Így lett Annából szerető.

Miki mégsem utazik el Erdélybe. Ő csalódott emiatt, én örülök. Szeretném rendbehozni a kapcsolatunkat. Újra szerelmes leszek, tudom. Szeretnék végre babát vállalni, és életem végéig elköteleződni. Mikihez tartozom, és azon leszek, hogy boldoggá tegyem.

Anna tizenkét éves korában rendszeresen lopott a közeli élelmiszerboltból. Nem mintha szüksége lett volna azokra a dolgokra, amiket elcsent, csak segélykérés volt, hogy valaki vegye végre észre, hogy baj van. Elköltöztek másik városrészbe, Anna iskolát váltott, és még nem voltak új barátai. Végül lebukott, a biztonsági őr rajtakapta. Nagyon elszégyellte magát. Hazament, és bevett egy levél gyógyszert. Meg akart halni. Aztán hánynia kellett. Mikor édesapja hazaért, a nyakába ugrott, és elmesélt mindent.

Tizenhat évesen Anna anorexiás lett. Hetekig nem evett mást, mint napi egy darab kekszet. Harmincnégy kilóra fogyott le, ami egyedül a gimnáziumi angol tanárnőjének tűnt fel. A beszélgetésük hatására Anna újra elkezdett enni, sokszor keveset, és egy idő után meggyógyult. Otthon semmit sem vettek észre az egészből.

 

Kislánykorában Anna nagyon vagány volt. Folyton a fiúkkal játszott, határozott volt, vezette a többieket. Édesanyját be is hívatta az osztályfőnök, és azt mondta neki, hogy Anna terrorizálja a többieket, mindig azt kell játszani, amit Anna akar. Ahogy teltek az évek, Anna egyre befelé fordulóbb lett, és a serdülőkori testi változások az önbizalmát is elvették, többé nem tartotta magát szépnek, és úgy érezte, kevésbé értékes a többieknél. Ez az érzés felnőttkorában is kíséri, nagyon fontos lett számára a külső megerősítés. Önértékelését nagyban befolyásolja, mások miként tekintenek rá. Minderre akkor jött rá, mikor a pszichológusával beszélgetett. A pszichológus lány azt is tanácsolta neki, hogy próbáljon létrehozni egy egyensúlyt a pszichotikus pörgés és az azt követő érdektelenség között.

 

    Annának nagyon jólesett, hogy az új szobatársnő kezelője megköszönte neki, hogy kiment tegnap a kezeltjével. Anna hiába mondta, hogy amúgy is ki akart menni, még egyszer megköszönte, és azt mondta, hogy Anna már annyi mindent berakott a közösbe, hogy nem akarta, hogy plusz teher legyen rajta.

   

    Anna így folytatta a korábban megkezdett naplóját: „Azt hiszem, ideje írnom a hétvégi konfliktusomról az egyik fiúval. Pénteken kettesben beszélgettünk a konyhában, és megosztott velem pár dolgot. Például azt is, hogy itt bent a házban borozgattak, és hogy ő csak azért van itt, hogy kulturáltan tudjon drogot fogyasztani, és hogy majd csak 30 éves korában fogja abbahagyni a szerhasználatot. Először meg sem fordult a fejemben, hogy ezt bárkinek is elmondjam, de szombaton beszélgettem a szobatársnőmmel, és vele megosztottam, ő pedig azt tanácsolta, hogy beszéljek a nővérrel. El is mondtam a nővérnek, amit most már bánok, mert igaza van a srácnak abban, hogy az én terápiámat az nem segíti, ha árulkodok másokra. Nagycsoporton sajnos előjött ez a téma, és most úgy érzem magam, mint akiben nem lehet megbízni, és nem tud titkot tartani. A párom is úgy látja, hogy nem kellett volna ebbe belekeverednem. A mentorom úgy látja, hogy alárendelt kapcsolat alakult ki köztem és a fiú között. Azt hiszem, igaza van. Talán azért történt így, mert a srác nagyon emlékeztet az unokabátyámra, aki kiskoromban sokszor elnyomott, és bántott, de ugyanakkor szeretett is. A fiú is hasonlóan viselkedik velem. Megfenyeget, hogy ha ezek után bármit elmondok neki, ő is továbbadja majd, ugyanakkor orgonacsokrot hoz nekem, és kakaót készít nekem. Kedvelem, de nem szeretnék a befolyása alá kerülni.”

    A pszichiátere azt tanácsolta Annának, járjon el közösségbe. Létrehoztak egy klubot a hasonló betegségekkel küszködőknek, Anna is csatlakozzon hozzájuk. Anna így is tett. Rendszeresen járt a programokra, és sokat beszélgetett betegtársaival. Néhányukkal azóta is tartja a kapcsolatot.

    A pszichológus arra kérte Annát, vezessen listát arról, mit csinált egész nap. Anna nem örült a kérésnek, mert nem szokott túl sok mindent csinálni. Vagy alszik, vagy számítógépezik. De tudta, pont az a cél, hogy ezen változtasson.

    Egyik nap Attila azt mondta Annának, hogy egy másik orvos is szeretne vele beszélgetni. Annának nem sok kedve volt hozzá, de beleegyezett. Az a bizonyos másik orvos, Attila főnöke, arról beszélt, hogy orvos és páciens között nem alakulhat ki szoros kapcsolat, és különben is, Attilának Anna csak egy a sok páciense közül. Anna hallgatott, majd a beszélgetés végén jó erősen becsapta az ajtót. 

 

Fáradtságom olyan, mint egy kezdődő pszichotikus epizód. Gondolataim egy irányba fókuszálnak. A tábor hatása nem múlik, függő lettem. A párom nem érti. A nagyok társaságát választottam az övé helyett. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni – mondja. Szeretném vele megosztani örömömet, de közben félek, elveszítem. Ő nem látja bennem az írót, csak a beteget, aggódik, nem ok nélkül. Öt napom van visszarázódni. Vissza akarok rázódni? Folytatnám inkább, józanul, itthon. Nem választom a magányt, ez nem az én döntésem. Írok, hátha neki is tetszik, és megérti, nem ellene irányul. Ő is ír, fotózik, dolgozik, nem kérem számon. Gyenge vagyok kiállni magamért, csak neki mondok nemet – hajtogatja, s közben érzem: ha nem támogatnak, nem fog menni. Külső megerősítésre szomjazom, hogy ne csak olvasó legyek, hanem alkotó. Társam kritizálhat, de szeressen; nem akarok menekülni: alvásba, őrületbe, normalitásba, élni akarok, önmagamhoz hűbben, más minőségben. Szeretsz? Ha nem, hát nem.

Anna egy nap úgy döntött, jelentkezik az egyetemi rádióhoz szerkesztőnek. Meghallgatták, és felvették műsorvezető-szerkesztőnek. Egy színházi témájú műsort vezetett, mely a rádió leghallgatottabb programjává vált. Anna nagyon élvezte. Még szinkronhangnak is felkérték, de közbeszólt az élet. Anna kórházba került.

Megint késtem az injekcióval. A gondozónő már nagyon várt. Megdorgált, amiért nem vagyok elég stabil. Ő egyértelműen a Miki pártján áll. Soha nem leszek elég jó neki sem.

Miki büntet. Akkor veszi fel a telefont, ha úgy tartja kedve, és meg sem próbál kedves lenni velem. Mit követtem el, hogy állandóan bűnhődnöm kell? Alárendelt vagyok a kapcsolatban, igyekszem megfelelni Miki kénye-kedvének. Meddig működik még ez így? Nem tudom.

 

Anna a munkahelyi szünetben sietett a dohányzóba, hogy minél több ideje legyen beszélgetni a főnökével, aki úgy tűnt, viszonozza Anna érzelmeit, annak ellenére, hogy családos. Annát nem érdekelte semmi, csak szerelme hangulatingadozásai viselték meg, ami, mint utóbb kiderült, ingerültségből fakadt, amiért Anna nem érti meg a helyzetet. Végül kirúgta.
Anna arról beszélt nagycsoporton, hogy vonzódik az egyik kezelőhöz. Nem ő volt az egyetlen, így kevésbé volt kínos. Betegtársa elmesélte a kezelővel kapcsolatos szexuális fantáziáit. Anna idáig nem merészkedett. Megmaradt a problémacentrikus gondolkodásnál, hogy ezt hogyan oldja meg. Az élet adta meg a választ. Beleszeretett másba.

 

Anna szakított Mikivel. Beleszeretett a főorvosba. Várta volna, hogy Mikinek fájjon, de ő rohant a szeretőjéhez. Anna egyedül maradt, és barátként hallgathatta Miki szexuális életének történéseit: anális szex, hármas szex, szex éjszaka a tengerben… Anna mégis minden alkalommal odaadta magát, majd Miki közölte: soha többet nem akar békülni. Anna lefeküdt egy fiatalabb fiúval. Mikor ezt Miki szemébe vágta, úgy érezte, minden mindegy. Megint beveszi a gyógyszereit, mossák ki megint a gyomrát, vigyék megint a zárt osztályra, élni nem érdemes. Tudta, ezzel csak egy újabb okot ad Mikinek arra, hogy békülés után élete végéig a szemére hányja. Kibékültek.

Nem vagyok büdös? Háromnaponta fürdök- mondta a fiú. Anna arra gondolt, úgysem fekszem le veled. Vonzódott a fiúhoz, tetszett laza vagánysága, ugyanakkor érzékenysége, versekről és zenéről beszélgettek. A fiú drogozott, Anna legálisan fogyaszt drogokat. Úgy nézel ki, mint egy rocksztár – mondta Anna, így ismerkedtek meg. Hajnalban a fiú ölében aludt, élvezte, hogy tilos, mégis ő maga mondta el Mikinek, aki ultimátumot adott: vagy hazajön Anna, vagy vége. Anna otthagyta a házat, a fiút, és később álomnak tűnt az egész. A fiú most büszke, hogy előrébb tart, mint Anna: van rendes munkája. Kommunikálni már nem tudnak, a szimpátia helyét harag és sértődés váltotta fel. Kétszáz kilométer: ennyi a fizikai távolság, a lelki még nagyobb; ha olvasod, ne reagálj, magamnak írtam, nem neked.

 

Kicsit másnapos vagyok. A lakótársamról kiderült, hogy kiskora óra rappel, és vannak saját számai. Tehetséges. Beszélgettünk a slam poetry-ről, szívesen kipróbálná magát benne. Miközben beszélgettünk, Miki hívott. Megbántódott. Nem tudom, ilyenkor mi játszódik le a fejében. Ha mással beszélgetek, azt jelenti, ő már nem fontos? Nincs bűntudatom, mert nem tettem semmi rosszat. Ő sem ér rá mindig. Sőt, ő ér rá ritkábban. Akkor egyszer én is mondhatom, hogy most nem alkalmas. Ettől még nem kellene összedőlnie a világnak. Várom, hogy végre hazajöjjön, ne legyen köztünk kétszáz kilométer, mert úgy veszem észre, a távolság csak félreértéseket szül. Bízz bennem, nem bántalak, szeretlek, akarlak, téged és csak magamnak.

Van valami, amit elfojt magában, amivel nem mer szembenézni. A terápia során hipnotizálni fogom. - mondta a pszichológus. Anna megörült. Talán végre közelebb kerül ahhoz, hogy mitől is betegedett meg. Azt mondják, nehezen viseli az érzelmi stresszt. A pszichológus szerint a párkapcsolatában meg kellene találni az ideális közelséget és távolságot, hogy énhatáraik ne mosódjanak egybe, ugyanis a szerelemben nem fél ember plusz fél ember egyenlő egy pár, hanem egy teljes ember szorozva egy másik teljes emberrel. Anna érti, mit mond a szakember, de be kell látnia, Miki nélkül ő félember. Anna kapcsolatfüggő.

 

Kinyomtam az ébresztőt, és tovább aludtam. De nem késtem el a kineziológustól. Azon dolgozunk, hogy önállóbb legyek, és ki tudjam (merjem) fejezni az igényeimet. Mikivel most minden rendben, egy-két napon belül hazajön. Tegnap este, mintha megérezte volna, milyen messzire jutottam gondolatban, bocsánatot kért. Holnap bulizunk, vele vagy nélküle.

Anna haragudott a szüleire. Miért kell elköltöznünk? Miért kell itthagynom a barátaimat? Mivel jobb egy családiház, ahol magunkra zárjuk az ajtót, büszkán arra, hogy nekünk van kertünk. Anna nem értette. Neki jó volt a panel, szerette a grundot, jó volt a fiúkkal barátkozni. Nem fognak utánajönni a város másik végébe, két busszal. Magyarürög régen falu volt. Pécsen belül jó környéknek számít, de Annát ez nem érdekelte. Egyedül a medencének örült, annak sem sokáig, mert apja közölte, drága lenne feltölteni vízzel. Anna ugyanekkor iskolát váltott. Klikkesedő osztályba került, ott is a perifériára, pár lánnyal barátkozott, de szigorúan csak az iskolában. Nem is lettek belőlük életreszóló barátságok. Anna kívülálló maradt, mint szinte mindenhol, és ballagáskor szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Végre vége. Lezárhat egy nehéz korszakot.

Anna rágyújtott. A tenger homokos partján sírni szeretett volna. Reggelre tizenöt éves teste minden porcikája tiltakozott az éjszaka történtek ellen. Nem érezte magát nőnek. Beleszívok a cigarettámba. Jövőre harminc leszek. Alakom egyre asszonyosabb, a szex egyre jobb. Meztelenségem már nem zavar, szégyenemet levetkőztem, álarcomat levetettem. Nem akarok megfelelni senkinek. Neked sem. Kívánsz, kívánlak, de néha nemet mondok. A lábamra hamuztam. Annának nem kellett volna annyit innia. A koktélok elbódították, a környezet valótlanszerű szépsége, egy hús-vér latin szerető közelsége magával sodorta, megtörtént, kicsit fájt, vérzett, fel sem fogta, és nem sejtette, sorsa megpecsételődött, valami eldőlt, és elkezdődött. Az utolsó slukkot az ablakban szívtam el. Az utcán autózó férfiak kíváncsi tekintete mellemre szegeződött, gyere beljebb - mondtad, s én engedelmesen elpöcköltem dohányomat.

 

Anna hüvelykatétert kapott. Az elfekvőben feküdt, kézfejébe infúzió csöpögött. Figyelte, hogyan zajlik le a műszakváltás. Azon ment a vita, ki fogja kicserélni a mellette lévő ágyon fekvő néni pelenkáját. Aludni próbált, de nem ment. Várta, hogy átvigyék a pszichiátriára. Ott legalább nem lesz ágyhoz kötve. Bevette az összes gyógyszerét, meg akart halni. Miki talált rá. Kihívta a mentőt. A gyomormosás szörnyű volt, soha többet - gondolta Anna, de az élet rácáfolt, pár héttel később ugyanott találta magát, viszont már ügyesebb volt, felszívódtak a gyógyszerek, mire rátaláltak, így nem kellett kimosni a gyomrát. Második alkalommal valami átfordult benne. Elkezdett tervezgetni. Még a pszichiátrián volt, mikor bejelentkezett egy új pszichológushoz, és egy kineziológushoz. Albérletet is talált, a kórházból egyenesen oda ment. Nem bírta volna tovább a szüleinél.

 

Anna fejében egy kérdés zakatolt: Attól még szülhetek? Mekkora az esélye, hogy beteg lesz a baba? Az orvos azt felelte, 10%. Ha egészséges párt választ. Annában fel sem merült más. Önmagával is éppen elég problémája van, nemhogy még a társa is beteg legyen. Ráadásul akiket ismert, mind rosszabb állapotban voltak nála. Még nem érzi felkészültnek magát az anyaságra. Abban sem biztos, jó anya lenne-e, lenne-e elég türelme. Lehet, hogy az anyaság mégsem neki való. Lehet, hogy más a sorsa. Nem szeretné továbbadni saját rossz mintáit, beidegződéseit. Nem biztos, hogy mer legmeghatározóbb személy lenni egy ember életében. Mit adna tovább? A félelmeit, a szorongását, a görcseit? Még ő maga sem teljesen önálló, milyen példát mutatna? Pár hete újraolvasta a Kaddis-t. Szereti Kertészt.

- Miért van, hogy te szex után elálmosodsz? Az eddigi barátnőim energikusak lettek tőle.- szólalt meg a fiú. Most kezdjek magyarázkodni? Egy olyan fiúnak, aki összehasonlít másokkal? A fiú egyfolytában Osho-t olvasott, de nagyon messze járt attól, hogy ezeket az elveket az életében megvalósítsa. Anna tudta, ebből szakítás lesz.

- Jól áll neked, hogy híztál.- mondta a fiú. A konyhában beszélgettek. Anna leszokott a cigiről, csak figyelte, ahogy a fiú egymás után rágyújt. A fiú nagyon feszült volt, munkahelyi gondok nyomasztották. Anna arra gondolt, neki ehhez semmi köze. Jól volt. Előző nap érkezett haza a nyaralásból, feltöltődött. És most megint itt van, megint ezzel a fiúval. Nem kellene. Mégis lefeküdt vele, és tudta, vissza fog esni. A fiú magával vonzza sötét világába. Újra elkezdett dohányozni. Véget ért a pár hónapos kiegyensúlyozottság. Megint egy lett a sok közül. A fiú az egyetemen büszkén mutogatta, mely lányok voltak meg neki. Anna akkor vetett véget a viszonynak, mikor a fiú bejelentette, összejött valakivel. Ennek ellenére meg akarta kapni Annát, de ő nemet mondott. Ne keress soha többet -búcsúzott.

 

 

 

Szakítottunk Mikivel. Ezúttal végleg. Hajszálon múlt, hogy nem vettem be az összes gyógyszeremet. Hazajöttem a szüleimhez, de a klinikán lenne a helyem. De most nem tehetem, jövő héten nyaralás, egy évben egyszer. Hosszú távon jobb lesz így, azt hiszem, de nagyon fáj. Hiányzik. Nem tudom elhinni, hogy nem látom többet. Az életem részévé vált, jobban szerettem mindenkinél. Viszont nem fog többet bántani a szavaival. Nem fogja azt éreztetni, mindent jobban tud. Nem lesz féltékeny ok nélkül. Nem fogja a legrosszabbat feltételezni. Szeretem.

 

 

-Maga az egyetlen, aki itt dohányzik. Mindenki más betartja a szabályt.- mondta a biztonsági őr Annának az unalomig ismert mondatot. Na persze. Az előbb látott itt rágyújtani legalább három embert. Az őr kipécézte magának, talán, mert látja: felfogja, amit mond. Akkor sem fog hajnali ötkor hálóingben, kávésbögrével a kezében az utcán rágyújtani. Különben is, a Zsolnay-szökőkútnál hangulatosabb. Sok minden történt Annával azon az udvaron. Egyik nyáron „alvásvizsgálatot” végeztek rajta, utána kiment rágyújtani, Attila pedig kétségbeesett arccal követte, kérdezte, jól van-e, ugyanis vérzik a feje. Bocsánatot kért. Nem lesz több ilyen vizsgálat. Anna ráfogta egy méhecskére, hogy megcsípte.

 

Anna az egyik betegtársával beszélgetett. A férfi elmesélte, hogy összeveszett a feleségével, aki fogott egy borotvapengét, és felvagdosta a férfi ereit. Aztán kihívta hozzá a mentőket, mondván, öngyilkos akart lenni. Mindenkinek megvan a maga története.

 

-Ezek a képek nem közösségi oldalra valók.- kapott Anna felháborodott leveleket aktképeivel kapcsolatban. Nem érdekelte különösebben. Ő szépnek tartotta a fotókat, később majd büszke lesz, hogy ilyen is volt.

 

Anna egy szép nyári szombat estén betért egy klubba a párjával és a barátnőjével. Elkezdtek iszogatni, beszélgetni, biliárdozni. Anna és párja kitalálták, összehozzák a barátnőjüket a pincér fiúval. Anna lett a szószóló. Kihívta a fiút beszélgetni az asztalukhoz. Nem tűnt jó ötletnek, sok volt a vendég, a fiú futkosott ide-oda. Anna bement hozzá a pulthoz beszélgetni. A fiú azt üzente a barátnőjének, jöjjön vissza két hét múlva. Hajthatatlan volt az aznap estét illetően. Végül Anna, megunva a kifogásokat, rákérdezett: -Ha rólam lenne szó, akkor is két hétig váratnál? -Nem.-mondta mosolyogva a fiú.

 

 

Életem leghosszabb éjszakája, a sürgősségin. Huszonnyolc darab Rivotril-t és egy levél Kventiax-ot vettem be. Ittam rá sört. Ki voltam ütve, mégis éreztem minden másodpercet. Tizenöt órán keresztül nem gyújthattam rá, azt hittem, megőrülök. Az első cigitől elszédültem, de éreztem, élek. Most itthon vagyok. Minden olyan, mint tegnap.

 

 

-Egy fiú sem ér annyit, hogy eldobja magától az életét.- mondta a mentősfiú Annának.

-A fiam két évvel fiatalabb magánál.- mondta a másik. Annát ismerős érzés kerítette hatalmába. Másfél hónapja hasonló szituációban kikezdett vele egy mentős. Egy darabig randevúztak, már ha a klinika udvarán folytatott beszélgetéseket randevúnak lehet nevezni, aztán Anna rájött, nem ezt a fiút keresi. De szavai a mai napig a fülében csengenek: -Hívj fel, bulizunk egy nagyot, jól berúgunk, és elfelejtünk mindent! Anna azóta sem hívta.

 

-Járt már korábban a pszichiátrián? - kérdezte a mentős.

-Igen.- válaszolta Anna.

-És mit állapítottak meg? Semmit?

-Paranoid skizofrénia, és visszatérő depresszió.

A mentős elhallgatott. A gyógyszerneveket Annának betűznie kellett, mert a mentős nem ismerte őket. A szomszédok kíváncsian lesték, miért áll a ház előtt egy mentősautó. Ezért is kapni fogok.-gondolta Anna, miközben a Rivotril-tól halálosan nyugodt volt.

-Mennyi Rivotril-t szed egy nap?- kérdezte az orvos.

-Háromszor fél mg-ot.

-Legyen kettő.

Majd én eldöntöm.-gondolta Anna.

 

 

„Pszichés státusz: Tudata éber, tiszta. Orientációja autopszichésen, allopszichésen, térben, időben megtartott. Figyelem felkelthető, terelhető, rögzíthető. Emlékezetében markáns deficit nincs. Gondolatáramlás tempója rendben, produktivitása ép, folytonossága megtartott. Tartalmilag aktuális problémái állnak előtérben. Doxazmák nem explorálhatók. Szzuicid intenciók nem észlelhetők. Intellektuális teljesítménye korának, végzettségének megfelel. Percepciózavarok nem észlelhetők. Hangulata euthym. Kognitív térképezés alapján jelentősebb kognitív zavar nem észlelhető. Viselkedéstérképezés alapján magatartása nyugodt, irányítható, együttműködő, pszichomotoros aktivitása rendben. Ösztönkésztetései épek. Betegségtudata és betegségbelátása rendben.

Vizsgálatakor az elmúlt napok eseményei átbeszélésre kerültek. A ventillációs lehetőségek biztosításával gyors tüneti tehermentesülés volt tapasztalható. Öngyilkossági kísérletét mint megoldási lehetőséget kritikával illette, adaptív alternatívákat, pozitív jövőképet fogalmazott meg. Akut osztályos felvételt indokló pszichopatológiai tünet nem volt észlelhető, kompenzált pszichés egyensúlyi állapotban, az ambuláns beszélgetést követően otthonába távozik.”

 

 

Újra védőháló vesz körül. Tegnap Apa vitt el dolgozni, és meg is várt. Hazaköltözöm. Egyszer azt mondtam, soha többet. Soha ne mondd, hogy soha.

 

Anna ötéves volt, mikor tornaórára szeretett volna járni az oviba. Szólt a szüleinek, akik félreértették, és egy év múlva elvitték felvételizni egy sportosztályba. Felvették. A következő öt év a sport jegyében telt. Heti három tornaóra, délutánonként edzések. Hol az iskolában, hol azon kívül. Anna úszott, asztaliteniszezett, jazz-balettozott, aerobic-ozott, ugrókötelezett. Az egyetemig sportolt versenyszerűen. Az egyetem első évében hobbiszerűen futott, hajnali ötkor kelt, hogy lefusson pár kilométert az első óra előtt. Aztán abbamaradt. Évekkel később pilatesezni kezdett. Most hula-órákat vesz.

 

-Szeretlek.- mondta a tízéves fiú Annának. Anna felugrott a padról, és elfutott. Tudta, ezzel vége a barátságuknak. Más szemmel kezdett nézni a fiúkra, már nem voltak a pajtásai. Akkor kezdett jobban összebarátkozni Sárával. Iskola előtt, míg Sára cigit, ő tejport vett magának a boltban. Szerette a tejport. Felnézett Sárára, mert ő idősebbekkel barátkozott, és tizenegy évesen már párkapcsolata volt. Anna inkább olvasott, és zenét hallgatott. Madonna volt a kedvence. Arról álmodozott, hogy egyszer majd híres lesz. Közben írta a naplóját, amit nővére barátnője ellopott, és kigúnyolta a stílusát. Az emberek nem így beszélnek.- mondta. Senki nem mondja a nővérére, hogy gőgös. Annának fájtak ezek a szavak. Orsi igenis gőgös. Később is írt, de cenzúrázva. Tudta, elolvassák. Ez a mai napig így van. Ma már persze el tudja előlük titkolni, de csak ideig-óráig. De már nem érdekli. Nyíltan vállalja a véleményét, szóban is. Nincsenek számára tabuk.

 

 

Anna boldogan vette kezébe a frissen megjelent iskolaújságot. Ott díszelgett a neve, és alatta az általa írt szerelmes vers.- Tizenegy évesen fogalmad sincs a szerelemről! Nem írhatsz róla!-kapta meg a kritikákat osztálytársaitól, akik kinevették. Nem lett Annából költő, nincs hozzá tehetsége, de azt a verset még jónak találta. Hosszú-hosszú évekig nem próbálkozott többet a versírással.

 

 

Anna újabb cikket küldött a magazinnak. Izgatottan várta a főszerkesztő reakcióját. És igen, megint dicséret, pozitív kritika! Az összes cikkét megjelentették, legfeljebb kicsit változtattak rajta. Anna imádta. Csakhogy pénzt nem kapott érte. Apja nyomására munkát keresett, talált is, és munka mellett nem maradt ideje és energiája az újságíráshoz. Abbamaradt. Most is publikálhatna, gyakornokként. De már megszólták, hogyhogy ennyi helyen volt gyakornok, és sehol sem főállású újságíró. Azért, mert nehéz elhelyezkedni. Azért, mert nincsenek kapcsolatai.

 

 

-Nur ein Schluck!-biztatta Annát németajkú barátnője a cigarettázásra. Sex on the Beach koktélt ittak a tengerparti bárban, előttük az asztalon egy doboz piros Marlboro. Na jó. Beleszívott, köhögött, de nem hagyta abba. Nézegették a fiúkat, flörtölgettek, majd átmásztak a szálloda kerítésén, hogy bejussanak a szobájukba. Tizenöt éves volt Anna, barátnőjével és annak szüleivel töltött két hetet Ibizán. Elhatározta, hogy később még visszajön ide.

 

Anna visszament oda, ahol a gyermekkorát töltötte. A grundon leült egy padra, mellette hajléktalanok. Veszekedtek. Előkerült egy kés is, és kezdték Annát belekeverni, tegyen ő igazságot. Anna félni kezdett. Végül, mikor a két hajléktalan a vita hevében egymással volt elfoglalva, gyorsan elfutott. Később hallucinált ezzel az emlékkel kapcsolatban. Mintha megölt volna egy hajléktalant. Kővel fejbevágta, és otthagyta meghalni. Ez volt a fixa ideája. Ma már tudja, ez nem a valóság volt, de még mindig rossz érzéssel gondol vissza erre az epizódra.

 

-Neked családállításra kellene menned!-kiáltott fel a kineziológus. -Az a téveszméd, hogy megöltél valakit, és az, hogy a nagymamád bátyja tényleg megtette, összefügg. Olyan terheket cipelsz, amiket nem is te követtél el. - mondta. Anna elhatározta, augusztusban elmegy egy ilyen családállítós hétvégére.

 

 

-A skizofréniának miért pont a paranoid változata?-fakadt ki Anna.

-Ha nem lenne átlagon felüli az intelligenciád, nem is alakulhatott volna ki. Te vagy a legjobb. A te intelligenciáddal, betegségtudatoddal jó életszínvonalat tudsz biztosítani magadnak egész életedben.-válaszolta a doktornő.

 

-Miért vette be a gyógyszereit? Meg akart halni?-kérdezte a zárt osztály ügyeletes doktornője.

-Igen.-válaszolta Anna.

-És most hogy van?

-Jobban. Nem vagyok pszichotikus, csak depressziós.-felelte Anna.

-Látom, ért hozzá.- válaszolta a doktornő mosolyogva. - Szóval dekompenzált. Mennyire?

Erre Anna már nem tudott válaszolni. Nem tudta megítélni. De jólesett neki, hogy másnap az akut osztályon viziten a főorvos szintén szaknyelven szólt hozzá: -Még mindig dekompenzált?

 

 

Anna apjának gondja volt a pincében összegyűlt vízzel. Nem találta rá a megoldást. Annának egyik este elkezdett fájni a feje, nagyon -éjfélkor bevett egy Algoflexet. Reggel napsütésre, nagyon éles fényre ébredt, pedig a redőny le volt engedve, és a sötétítő behúzva. Úgy fájt a feje, mintha kettéhasadna, és büdösnek érezte a homlokát, a két szeme között, mintha a harmadik szeme bűzlene. Bevett egy Algoflexet, ivott zöld teát, meditált, és odapisilt az udvarra, hogy megáldja a földet, hiszen onnan jön fel a víz a pincébe. Aztán megfürdött, hogy megtisztuljon. Istenre bízta a vízproblémát. Leborotválta a haját, megszagolta utána -büdös volt. A tárgyai is büdösnek tűntek. A harmadik szeme bűze, és a légkör -mint a Holokauszt.

Anna így folytatta naplóját a pszichiátrián: „Beszélgettünk a szüleimmel a  betegségemről. Féltenek. Attól, hogy túl őszinte és nyitott vagyok. Hogy ne reklámozzam a betegségem, hiszen sok embernek fogalma sincs a pszichés betegségekről, nem tudják még csak elképzelni sem, így félnek az ismeretlentől. Ráadásul a média csak a legdurvább, legnegatívabb oldalát mutatja meg a mentális betegségeknek. A  tragédiákat bemutatják, de azt sajnos nem, hogy nagyon sok pszichés megbetegedéssel küzdő ember teljesen működőképes a társadalomban, egyáltalán nem veszélyes, és ha ő maga önszántából nem beszél a betegségéről, akkor nem is veszik észre az emberek. A szüleim féltenek amiatt, hogy nyíltan beszélek a betegségemről. Ez ma Magyarországon tényleg hatalmas stigma, de nekem jólesik leírni az érzéseimet, gondolataimat. Bízok annyira az emberekben, hogy fel tudják mérni, hogy nem súlyos teher ez a betegség, csak el kell fogadni ezt a tényt, a betegség létének tényét, és azt, hogy ezzel foglalkozni kell. A cukorbetegek sem sztrájkolhatnak, hogy márpedig nekik nincs szükségük az inzulininjekcióra. Azért is írom ezt a naplót, hogy fel tudjam dolgozni, hogy ez a valóság, gyógyszer és terápia szükséges ahhoz, hogy olyan legyek, mint bárki más. Gyógyszerrel működök jól. Ennyi. Azt pedig igyekszem megosztani másokkal, hogy mit érzek, mit gondolok, mi foglalkoztat. Szeretném, ha tudnák. Valószínűleg lesznek problémáim emiatt - gondolok itt például új ismeretségek kötésére, hiszen ha valaki közel kerül hozzám, akkor meg fogom osztani vele a betegségem tényét, és az, hogy ő(k) majd mit kezd(enek) ezzel, ez már az ő dolguk. Tiszteletben fogom tartani azt is, ha ez őket megijeszti, vagy hogy utána már nem szeretnének jobban megismerni.”

Anna élte boldog szingli életét, mikor egy szép tavaszi napon az egyik egyetemi órán leült mellé egy fiú, aki egész végig bámulta. Annát zavarta. Legközelebb szemben ült le Annával, onnan nézte. Annát még mindig zavarta, de most legalább megnézhette az arcát. Egész helyes. Később kiderült róla, hogy költő. Addigra Anna már fülig szerelmes volt. Attól a pillanattól fogva, hogy egy alkalommal testközelből a szemébe nézett. Belefeledkezett, és megszédült. A fiú írt neki egy verset, amit Anna sokáig őrizgetett. Ma már nincs meg, történt azóta egy s más, a fiú elutasította. A fiú azóta slammer lett, neve közismert a városban, úgyhogy Anna nem is igen jár olyan helyekre, ahol összefuthatnának. Kínos lenne. Fél a saját reakciójától. „...Az a jó, hogy sose nősz fel... azt hiszed, mert érettebben gondolkozol, vagy mert másképp látod a dolgokat, de igazából nem érettebb leszel, csak más... kisgyerekként beléd van kódolva, hogy legjobb barátnőt keress, és találj, később ugyanígy a szerelemmel. És pont mint egy kislánynak, még a 30 éveseknek is megremeg a lábuk. Ha kislányként pontosan tudtad, mit akarsz, akkor most miért ne tudnád?? Ha kislányként mindig megszerezted, és megkaptad, most miért lenne másként?? Fel kell nőni, ez tény, de a dolgok attól még nem nőnek fel. Ugyanolyanok maradnak, csak a te szinteden...”

-Nem tudok többet segíteni. Tíz év múlva is ugyanitt fog tartani.-mondta a pszichiáternő. Anna nagyon megharagudott. Mi az, hogy tíz év múlva ugyanitt fog tartani? Dehogy! Azonnal úgy döntött, keres egy magánrendelést, ahol tovább foglalkoznak majd vele. Anna elmesélte ezt a mondatot Mikinek, aki szakításnál ugyanezt vágta a fejéhez, tudva, hogy ezzel mennyire meg tudja bántani. Anna azóta magánpszichológushoz és kineziológushoz jár. Mindkettőnek arról panaszkodott eddig, hogy nem működik a párkapcsolata, és azon kezdtek dolgozni, hogy egyedül is boldoguljon, megszűnjön társfüggősége. Most élesben is kipróbálhatja magát.

Anna rájött, talál jobbat is, mint a volt párja. Az exe nem keresett munkát, nem voltak barátai, teljesen kisajátította magának Annát, aki fulladozott ebben a kapcsolatban. Ráadásul volt párja nagyon féltékeny volt. Volt, hogy okkal, de legtöbbször ok nélkül. Anna túlzásnak érezte, hogy elkérte tőle az e-mail és facebook jelszavát, és folyton leellenőrizte, mit csinál Anna az interneten. A naplójában sem lehetett teljesen őszinte, legalábbis ami a kapcsolatát illette, hiszen párja azt is olvasta. Túlzás volt az is, hogy a nap huszonnégy óráját egymással töltötték. Annának nem volt magánszférája. Nem volt ideje önmagára. Nem olvasott, nem írt őszintén, korlátozva érezte magát. Fiúismerőseivel nem tarthatta a kapcsolatot, kivéve egyet, aki végül közös barátjukká vált. De ma már újra csak Anna barátja.

Anna az egész vonatúton zenét hallgatott, és aludt, csak néha surrant ki a wc-re rágyújtani. Budatéténybe tartott, rehabra, és azon gondolkodott, bevallja-e, hogy ivott a hétvégén alkoholt. Úgy döntött, nem beszél róla, mert akkor elvennék a kimenőjét. Nem mintha bármi dolga lenne a városban, de át szokott sétálni a Campona-ba, ha más nem, nézelődni. Na meg a Mekibe is be szokott ugrani egy sajtburger menüre; muszáj, nem a rehabon fog elhízni, az biztos. Azt a szabályt sem tartotta be, hogy napközben tilos telefonálni. Mindig felhívta Mikit. Vagy éppen facebook-ozott. Nem ő volt az egyetlen. De azon meglepődött, mikor megtudta, hogy kialakult egy pár a házban, és a kertben szexeltek. Nem ítélte el őket, nekik nehezebb, hiszen a házban tilos szexuális életet élni, ezért ha az embernek nincs párkapcsolata, akkor fél évig semmi... Anna hétvégente együtt volt Mikivel, így ő jól bírta a hétköznapokat. De még így is ráírták a papírjára, hogy erotomán fantáziái vannak. Kinek nincs, ha fél évig eltiltják a szextől? Na jó, nem volt fél év, „csak” három hónap, de annyi is untig elég volt. Egy haszna volt a rehabnak: látta, hogy mások, más fiatalok is küzdenek hasonló, vagy még súlyosabb problémával, és ennek ellenére jól működnek a társadalomban. Annának ez erőt adott. Azóta sokkal pozitívabban látja az életet.

Anna egyik naplóbejegyzése a pszichiátriáról: „Jól vagyok, nem vagyok se ön- se közveszélyes, és ha leírom, hogy mi zajlik le egy paranoid skizofrén fiatal lelkében, hátha segítek egy kicsit abban, hogy az emberek (köztük természetesen a szüleim és ismerőseim is) jobban megismerjék ezt a betegséget, és talán akkor majd belátják, mennyi tévhit kering ilyen betegségekkel kapcsolatban. Nem szeretek nagy szavakat használni, de még ha csak egy kis porszemként is, valamennyire a paranoid skizofrének "szószólója" lehetek. Legalábbis saját magam esetében, hiszen minden beteg más, mindenkinél máshogy zajlik. Én csak a saját szívemet tudom megmutatni, azt, hogy én hogy élem meg a betegségemet. Olyan, mintha ezt a feladatot kaptam volna a sorstól, Istentől, valamilyen felsőbb akaratból.„ „Huszonkét évesen lettem beteg. Előtte életvidám, kiegyensúlyozott lány voltam. Most, négy évvel a betegségem első epizódja után, a halál körül járnak a gondolataim. Úgy érzem, mindent túlmisztifikálok, még az életet is. Mi értelme élni? Ha legalább lenne férjem, gyermekeim, akiket szerethetnék, és akik iránt felelősséggel tartoznék… Így viszont a szüleim és a nővérem az egyetlen, ami még itt tart. És most már egy halvány remény is, hogy majd valamikor talán jobb lesz, és szebbnek fogom látni a világot. Munka nélkül, társ nélkül, barátok nélkül nagyon nehéz. Mi adhatna ilyenkor erőt? Csak a hit, a remény, az optimizmus. Ki kell nyújtani a kezünket, hogy mások segíthessenek. Viszont egyedül kell megvívnunk a magunk harcát.”

Idézet Anna naplójából: „Néha túl késő mentegetőzni. Van, hogy olyan hibát követünk el, amit a másik nem tud megbocsátani. Főleg, ha sorozatosan hibákat követünk el. A legrosszabb, amikor a másiknak nem is fontos, és a haragra hivatkozva leplezi, hogy számára semmit sem jelentett, ami korábban történt. Ha a párunknak is fontos a kapcsolat, viszont nem tud megbocsátani, az a legfájdalmasabb, hiszen akkor te is tudod, hogy hatalmas fájdalmat okoztál, akkorát, hogy eltört benne valami, nem tud benned megbízni ezek után. Nem tud neked új esélyt adni, mert fél. Én két férfivel kapcsolatban követtem el súlyos hibákat, és egyikük sem tudja megbocsátani. Az egyiknek nem fontos; a másik túlságosan szeretett, és én túlságosan nagy fájdalmat okoztam. Már késő. Késő magyarázkodni, mentegetőzni, bocsánatért esedezni. Ők voltak a legmeghatározóbb férfiak az életemben, ők jelentettek, jelenthettek volna mindent, de nem voltam elég jó. Nem voltam elég jó egyiküknek sem. Éretlen vagyok, nem tudom, hogyan kell dolgozni egy kapcsolaton, mi az, ami még belefér, anélkül, hogy belegázolnék a másik önérzetébe, lelkébe, érzéseibe; nem tudom, hogyan tehetném színesebbé a kapcsolatot, önmagamat. Mindaddig nem fogok tudni egy stabil, jól működő, boldog párkapcsolatot kialakítani, amíg nem dolgozom először önmagamon, a saját önbecsülésemen, éretlenségemen, hibáimon. Személyiségfejlesztésre van szükségem.”

Anna így folytatta naplóját a pszichiátria után: „Voltam a Klubban, és úgy örülök, hogy elmentem, mert teljesen feltöltődve, feldobottan távoztam onnan. Az öröm még most is tart.  Szívesen járok oda, megkedveltem mindenkit. Először voltam a Heti Hírmondó foglalkozáson, és Krisztián kicsit megijesztett azzal, hogy kommunikáció szakos bölcsész diplomával én biztos tájékozott vagyok. Ha tudná... Nem követem figyelemmel a híreket, mostanában a legnagyobb hír számomra az, hogy Csizi Peti lett az alpolgármester. De ezentúl majd figyelem az egyetemi híreket. Jólesett, mikor a foglalkozás után Krisztián megkérdezte, hogy visszajövök-e délután. Szívesen mennék, mert nagyon jól érzem magam ott, de úgy éreztem, ennyi pozitív inger egyenlőre elég egy napra.” „Huszonkét éves korom óta nem vagyok önmagam. Huszonkét éves korom óta kívülről várom a megerősítéseket. Korábban tisztában voltam azzal, ki vagyok, és mit akarok. És biztos voltam abban, hogy úgy is lesz. És úgy is lett. Azóta az ősbizalmat elvesztettem, és igazuk van azoknak, akik azt mondják, bezárultam. Beteg vagyok. Ez egy tény, amivel foglalkozni kell. Nem hagyhatom figyelmen kívül. Meghatározza a napjaimat. Sokkal több dolog foglalkoztat, semhogy el tudnék most menni nyolc órában dolgozni egy olyan munkakörben, amit nem szívvel-lélekkel csinálok. Foglalkoztat múlt, jelen, jövő, önmagam… Erősebb voltam, sokkal. Le tudtam zárni dolgokat, és tudtam felejteni. Rengeteget olvastam régebben, azzal gyógyultam, és bíztam a jövőben. Most csak a holnapig látok el, ezért is vagyok türelmetlen.  A kompromisszumkészségem jelen pillanatban ott tart, hogy ha ma nem is, de akkor legkésőbb holnap… Ez így nincsen rendjén, ezen mindenképpen változtatnom kell. Újra meg kell tanulnom befelé figyelni, magamat megnyugtatni, magamból erőt meríteni, magamat tisztelni és szeretni…”

Anna évösszegzője a 2010-es évről: „Januárban lediplomáztam. Márciusig dolgoztam egy call centerben, ahol nagyon kedveltem a főnökömet, és egy kolléganőmet. A kirúgás után angol nyelvtanfolyamra jártam, egészen május végéig. Június elején vizsgáztam volna, de közbejött a betegségem. Azóta gyógyulok, és engedem el a múltat. Voltak próbálkozásaim párkapcsolat terén, de végül ismét szabad vagyok. Elkezdtem járni egy klubba, ahol hozzám hasonló problémákkal küzdőkkel találkozom, és különböző foglalkozásokon veszünk részt. Elkezdtem pilatesre járni, és fotózni. Mindkét új hobbimat hanyagolom mostanában, de úgy tervezem, hogy ezen változtatok majd. Várom a tavaszt, nagyon. Addig is izgulok, hogy a decemberi nyelvvizsgám sikerült-e (a szóbelim már októberben meglett), és hogy felvesznek-e egy olyan állásra, aminek nagyon örülnék. Kaptam egy kiskutyát is, a szüleimmel közösen nevelgetjük.

Bejegyzések a rehanilitáció időszakából: „Egyre többet beszélgetek az egyik lánnyal, és ma is libabőrös lettem az ő nagyon erős hitétől. Én is hiszek valami felettünk állóban, a sorsban, abban, hogy mindennek oka van. Egy keresztény blogban olvastam régebben, hogy ha leesik egy veréb a fáról, az nem Isten tudta nélkül történik, hanem Isten beleegyezésével. Oka van, mint mindennek az életben. Az okokra nagyon nehéz rájönni, de szerintem talán nem is az a fontos, hanem, hogy mit kezdünk a helyzettel, újra elkezdünk-e repülni, és újra felszállunk-e a fára, ahonnan aztán bármikor újra leeshetünk, de anélkül, hogy összetörnénk magunkat.” „Van valami, ami nagyon bánt, és a párom ellen követtem el. Pár hetes volt a kapcsolatunk, mikor megismertem egy nagyon fontos személyt az életében, én viszont egy pillanat alatt tönkretettem ezt a kapcsolatot azzal, hogy flörtöltem ezzel a férfival, ráadásul a párom titkát is elmeséltem neki. Nagyon bánom, hogy ezt tettem. A párom elveszítette emiatt a második családját, az állását, és az albérletét is. Helyette csak én maradtam neki, és most ráadásul én sem vagyok mellette. Iszonyúan várom a jövő hétvégét, hogy végre újra együtt legyünk.” „A mostani kapcsolatomban biztonságban érzem magam, de az első párkapcsolatomban ez nagyon nem volt így. Az akkori párom előző barátnője folyamatosan nyomult a páromra, és a határozott kérésem ellenére is tartották a kapcsolatot. Csoporttársak voltak az egyetemen, és sokat beszélgettek. Többek között engem is kibeszéltek. Másfél évig szenvedtem, és „vártam”, mikor fognak összejönni. Ez a szakításunk utáni harmadik napon meg is történt. Évekig nem tudtam feldolgozni. Az érzéseim teljesen elmúltak a fiú iránt, sőt, ha visszagondolok, jobb lett volna, ha ez az egész meg sem történik, mert csak vesztettem a dolgon.”

Anna írása azután, hogy összejött Mikivel: „„Úgy tudom, a Világot ősszel teremtették.” Rejtélyes mondat, melyet Panna nemigen tudott továbbgondolni. Megállapodott pedig a párjával, hogy amennyiben a férfi kitalál egy kezdőmondatot, úgy ő ír belőle egy regényt. Kiskora óta könyvírásról álmodozott. Az utóbbi időben cikkeket írt egy internetes női magazinnak, de a „nagy áttörés” még váratott magára. Léhűtőnek és mihasznának érezte magát. Sok-sok apró gondolat cikázott át az agyán, melyek azonban nem álltak össze egy kerek egész történet formájába. Pedig tudta, miről szeretne írni: az életéről, melyben az elmúlt öt évben nem mindennapi fordulatok váltották egymást. Öt évvel ezelőtt pszichiátriára került akut polimorf pszichotikus zavar diagnózissal, mely a skizofrénia előszobája. Elvesztette az akkori szerelmét, önbizalmát, önbecsülését, optimizmusát, és korábbi gondtalan életét. Beleszeretett viszont a kezelőorvosába. Három hetet töltött a klinikán, és fél évig kapott nagyon erős gyógyszereket. Két évvel később, mikor már úgy tűnt, kezd rendbejönni az élete, visszaesett az állapota, és ismét klinikára került. A kórházi kezelést követően egy feledhető éjszakát töltött az orvossal, aki akkoriban mindennél fontosabbnak tűnt számára. A várható hidegzuhany után ismét két év tünetmentes időszak következett, majd a legrosszabb: kimondták, hogy skizofrén. Paranoid skizofrén, és élete végéig gyógyszeres kezelésre van szüksége. Majdnem belehalt. Családjának köszönhetően élte túl. Túlélte, de semmi értelmét nem látta az életnek. A munka monoton és kemény világában nem boldogult. Mostanában rövidke cikkek formájában próbálja megfogalmazni, miket tanult, és tapasztalt normális és más tudatállapotokban.  „Amit a fényben láttál, arra a sötétben is emlékezni fogsz.” Évekig ez a mondat tartotta életben. Az első nagy szerelmével megélt boldogság emlékébe kapaszkodott, remélve, hogy valaha még az életben lesz alkalma megtapasztalni a felhőtlen örömöt, a feltétlen szeretet erejét és szépségét. Öt évet várt rá, de megérte. Az élet hirtelen napsütéses, színes és meleg lett, csupa derűvel és boldogsággal. Kiderült időközben az is, hogy a diagnózis téves, nem skizofrén. Végre lezárta a múltat, és kidobta a csontvázakat a szekrénye mélyéről. Új remény költözött a szívébe.”

Anna egyik cikke a szabadságról, szerelemről: „Gyakran elhangzik a kérdés, hisszük-e, hogy létezik szerelem első látásra. A kérdés szerintem fordítva is feltehető: létezik szerelem sokadik látásra?     Különbözőek vagyunk, különböző válaszokkal, tapasztalatokkal, és ez így van rendjén.  Hiszem, hogy életünk során mindannyian megtapasztaljuk a viszonzott, beteljesült szerelem szépségét, ezzel együtt pedig a szenvedély csillapodását, lassú, észrevétlen átalakulását egy élhetőbb és sokkal hosszabb távra szóló érzéssé, szeretetté, mely aztán egy életen át összeköti a két félt. Nem szabad megijedni ettől, természetes folyamatról van szó. Előfordul, hogy ilyenkor a párunkban megjelenik a vadászösztön, az újdonság iránti vágy, azonban ez még nem feltétlenül jelenti a kapcsolat végét. Kornis Mihály Vigasztalások könyvében egy asszony így mesél a férfiakról, férjével való kapcsolatáról: „Izmos kiskutyák, muszáj nekik odaszaladni minden fához, nem tudják nem elkapni az asztalról lehulló szalámivéget, iszonyúan tudnak küzdeni bármiért, amit nagyon akarnak. Néha még el is csavarognak emiatt. Az egyik aztán végül nem jön haza többé – biztosan rossz gazdája volt -, házról házra szökik, a másik ellenben a világ végéről is hazaszalad, előbb vagy utóbb. Az enyém, az hazajön. Mindig. Innen tudom, hogy az enyém. Azt szeretem benne, hogy valóban hű hozzám. Megbizonyosodtam felőle. Nem azért lakik itt, mert megkötöm.” Nem arról van szó, hogy mindent megengedjünk a párunknak, vagy mindent megbocsássunk, hanem arról, hogy nem szabad megkötni, korlátozni a másikat, megfojtani a szeretetünkkel… Buddha szavaival búcsúzom: „Bármi legyen is kincsed, úgy tartsd markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad."

Teljesen megértem azt, aki öngyilkosságot kísérel meg. Nehéz ma élni. De a rossz dolgok, a nehézségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez. Nem lehetünk mindig fent. Nem éri meg a próbálkozás, hogy kioltsuk az életünket. Mentő, sürgősségi, fektető, zárt osztály, aztán kikerülve megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Nem lesz könnyebb semmi. Több figyelmet kapunk, de ez nem feltétlenül jó, néha megfojtanak az aggodalmukkal. Nekünk kell segítséget keresnünk, és dolgoznunk magunkon. Jelen lenni minden pillanatban, legyen az jó, vagy rossz. Megélni a magasságokat, mélységeket. Összebarátkozni a lelkünkkel, önmagunkkal. Magunkban keresni a stabilitást, megérezni az erőnket. Hinni, és tudni, hogy majd jobb lesz. Semmi sem tart örökké. A rossz sem. Legrosszabb pillanatainkban sem szabad elfelejtenünk a szépet. „Amit a fényben láttál, arra a sötétben is emlékezni fogsz.” Minden krízis lehetőség. Lehetőség az újrakezdésre, a változtatásra. Egy jelzés, hogy valami nem működik. Valamit máshogy kell csinálnom ezután. Változtatnom, és változnom kell. Semmi sem megváltoztathatatlan, érdemes küzdeni. Lehet, hogy gyökeres változásra van szükség, de nem szabad megijedni az újtól. Ne félj az ismeretlentől! Ne várd, hogy holnap majd más lesz, legyen más ma. Attól, hogy más szemmel nézel rá. Ébredj fel, és élj úgy, ahogy szeretnél!

Bent voltam ma látogatóban a zárt osztályon. Szorongást váltott ki belőlem a hely. Nem szeretnék odakerülni, mint ahogy senki sem. Én szerencsés vagyok a betegek között, csak egy-egy éjszakát töltöttem ott, mikor két ízben öngyilkosságot kíséreltem meg. Nem lesz több ilyen. Tanultam belőle. Ma már én magam ápolok, szeptembertől pedig természetgyógyásznak fogok tanulni. Kineziológus leszek. Nem véletlenül választottam segítő foglalkozást. Nekem is sokan és sokat segítettek, tudom, mennyire jól tud jönni néha egy külső szem, egy kedves gesztus, a pozitív hozzáállás. Én ma már tudom, kihez forduljak, ha baj van, de akadnak olyanok, akiknek ez még kérdéses. Nekik szeretnék majd segíteni. Nem mintha a gyógyszerekben nem hinnék, szükség van rájuk, de kiegészítő terápiaként rengeteget tud adni a természetgyógyászat. Ebben a hónapban azt tervezem, elmegyek családállításra, ahol egy hétvége alatt egy csoportnyi ember családi viszonyait leképezik, így segítve őket a gyógyulásban, terheik letételében. Én is cipelem a múlt terheit, családi terheket. Nem az én dolgom lenne, de mégis. Nyilván közrejátszik ebben az a rendkívüli érzékenység, amivel a pszichiáterem szerint rendelkezem. Ha nem lennék fogékony az érzelmi rezdülésekre, nem lehetne a vállamra pakolni évtizedek súlyát. De le fogom tenni, egyszer s mindenkorra. Végérvényesen.

Hajnali fél háromkor ébredtem, telefoncsörgésre. Nővérem keresett, megkért, hogy csukjam be a hálószoba és a nappali ablakát, mert erős szél fúj. Háromkor amúgy is kelnem kellett volna, így nem feküdtem vissza. Háromnegyed hatra mentem egy mozgás- és beszédképtelen nénit megmosdatni, tisztába tenni, beadni a gyógyszerét, megetetni, és megitatni. Este hatra megyek vissza, megint mosdatás, tisztába tétel, itatás. Jó pénzt kapok érte, és szívesen csinálom, de valahogy mégis, egész nap készenlétben érzem magam, amiért vissza kell mennem. Estére pedig nem nagyon tudok programot tervezni, hiszen nagyon korán kelek. Nem tudom, meddig fogom bírni.

Benne voltam a tv-ben, az írótáborról nyilatkoztam. Borzalmasan festek a képernyőn, de hát Istenem, ez vagyok én. Tegnap hazaértek Anyáék is a Balatonról. Nem értek rá velem foglalkozni, az unokaöcsémre vigyáztak egész nap. Este ötven percet beszéltünk Mikivel telefonon. A számlámról ne beszéljünk, jó volt. Ma délután találkozunk. Sűrű napom lesz: ápolás, látogatás a zárt osztályon, injekció és beszélgetés a pszichiáteremmel, ápolás, aztán találkozó Mikivel. Kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy egyedül, magamra hagyva. Szorongok. Négy óra van, éjszaka. Az álmosság majdnem ledönt a lábamról, de nem alhatok. Kötelességem van, felelősséggel tartozom.

A pszichiátrián vagyok, depresszióval. A lelkigondozós doktornőm utalt be. Nem vagyok jól. Szorongok, és rossz hangulatom van. Félek mindentől. Anya nagyon durván reagált a hírre, hogy be kell feküdnöm. Azt hiszi, jókedvemben jöttem. Miki meglátogatott, sokat beszélgettünk. Azt tanácsolta, várjak addig, míg egy férfi el nem kezd utánam futni. Ne én fussak. Pár napot a zárt osztályon kell töltenem a múltkori öngyilkossági kísérletem miatt. Csak utána engednek át akut osztályra. Nagyon meleg van a kórteremben. Egy ötvenhat éves asszony a szobatársam. Óránként egy cigarettát szívhatok el. Szép az élet!

Holnap valószínűleg átmehetek nyílt osztályra. Már alig várom. A zárt osztály egy külön kis világ a maga sajátos szabályaival. Egy ápoló van, aki jófej, ő feldobja a napunkat. Beszélgettem egy doktornővel, ő azt mondja, a felépülés legalább annyi ideig eltart, amennyi ideig beteg voltam. Hét éve vagyok beteg, nem túl jó kilátások. Nehéznek érzem kifejezni önmagam. Magam sem tudom, mi zajlik bennem. Szokom az egyedüllétet. Egy kedves lányismerősöm szintén itt fekszik, megosztotta velem a történetét. Azt mondja, nincs értelme az életének. Ez nyilván butaság, mégis átérzem. Az én életemnek sincs értelme. Hacsak nem az, hogy megfogalmazzam. Az íráson kívül semmi nem köt a külvilághoz. Megint önsegítő könyvet olvasok. Olvashatok akármennyit, nem oldja meg a lelki problémáim. Nekem kellene magamon dolgoznom, de gyenge vagyok, és nem tudom, miből meríthetnék erőt. Nem kellene foglalkoznom senki elvárásaival, csak saját magammal. Így is lesz. Nem megyek fél évre rehabilitációra, csak azért, mert valaki azt javasolja. Nem menekülök el az életem elől.

Vizit óta rosszkedvem van. Még nem mehetek át nyílt osztályra, majd csak pár nap múlva. Nem értem, miért. Jól vagyok, és nem akarok öngyilkos lenni. Büntetnek, amiért kikezdtem a B osztály főorvosával. Innentől kezdve jól leszek. Muszáj jól lennem, mert még egyszer nem akarok a zárt osztályon lenni. Ez egy börtön. Hiába kedvesek az ápolók, az orvosok csak hitegetnek. Korlátozva vagyok a szabadságomban, és ezt nehezen viselem. Kevésbé szorongok, de az életemet továbbra is problémásnak látom. Értem ezalatt a családi viszonyokat, a munka világát, az egyedüllétet... Van udvarlóm, úgyhogy a magány lehet hogy már csak átmeneti. Bár úgy lenne! Beszélgettem a doktornőmmel a plátói szerelmekről. Azt tanácsolta, vizualizáljam, hogy elengedem őket. Szerinte nehéz egyensúlyba hozni az érzelmeket és a testiséget, de érdemes várni, míg ez megtörténik, ami akkor fog bekövetkezni, ha készen fogok rá állni.

Az egyik ápoló is megmondta, hogy azért nem engednek más osztályra, mert kikezdtem egy orvossal. Soha többet nem jövök ide. Ma megmondom a doktornőmnek, hogy haza akarok menni, hívjon össze egy bírói szemlét. Nagyon dühít, hogy ez a bizonyos orvos ennyire nem tudja kezelni a helyzetet. Ráadásul a C osztályra simán mehetnék. Nagyon felhúztam magam, feszült vagyok. Ráadásul óránként gyújthatok csak rá. Most nagyon jól jönne egy cigi. Mikit sem tudom felhívni, mert a horvát tengerparton van. Ombudsmant kellene kérnem. Én hülye önként vállaltam a kezelést. De ez volt az utolsó alkalom.

Mégis átengedtek nyílt osztályra, és már beszélgettem is az új doktornőmmel. Elmondtam, mi történt, mi zajlik bennem. Most, hogy itt vagyok, megnyugodtam.

Halálvágy van bennem. Nem akarok tovább küzdeni, és cipelni a terheket. Elég volt. Otthonról nem tudok elszabadulni, csak ha meghalok.

Nagyon unalmas itt a klinikán. Hétvégén még orvos sem lesz. Nem mintha otthon jobb lenne. Ott is csak depresszióznék. Szeptemberig nem tudom, mit kezdek magammal. Az egész életemmel nem tudok mit kezdeni. Össze kellene szednem magam. De egy kapcsolatfüggőnek az egyedüllét a legrosszabb. Nem találom a belső középpontomat, nem hallom a belső hangom, és nem tartom magam értékesnek. Külső megerősítés nélkül senki vagyok. Abba kellene hagynom a siránkozást. De a szenvedésnek is időt és teret kell engedni. Gyászmunkában vagyok.

Hajnal van, még szinte mindenki alszik. Én már kávéztam, és cigiztem. Aggódom a barátnőm miatt. Hazaengedték a klinikáról, de nincs jól. Öngyilkossági gondolatai vannak, éjjel füvezett, ivott, gyógyszert vett be... Remélem vigyázni fog magára. Összebarátkoztam egy betegtársammal, megbeszéltük, hogy ha kimegyünk, elmegyünk együtt szórakozni, meg strandolni... A családom egyáltalán nem ért meg. Ők úgy gondolják, szeretek itt lenni. Szívtelenek. Velük kell élnem lehet, hogy még jó darabig. Ettől vagyok rosszul. Munkát fogok keresni, hogy elmehessek albérletbe. A természetgyógyász tanfolyam úgyis csak hétvégente lesz. Anya elkezdett járni flabélosra, azt mondja, nagyon jó, majd én is kipróbálom. Jó lenne fogyni, tizenöt kilót híztam a gyógyszerektől. De sokan mondják, hogy jól áll. Remélem, amíg itt vagyok, szabadságon lesz a főorvos, nem szívesen találkoznék vele. Biztos, hogy ő sem velem. Kíváncsi leszek, ki helyettesíti. Olvasnom kellene, de a könyv, amit elkezdtem, tele van sablonokkal: „szedd össze magad”, „mindig van kiút”... Minden van benne, csak gyakorlati jó tanács nem.

Lassan múlik az idő. A betegtársam, akiről reggel írtam, hogy összebarátkoztunk, Szabolcs, meghívott kávézni, és beszélgettünk. Vele beszélgetek a legtöbbet. Jó fej. Kaptam egy meghívást pár napos pihenésre. Nem tudom, elfogadhatom-e. Két udvarlóm van egyszerre, és ez nekem így sok. Nem szeretem az ilyen helyzeteket. Hogyan döntsek közöttük, ha mindketten kétszáz kilométerre vannak tőlem? A legegyszerűbb az lenne, ha itt Pécsen találnék valakit. De nekem most nem ezzel kellene foglalkoznom. Nem szabadna dilemmáznom. A plátói szerelmeimtől kellene végre végleg megszabadulnom. Nem élhetek álomvilágban. Barátokat kellene szereznem, olyanokat, akikre nap mint nap támaszkodhatok. Jó lenne, ha megszűnne a halálvágy. Ha lenne erőm. Most már jó ideje a legalapvetőbb dolgokhoz is erőt kell vennem magamon. Jól mondja Apa, csak cigizek, gépezek, alszom. Ez így nem mehet tovább. Alig várom, hogy hasson a kedélyjavító. Két-három hét, mire kifejti a hatását. Addig marad a vegetálás. Utána remélem már élni is tudok majd.

Itt volt a barátnőm, meglátogatott. Szarul van. Nincs gyógyszere sem. Azt mondja, hétfőn bejön az ambulanciára a párjával. A szüleim is itt voltak, hallgattunk nagyokat. Nem tudunk beszélgetni. Anya szerint ilyen problémákkal a fél város itt lehetne. Mióta az unokaöcsém megszületett, sokkal kevesebbet foglalkoznak velem. Ez néha jó, néha nem. Azóta csak a lecseszések vannak. Abban sem támogatnak, hogy meggyógyulhassak, a Thalassa Házba sem szeretnék, ha mennék. Igaz, én magam sem szeretnék oda menni. Ma keresett a nővér, amíg kint voltam. Jólesik, hogy érdekli, megvagyok-e még. Megkérdeztem tőle, hogyhogy a duplájára emelték az esti gyógyszeremet. Azt válaszolta, hogy okkal kerültem ide, biztos történt valami, és segítségképpen emelték. Szerinte nem sok a 200mg, és érdemes beszedni. Na igen. A probléma csak az, hogy ha majd kimegyek, és este iszogatok esetleg, akkor nem veszem be. Az pedig nem tesz jót, ha kimarad. De az alkoholról sem szeretnék teljesen lemondani. Szeretem, hogy lelazít. Jókedvem lesz tőle, és felszabadulok. Elfeledteti kis időre a gondokat. Olyan, mint a barátnőmnek a fű.

Az éjszaka nyugodtan, alvással telt. Egyszer sem ébredtem fel. A barátnőm nem írt éjszaka, remélem jól van. Szerencsére a szobatársnőim is kedvesek. Szabolcs szeretne már hazamenni, én bizonytalan vagyok. Otthon sem jó. Nem kellett volna leköltöznöm a nővérem régi szobájába, maradnom kellett volna a padlásszobámban, ahol nem zavart senki. Nemrég azt írtam, minden krízis lehetőség. Most is így gondolom. Változtathatok. De a szüleimmel való kapcsolatomat nem tudom hogyan hozzam rendbe. Jó lenne megint albérletbe költözni, csak nincs pénzem. Megnéztem tegnap az álláshirdetéseket, hát nem sok lehetőség van. Vasárnap van, semmittevés lesz egész nap. Arra gondoltam, készítek majd fotókat itt a klinikán. Persze nem a betegekről. Ha minden igaz, Miki ma délután bejön hozzám. Biztos nagyon jól érezte magát a tengerparton. Irigylem. Azért is, hogy már új kapcsolata van. Talán a valláshoz kellene fordulnom. Hátha tudnék belőle erőt meríteni. A buddhizmus közel áll hozzám, de valahogy mégsem tudom beépíteni a mindennapjaimba. Imádkoznom kellene, és hinni.

Aludtam egy nagyot délelőtt. Az ebéd finom volt ma, ráadásul Szabolcs hozott nekem energiaitalt. Ideje lenne elmennem fodrászhoz. Gondolkozom, hogy megnövesszem-e a hajam. A szobatársnőim folyton ezotériáról beszélnek, tarot kártyáról, mágiáról, pénzbevonzó energiáról, Ezoterikusok Társadalmáról, Vonzás Törvénye Egyházról... Én is hiszek a természetfelettiben, de ez nekem már sok. A barátnőm nem jelentkezik, aggódom érte. Le kellene szoknom a cigarettáról. Nem leszek hiteles természetgyógyász, ha dohányzom. MagneB6-ot is szednem kellene. Nyugodtabb lennék, kiegyensúlyozottabb. Na már megint veszekedés van a szobában. Van egy kiállhatatlan nő, aki olyan stílusban beszél a Timivel, ami elfogadhatatlan. Ezért is került be. Édesanyja elmondása szerint feszültebb, ingerültebb a szokásosnál. Most azt találta ki, hogy eltűnt fél doboz cigije. Senkinek semmije nem tűnt el, csak neki. A leghátsó ágyról, miközben az én laptopom itt volt az első ágyon. Fura mindenesetre. Időközben megtudtam, hogy tényleg szabadságon van az az orvos, akivel kikezdtem. Helyettesítés van. Hurrá!

Túl vagyunk a viziten. A főorvos nagyon kedves volt, mondta, hogy jó hír, hogy jobban vagyok, és hogy szeptembertől tanulni fogok, csak a következő hetek „túlélését” kell megbeszélnem a doktornővel. Miki tegnap hat órán keresztül itt volt nálam. Próbált lelket önteni belém. Sikerült is neki. Ma viszont kevés látogatóm lesz. Valószínűleg csak Apa jön be hozzám. Nemsokára gyógyszerosztás, utána alszom egyet, ugyanis fél ötkor keltem. Túl vagyok az alváson, és beszélgettem az itteni pszichológusommal. Arra jutottunk, hogy leragadtam a kamaszkorban, illetve talán még korábbi életszakaszban, és hogy a szüleim valószínűleg még nem érettek annyira, hogy el tudjanak engedni, ezért türelemre intett. Fel kell hívnom a kinti pszichológusomat, hogy időpontot kérjek jövő hétre. Azt mondta a pszichológus hölgy, hogy a hét közepén hazamehetek. Szerinte jó kilátásaim vannak, mert az önreflexióm rendben van. Miki és Apa is bejött hozzám. Miki délután is jönni fog. Jó érzés, hogy valaki törődik velem. Az udvarlóm viszont ma még nem írt, aggódom.

Hajnali négy óra van, még nincs nyitva az ajtó, hogy kimehessek az udvarra. Ha minden igaz, ma lesz egy hármas beszélgetés, a pszichológus hölgy, Apa és én köztem. Nem hiszem, hogy sok eredménye lenne. Ma vagyok itt egy hete. Felhívtam tegnap a kinti pszichológusomat, jövő csütörtökre kaptam időpontot. Szeretek hozzá járni, sokat segít. Vasárnap templomba fogunk menni Szabolccsal. Összeveszett két szobatársnőm, és az egyikük átköltözött egy másik kórterembe. Itt van a klinikán Tibi is, akit a klubból ismerek három éve. Tegnap rámnyomult. Nincs esélye, bár ő azt hiszi. Na időközben délután lett, megvolt a reggeli beszélgetés a szüleimmel és a pszichológussal. Rosszabbra számítottam. Külön is beszélgetett velem a pszichológus, megkért, hogy holnapig készítsek egy mérleget pró és kontra, hogy mi az, ami alvásra, passzivitásra késztet, és mi az, ami lelkesít. Azt is mondta, hogy Mikivel nem kellene átlépnünk bizonyos határokat. Ezt el is mondtam Mikinek, amivel sajnos megbántottam. Nem ez volt a szándékom.

Ma kevés látogatóm lesz. Miki nem tud bejönni, Apa sem, legfeljebb Anya délután, de az sem biztos. A barátnőm viszont bejön, ennek nagyon örülök. Ha minden igaz, holnap hazamehetek. Elkészítettem a mérleget, amit a pszichológus hölgy kért. Ami lelkesít, az a regényem befejezése, a természetgyógyászat, a párkapcsolat lehetősége, ami alvásra késztet, az a magányosság érzése, értéktelenség érzése, önbizalomhiány, és a családom, főleg a sógorom, aki majdnem megerőszakolt. Szabolcs nagyon nyomul, hiába mondtam neki, hogy van egy budapesti udvarlóm, akivel mindenképpen szeretnék találkozni, és hogy sokat várok ettől a találkozástól. Kértem, legyünk barátok. A pszichológus szerint még sok mindent nem fedeztem fel magamban. Nem tudom, hogyan ismerhetném meg magamat jobban. Azt is javasolta, hogy keressek munkát. Nem szeretnék belekerülni egy taposómalomba. Inkább újságíró gyakornoki lehetőséget fogok keresni, hogy újra nap mint nap írhassak cikkeket, és kapjak visszajelzést, hogy jó-e, amit csinálok.

Ma végre hazamehetek. Már csak pár óra. Otthon rendet fogok tenni, és kihasználom a vezetékes net nyújtotta előnyöket. Aludni is fogok, mert megint hajnali négykor keltem. Igaz, korán is feküdtem. Már alig várom, hogy újra lássam a törpetacskómat. Biztos nagyon fog nekem örülni. Pénteken pedig elmegyek Anyával flabélosra. Ez lesz az első alkalom. Kíváncsi leszek. Állítólag tíz perc rázkódás negyvenöt perces intenzív edzésnek felel meg. Muszáj valamit sportolnom, mert nincs állóképességem, és az elmúlt másfél évben híztam is sokat. Nemsokára vérnyomásmérés, utána reggeli, aztán vizit, majd gyógyszer. Utána megírják a zárójelentésemet, és mehetek. Ebédelni remélem már otthon fogok. Nem kell majd többet bújkálva cigarettáznom, attól félve, hogy a lelkiismeretes biztonsági őr rámszól. Több könyv is vár rám, úgyhogy olvasni is fogok. Mikivel majd csak hétfőn fogok tudni találkozni, elutazik pár napra egy kulcsos házba, amit először rendbe hoz, aztán bulizni fognak. A hétvégét már nagyon várom, hogy jöjjön az udvarlóm.

Itthon vagyok. Már rosszalkodtam is, ittam egy pohár sört. Megváltozott a diagnózisom skizofréniáról skizoaffektív zavarra, ami enyhébb. Örülök neki. Megtudtam azt is, hogy a skizofrénia nem gyógyíthatatlan, ki lehet belőle gyógyulni. Nem lesz több öngyilkossági kísérletem. El fogok járni a pszichológushoz és a kineziológushoz. Segíteni fognak, tudom. Nem lesz igaza a lelkigondozós doktornőmnek, hogy még évek múlva is ugyanezekkel a problémákkal fogok küzdeni. Fejlődni fogok Thalassa Ház nélkül is. Meg fogok erősödni testileg-lelkileg, és nagyobb önismeretre fogok szert tenni. Megtanulom majd kezelni a nehéz helyzeteket. Ha pedig eljön az idő, családot alapítok egy férfival, és gyermekeket szülök. Addig is önállóan boldogulok, és tisztába jövök a saját belső értékeimmel. Vigyázni fogok magamra. Mindig a lelki békém lesz az első, nem fogom engedni, hogy eluralkodjon rajtam a stressz és a feszültség. Ma már sok módszer van stresszoldásra. A természetgyógyászat biztos rengeteget fog segíteni. Elindultam a kiegyensúlyozottsághoz vezető úton. Sok munka vár még rám, de nem fogok megtorpanni. Nem fogom feladni. Az életem múlik rajta. „Nem a megérkezés a lényeg, hanem az utazás.”

 

 

 

 

 

II.

Anna szakdolgozata

 

 

Kutatási kérdésem a pszichés betegek társadalmi megítélésére, a velük szembeni előítéletek mértékére irányul. A fókuszcsoportos interjú módszerének segítségével szeretném feltárni a témához kapcsolódó elképzeléseket, megvizsgálni és megérteni a gondolkodási kereteket a kutatási kérdéssel kapcsolatban, feltárni, mik és hogyan befolyásolják a véleményeket és magatartásokat, megérteni a motivációkat.

   Egyéni interjúk segítségével célom a szakértők (pszichiáterek, pszichológusok) véleményének, álláspontjának és tapasztalatainak megismerése; milyennek látják ők a pszichés betegek megítélését a társadalom részéről, milyen problémákkal szembesülnek tapasztalataik szerint a pszichés betegek, mit tehetnek ők véleményük szerint az elfogadás növelésében a család és a barátok szűk körén túl a szélesebb társadalom felé.

   Továbbá egyéni interjúkat készítettem a probléma érintettjeivel, egykori pszichés betegekkel. Célom betegségük történetének megismerésén keresztül feltárni, miben változtatta meg életüket a betegség, milyen reakciókat tapasztalnak a közvetlen és a tágabb környezetük felől.

A nyitókérdés arra vonatkozott, milyen csoportok jutnak eszükbe a résztvevőknek az előítéletekkel kapcsolatban. Válaszukban a pszichés betegeket senki nem említette. Az etnikai csoportokkal szembeni előítéletek viszont minden résztvevő megnyilatkozásában megjelentek. Többen említették a fogyatékossággal rendelkező személyekkel szembeni diszkriminációt is. Felmerült továbbá a válaszokban a vallási alapon történő megkülönböztetés, és a mozgássérültek hátrányos helyzete is. A legérdekesebb annak a gondolatnak az említése volt, miszerint mindenki előítéletekkel szembesül, aki bármilyen tekintetben más.

 

   A következő kérdés a résztvevők előítéletekről való gondolkodására irányult. Az egyik résztvevő nyíltan hangoztatta előítéletes gondolkodását, amely már a nyitókérdésre adott válaszában felszínre került a következő megfogalmazásban: „Nekem főként a cigányok jutnak eszembe, ha előítéletekről van szó. A négerekkel semmi bajom, de a cigányokkal szemben előítéletes vagyok” (Anna 25 éves), és melyet így próbál megindokolni: „Úgy gondolom, hogy mindig is voltak, és lesznek is. Az előítéletek nem ok nélkül alakultak ki. Elhiszem, hogy a kisebbségek között is vannak rendes emberek, de a többség nem az. Az előítéletek véleményem szerint tapasztalatok és nem pozitív tapasztalatok alapján jöttek létre” (Anna 25 éves).

   A résztvevők nagy többsége egyetértett azzal a gondolattal, hogy mindenki előítéletes. Különbözőképpen fogalmazták meg és indokolták ezen véleményüket, és abban is akadt különbség, hogy miképpen értékelték ezt a jelenséget. Az egyik résztvevő egyértelműen negatívan értékelte az előítéletek széles körű elterjedtségét: „Az előítélet szerintem nagyon általános jelenség, és sajnos mindenhol megtalálható. Mindenkinek vannak előítéletei, még annak is, aki mint én, úgy gondolja, hogy neki nincsenek. Lehet, hogy nem a hagyományosan előítéletekkel sújtott csoportokkal szemben, hanem mondjuk a kínai áruházakkal szemben vagy egy jobboldali politikussal szemben, vagy bármi… Mindenkivel és mindennel szemben lehetünk előítéletesek, sokszor anélkül, hogy tudatában lennénk” (Marci 24 éves).

    Mások megnyilatkozásaiban az előítéletek természetes volta jelenik meg: „Természetes dolog, nem? Hogy így vannak. Mindenkinek vannak” (Petronella 25 éves). –„Ezek végülis gondolatok, nem? Hogyha meglátunk egy embert, akkor, vagy valami mást, akkor, akkor, akkor egy gondolat jut az eszünkbe, és akkor az, az előítélet, hogyha, nem? Hogy vélemény alakul ki” (Bence 24 éves). „Hogy ha valaki más, vagy nem tudom, más, az új dolgoktól mindig így félünk, vagy én nem tudom. És ha nem tudunk róla semmit, akkor először inkább így tartunk tőle” (Klaudia 23 éves) –„Ja, vagy inkább valahogy reagálunk, nem? Mert nem is a félelmet, de valamit kivált, –„Ja, ühüm” (Klaudia 23 éves).- és igazából ez reakció. Amit meglátsz, ami valahogyan más, és akkor arra valahogy így más, másképp viselkedsz, mint amikor nem üti meg az ingerküszöböd valami dolog, nem?” (Petronella 25 éves). Az egyik résztvevő már a nyitókérdésre adott válaszában az előítéletek „természetességéről” beszélt: „[…] Szerintem tök normális, hogy így reagálunk, ami más, arra így kivetőleg, vagy másként” (Petronella 25 éves).

   Megemlítették azt is, hogy az előítéletek nem feltétlenül csak negatívak lehetnek, gyakran kialakulnak pozitív előítéletek is.

   Felmerült az a gondolat is, hogy az előítéletek összekapcsolódnak az „első benyomással”, és ilyen szempontból megkönnyítik az észlelést, de ez csak addig érvényes, míg meg nem ismerjük az adott individuumot, és rá nem jövünk, hogy mégsem illenek rá azok az általunk ráaggatott tulajdonságok, melyekkel a megismerkedéskor ruháztuk fel.

 

   Ezt követően arról érdeklődtem, mi jut eszükbe a pszichés betegekről, mi az első gondolatuk velük kapcsolatban. Az első megnyilatkozó a pszichés betegekkel szembeni előítélet-mentességét hangsúlyozza: „Velük kapcsolatban semmi előítéletem nincs. Úgy gondolom, hogy megfelelő kezeléssel, beszélgetéssel és orvosi segítséggel gyógyíthatók. Fontos, hogy nem szabad „nyavalygásnak” tekinteni, ha valaki pszichés betegséggel küzd. Úgy gondolom ezek a betegségek sokkal súlyosabbak lehetnek, mint egy könnyebb betegség, ami gyógyszerrel kezelhető” (Anna 25 éves). A következő megnyilatkozásokban viszont már megjelennek a pszichés betegekkel szembeni előítéletek, a betegség „láthatatlan” volta, és a betegekről keringő pletykák:

 

„Klaudia: Abszolút szerintem így őket is előítélet övezi. Abszolút szerintem.

Petronella: Bár mondjuk ez azért láthatatlan. Tehát mondjuk nem látod, utcán.

Klaudia: De hogyha mondjuk ismerősöd. És akkor rögtön arra gondolsz, hogy pletyka tárgya, hogy jaj, képzeljétek el…

Petronella: Kell. Kell hozzá előzetes tudás, tehát hogy azt mondja a barátnőd, hogy te, képzeld, ez a harmadik, valamilyen betegségem, és akkor ébred benned… Önmagában nem látszik az emberen, nem? Hogy ritka esetben talán, mondjuk akkor, ha valamilyen fogyatékossága van. De a pszichés, hát az… Nem tudom, hogy mennyire észlelhető. Ez tényleg inkább ilyen pletyó van, a másik mondja.

Klaudia: Ühüm.”

 

   Majd azokról a betegekről esik szó, akiknél „láthatóak a tünetek”, és megjelenik az a gondolat, hogy az „ilyen betegek” félelmet keltenek, és az emberek „távol tartják magukat” tőlük Az egyik résztvevő a mássággal kapcsolatban relativizálásba kezd, majd a tudatosítás igényét támasztja a pszichés betegekkel szemben. Ezt követően a pszichés betegekkel szembeni társadalmi nyomást említik:

„Bence: De miért, van látható is, nem?

Klaudia: Persze.

Bence: Tehát nem tudok olyanokat…

–Klaudia: Persze, pláne súlyosabb esetekben, persze. Tehát nem csak olyan, hogy ugye, hanem furcsán viselkedik

–Petronella: Meztelenül fut az utcára. (nevet)-

Bence: Ja. Ordít. Meg kiabál, beszél az utcán hangosan, mer van ilyen is ugye.

Klaudia: És akkor félelmet kelt az emberekben, és távol tartják magukat tőle.

–Petronella: De minden másság, nem?

–Klaudia: Aha, igen-

Petronella: Mert végülis ebből… De mondjuk ez a másság is olyan relatív, mert mondjuk fajilag egy négernek mi vagyunk mások,

-Klaudia: Igen.-

-Bence: Aha.-

Petronella: nekünk meg ők. (mosolyog)

Klaudia: De biztos, hogy nekik is vannak előítéleteik.

Petronella: Épp ez az, hogy ez a más is olyan relatív kategória. (mosolyog)

Moderátor: És mondjuk, hogyha nem az előítéletekkel indítottunk volna, és ettől egy picit elvonatkoztatunk, akkor mi jut eszetekbe a pszichés betegekről? Tényleg, úgymond ez az első gondolat, hogy…?

Klaudia: Nem tudom, mondjuk ez attól is függ, nekem az ugrik be, hogy mondjuk mennyire súlyos az eset. Mert mondjuk szerintem még Magyarországon az tök ritka, meg így nem tudom, arról is így pletykálnak, aki mondjuk így pszichológushoz jár, mondjuk így a hétköznapjaiban csak azért, hogy a gondjait megbeszélhesse valakivel, és arról is már rögtön ilyen rosszindulatú pletykák terjedhetnek el szerintem. Mert mondjuk ez Amerikában, a filmekben is látjuk, hogy ez ilyen tök normális, meg mennek párkapcsolati terapeutához, meg nem tudom.

–Petronella: Ilyen nálunk is…

Klaudia: -Sokkal jobban elfogadott.

–Petronella: (   ) Akkor már rögtön maga után vonja ezt a közösségi szankciót, hogy na jó, akkor így elkerülöm, meg kiközösítés.

Klaudia: Ühüm.

Petronella: Ja. Vagy hát van egy ilyen tendencia. De ez talán így összefügg azzal, hogy az ember mennyire tudatosan éli az életét, mennyire átgondoltan, nem? Mert hogyha nekem van egy tudásom arról, hogy igenis vannak pszichés problémák, amik igényelnek valamiféle segítséget, az tök normális, hogy az ember elmegy, és keres egy ilyen segítő

–Klaudia: Ühüm.-

Petronella: személyt, és akkor valahogy megoldja vagy valahogy kezeli a problémáját.

Klaudia: Szerintem ez így érdekes, mert mondjuk így előítéletek másokkal szemben, de arra gondoltam, hogy ha nekem lenne ilyen. Biztos, hogy én is vonakodnék, hogy most akkor elmenjek-e, most mit fognak rólam gondolni.

–Petronella: Vagy hogy egyáltalán kinek mondod el.-

Klaudia: Akkor is, hogyha tudom, hogy ez így normális, de nem tudom, ezek ilyen társadalmi nyomás mégiscsak.

–Petronella: Minden barátodnak lehet, hogy nem mondanád el.-

Klaudia: Igen.”

 

   Az egyik résztvevő, aki ennél a kérdésnél mindeddig hallgatott, egy teljesen más aspektusból, az emberi kapcsolatok és a támasz-nyújtás felől közelíti meg a dolgot: „Nekem egyébként az volt az első gondolatom, hogy remélem, van mellette valaki, aki fogja a kezét, és mellette van, bármi történjen is” (Marci 24 éves).

 

   Ezután arról kérdeztem a résztvevőket, hogy milyen pszichés betegségeket ismernek, és mit gondolnak ezekről. A következők hangzottak el: depresszió, pánikbetegség, skizofrénia, viselkedési zavarok és hiperaktivitás – bár abban nem voltak biztosak a résztvevők, hogy a hiperaktivitás valóban a pszichés betegségek körébe sorolható-e. Megemlítették továbbá a szociopatákat és pszichopatákat, akiket az egyik résztvevő így jellemzett: „[…] ilyen beilleszkedési gondokkal… Ilyen más, nagyon másként nyilvánulnak meg a többiek rovására” (Petronella 25 éves).

   Említettek egy olyan véleményt – amellyel több résztvevő is egyetértett —, miszerint mindenki volt már depressziós élete során. A megnyilatkozásban az a gondolat is megjelent, hogy még ennek ellenére is teljes elutasításnak van kitéve a „másik”, amennyiben kiderül, hogy pszichés betegsége van, és szakember segítségét is igénybe veszi:

 

„Moderátor: Egyébként pont erre lennék kíváncsi, hogy mondtad, hogy ők másként viselkednek, hogy mit gondoltok ezekről? Mondtátok ugye a depressziót, erről mit gondoltok?

Petronella: Depiről? Hát ö egyrészt biztos, hogy az embernek mindig is volt problémája a világgal, a létezéssel, meg a gondokkal, és az ember egy idő után, hogyha nem tudja kezelni, akkor óhatatlanul így besüllyed. Szerintem az ember, mindenki volt valamikor depressziós.

–Klaudia: Ühüm.-

-Bence: Persze.-

Petronella: Tuti biztos, hogy… Talán aki volt depressziós, még az is, hogyha megtudja, hogy más depressziós, és mondjuk eljár egy terapeutához, akkor azt így gyagyásnak nézi, nem? (nevet)

–Klaudia: Aha. És lehet, hogy nem is tudja, hogy valamikor depressziós volt, csak azt mondja magáról, hogy hú, nagyon rossz kedvem volt abban az időszakban, vagy mit tudom én, nagyon rossz napjaim voltak.”

 

   Az egyik résztvevő azt hangsúlyozta, hogy a pszichés betegségek kezelhetők, és ha „az egyén úgy reagál erre, hogy hajlandó elmenni orvoshoz, akkor nincs gond vele” (Bence 24 éves). Ezzel kapcsolatban ismét a tudatosítás igénye merült fel, és a résztvevők többsége egyértelműen negatívan ítélte meg azokat a betegeket, akik nincsenek tisztában egészségi (vagy mentális) állapotukkal:

 

„Bence: Végülis ez mind kezelhető.

–Klaudia: Hát igen.-

Bence: Hogyha az egyén úgy reagál erre, hogy hajlandó elmenni orvoshoz, akkor nincs gond vele.

Petronella: De mondjuk ez a kérdés, nem? Hogy valaki, hogy ha mondjuk valamilyen betegsége van, hajlandó-e elfogadni egyrészt a segítséget, meg hogy

–Bence: Tehát van olyan betegség, amikor nem is tudja, hogy beteg.

-Petronella: Hát ez a durva.

–Klaudia: Igen-

-Bence: És akkor nem hajlandó elmenni…-

-Klaudia: Igen.-

Petronella: Csak a pszichés betegségek fele olyan, hogy nem is tudja, hogy beteg. Azért ez ciki.”

 

 

   Ezután a segítségnyújtás fontosságát és az ezzel kapcsolatos problémákat említik. Megjelenik egy hárítási mechanizmus: az egyik résztvevő azzal indokolja a segítségnyújtás hiányát, hogy „az ember mindig ilyen óvatos ezzel, hogy mennyire avatkozik bele mások életébe” (Petronella 25 éves):

 

„Klaudia: Ilyenkor mindenképpen a környezete segítsége

-Bence: Igen.-

Klaudia: nagyon fontos.

–Petronella: De hát a segítségnél is, hogy meddig mehetsz el, hogy valakinek segíts. Attól függ, hogy mennyire közeli hozzátartozód, ha olyan betegsége van, hogy nyilvánvalóan nem tudja, mi újság van, és… Azért az ember mindig ilyen óvatos ezzel, hogy mennyire avatkozik bele mások életébe, nem? Ezért így mindenki félve nyúl ehhez a témához, mert így nem lehet tudni, hogy meddig mehetsz el.”

 

A csendesebb résztvevők így feleltek végül az elhangzott kérdésre:

„Moderátor: És ti milyen pszichés betegségeket ismertek?

Marci: Én a depressziót, a pánikbetegséget és a skizofréniát.

-Anna: Én a pánikbetegséget ismerem, amivel a környezetemben is találkoztam. Ezen kívül a depressziót és annak fajtáit. Úgy gondolom, hogy nagyon komolyan kell venni. Ezek a betegek nem bolondok, ezért fontos, hogy kezeljék őket.”

 

   Következő kérdésként arra voltam kíváncsi, milyen formában találkoztak eddig pszichés betegségekkel a résztvevők. A legtöbb résztvevőnek volt személyes tapasztalata a témában, olyan formában, hogy az ismerősi körükben előfordult már pszichés megbetegedés. Az egyik résztvevő egy depresszióval küzdő barátnőjét említette, és ezzel kapcsolatban megjelent a megnyilatkozásában a hárítás mechanizmusa. Hangsúlyozza, hogy ők igyekeztek segíteni neki, de ő „nem nagyon szerette volna”, „magába zárkózott”, és az oka annak, hogy eltávolodtak egymástól.

 

„Moderátor: És milyen formában találkoztatok ti eddig pszichés betegségekkel?

Klaudia: Hát ismerősök, barátnők. Pontosabban nekem eddig két eset volt.

Moderátor: Ühüm. És mondjuk változtatott ez a kapcsolatotokon?

Klaudia: Mondjuk annyira soha, tehát nem olyan barátnőm volt, hogy szoros barátságban lettünk volna, de… Igazából próbáltunk neki így segíteni. Ő tudta, hogy beteg, meg kezeltette is magát, meg minden, és… Tehát olyan formában próbáltunk… Igazából nem tudom, hogy mi volt az ő betegsége, de szerintem súlyos depresszió, és próbáltunk rajta segíteni abban a formában, hogy így elhívni őt társaságba, vagy beszélgetni vele, de nem nagyon szerette volna, hogy segítsünk neki. Magába zárkózott.

Moderátor: És azóta mondjuk jobb lett a kapcsolat, vagy…?

Klaudia: Igazából nem, tehát a kérdésed jó, mert eltávolodtunk egymástól.

Moderátor: De ennek nem az az oka, hogy a szemedben változott, hanem úgy érzed, hogy ő nem igényli már…?

Klaudia: Igen, igen, igen. Tehát ennél többet nem tudtunk tenni, és nem tom. Tehát így ennyi lett a dolog…”

 

   Egy másik résztvevő úgy gondolja, ő maga is volt már depressziós – bár ahogy ő fogalmaz, saját magát diagnosztizálta —, és állítása szerint vonzódik az „effajta világhoz”. Ismer pszichés betegségben szenvedőket, és hangsúlyozza pozitív előítéletét velük szemben, hiszen „át tudja érezni”. Ugyanakkor az ő esetében is megjelenik a hárítás: azzal kapcsolatban, hogy változott-e a kapcsolatuk, így fogalmaz: „Ha változott, nem ilyen okokból.”. Ezután felkínáltam neki egy hárítási lehetőséget („Vagy annyiban változott a megítélésed, amennyit ők változtak az idő folyamán.” – Ebben az is benne van, hogy úgy gondolom, valóban változhatnak az emberek pszichés betegség következtében, mert úgy vélem, meghatározó lehet életükben egy ilyen megbetegedés, de eme változást én nem negatív irányban képzelem el. Ennek ellenére ebben a kontextusban a kijelentés hárítási mechanizmusként való értelmezését tartom elsődlegesnek). Kíváncsian várva, elfogadja-e ezt az egérutat:

 

„Petronella: Én többször voltam depressziós, amikor így magamat diagnosztizáltam. (nevet) Olyan semmihez nem volt kedvem. Úgy hajlamos vagyok rá. Talán ebből kifolyólag azok felé, és ismerek is több embert, aki pánikbetegséggel, mindenféle pszichés betegségekkel küzd így a mindennapjaiban, olyanokat is, akik rendszeresen pszichológushoz járnak, és igazából valahol ez így hozzám közel áll, ez a fajta világ. (mosolyog)

Moderátor: És változott valami a kapcsolatotokban emiatt?

Petronella: Hát talán nekem volt ebből kifolyólag pozitív előítéletem, hogy így át tudom érezni, hogy milyen az, amikor valaki így elkedvetlenedik az élettől meg mindentől. Ez már valahogy alapvetően meghatározta a hozzáállásomat, és asszem, ha az ember ilyen, akkor elfogadóbb. Nem hajlamos annyira a gyors ítélkezésre vagy elfordulásra ilyen esetekben. Hát hogy változott-e? Ha változott, nem ilyen okokból.

Moderátor: Tehát akkor nem néztél rá más szemmel vagy nem értékelted át.

Petronella: Valamilyen szempontból igen, csak nem negatívból. Nem azt mondom, hogy pozitív tulajdonság, de hogy olyan szinten nem játszott közre a megítélésben, hogy döntő lett volna bármely más dolog miatt.

Moderátor: Vagy annyiban változott a megítélésed, amennyit ők változtak az idő folyamán.

Petronella: Igen, lehet így is mondani.”

 

   Ennél a résznél megjelent az a nézet, hogy azok a betegek, akik nem kezeltetik magukat, teljesen mások, és félelmet keltenek.

 

„Klaudia: De mondjuk ők olyan emberek voltak, nem, akik ennek ellenére a hétköznapi életüket normálisan tudták élni.

Petronella: Igen.

Klaudia: Nem tudom, hogy mi lenne, ha olyan emberrel találkoznánk, aki teljesen így… tehát nem kezelteti magát, és akkor így nem tudom, tajtékzik, vagy kifordul önmagából vagy ilyesmi. Az ember azért mégiscsak másképp bánik, nem? –Petronella: Az biztos.- Az nehezebb. –Petronella: Vagy más. Azokkal nem tudsz kontaktust teremteni. Nem hajlandók észrevenni, meg foglalkozni a saját problémájukkal. Tehát azok szerintem így elvesztik a fonalat. Mert én is, akiket ismerek, azok mindegyikük maguk után próbáltak így kapaszkodni, és így kezelték a dolgaikat. De hát az biztos, az a cikibb, az az elhagyós fajta, aki önmagát teljesen elveszti. Az tényleg biztos félelmetes, tehát attól az ember talán ösztönből elhúzódik.

Klaudia: Ühüm.”

 

   Még egy résztvevőnél megjelent a hárítási mechanizmus: ő egy pánikbeteg barátnőjétől távolodott el, de „nem a betegsége miatt”. Megnyilatkozásában barátnőjére hárítja a felelősséget betegsége miatt: „Nekem egy barátnőm pánikbeteg lett. Nagyon eltávolodtunk egymástól, de nem a betegsége miatt. Segítségem ellenére sem akart meggyógyulni, és visszailleszkedni a hétköznapjaiba. A médiában sokat hallani a pánikbetegségről, de mélyebben nem foglalkoztatott” (Anna 25 éves).

   Az a résztvevő, akinek a legtöbb tapasztalata van a kérdésben, így válaszolt: „Én ismerek mániás depressziósokat, pánikbeteget, skizofrént, és olyanokat is, akiknek rövid ideig tartó pszichés betegségük volt. Nincsenek előítéleteim velük szemben, és legtöbbükkel nem is változott a kapcsolatom. Vagy talán egy kicsit pozitív irányba, mert a bizalom jelének tartom, hogy elmondták nekem a betegségüket. De az biztos, hogy nagyon nehéz egy skizofrénnel beszélgetni” (Marci 24 éves).

   Egyetlen résztvevő volt, akitől személyes tapasztalat hiányában azt firtattam, mit gondolt, mikor a médiában találkozott a pszichés betegségek témakörével. Válaszában a sajnálat érzését említette a pszichés betegekkel szemben. Megkérdeztem tőle, hogy véleménye szerint mi történne akkor, ha egy ismerősénél alakulna ki pszichés betegség, szerinte változtatna-e ez a kapcsolatukon: „Hát szerintem megpróbálnék segíteni. Mindenképpen, hogy meggyógyuljon, vagy hogy jobb legyen” (Bence 24 éves).

 

   A következő kérdésem arra vonatkozott, hogy a résztvevők szerint félni vagy tartani kell-e a pszichés betegektől. Az első megszólaló válaszában az az előfeltevés jelent meg, hogy a pszichés betegek állapota egyre rosszabb lesz. Egy másik résztvevő „normális önvédelemnek” tartja, hogy „kihagyja a lehetőséget a kontaktusra”, majd gyors és éles váltással a szakemberek nagyszerűségéről beszél, és ezzel ismét megteremti a hárítás lehetőségét önmaga számára, kijelentve, hogy jobb is, ha „az az ember nem nyúl ilyen betegekhez, aki nem ért hozzá”.

 

„Moderátor: Erről már egy picit beszéltünk, hogy szerintetek tartani vagy félni kell az ilyen betegektől?

Klaudia: Hát attól függ, hogy mennyire ön- és közveszélyes már. (nevet) Milyen stádiumban van szegény.

–Petronella: Ja,  kést dobál, tudod mikor megyek a közelébe. (nevet) Vagy nem tud magáról, és ki akar ugrani az ablakon (nevet), akkor inkább az ember kihagyja a lehetőséget a kontaktusra, nem? Tehát így… Szerintem azért valamilyen szinten normális önvédelem, hogy… Egyébként csodálatraméltóak azok az emberek, akik így próbálnak segíteni. Tehát az biztos, hogy egy szakma, nem?

–Klaudia: Ühüm.-

-Bence: Ühüm.-

Petronella: Aki ért hozzá, hogy hogy kell hozzáérni egy olyan emberhez, vagy hozzászólni, vagy lekötözni…

-Klaudia: Ez egy külön képesség, erre biztos, hogy születni kell.- Meg tanulni, meg foglalkozni tudatosan, hogy… Talán jobb is, hogy az az ember nem nyúl ilyen betegekhez, aki nem ért hozzá.”

 

 

   Arra a kérdésre, hogy minden pszichés betegtől tartani kell-e, azt a választ adták, hogy betegségtől függ, illetve ismét felmerült a tudatosság kérdése, és a hárítási mechanizmus, miszerint „nem barát dolga” a segítségnyújtás.

 

„Moderátor: Tehát akkor azt így kijelenthetjük, hogy ijesztő tud lenni. De minden pszichés betegtől tartani kell?

Klaudia: Nem.

Bence: Nem.

Klaudia: Biztos, hogy nem.

Anna: Úgy gondolom, hogy nem. Bár ez szerintem sokban függ attól, hogy valaki mennyire beteg. Akik a zárt osztályon vannak, azok úgy gondolom már veszélyesek a környezetre.

Petronella: Szerintem is csak attól függ, hogy mennyire van tudatában vagy mennyire kezeli. Mert attól, hogy látod, hogy a másik kezeli a dolgait, akármilyen problémája van, de tud róla, úgy megnyugtatja az embert.

–Klaudia: Ühüm.-

Petronella: Biztonság érzést ad a másik embernek. De hogyha meg érzed, hogy el van szakadva nála valami, akkor olyan, mintha töltött gépfegyverrel hadonászna össze-vissza, és akkor senki nem megy oda…

Klaudia: Nyilván valahogy neki is segítenie kell. De hát nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani.

Petronella: Biztos hogy nem, nem barát dolga, hanem szülő dolga elsősorban.

Moderátor: És mondjuk ebből a szempontból lehet különbséget tenni? Van olyan pszichés betegség, amitől jobban kell tartani? 

Klaudia: Biztos. Bár nem tudom, hogy melyik betegségnek mi a tünete, meg ilyesmi, de hát így lehet hallani, nem tudom, horrorfilmekben, hogy valaki pszichopata, attól biztos, hogy tartanék.”

 

   Az egyik résztvevő hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a legtöbb pszichés betegtől nem kell tartani, majd megemlített egy konkrét példát annak alátámasztására, hogy azért vannak olyan esetek, például a mániás depressziósok között, amikor valóban előállhat veszélyhelyzet:

„Szerintem is betegségtől függ, de szerintem a legtöbb pszichés betegtől nem kell tartani. A mániás depresszió szerintem veszélyes lehet, mert köztük vannak ön- és közveszélyesek. Van egy mániás depressziós ismerősöm, aki többször rátámadt már a környezetére, például többször is késsel fenyegette a saját szerelmét, vagy kiugrott egy száguldó autóból, halálra ijesztve ezzel az autóban ülő többi embert… Vagy amikor egy barátnője lakásán akart kiugrani az erkélyről… Mindezt úgy, hogy kezelteti magát, évek óta gyógyszert szed, és orvoshoz jár…” (Marci, 24 év).

 

   Ezt követően arról kérdeztem a résztvevőket, mit gondolnak arról, hogy a pszichés betegség érdekessé teszi-e az embert. Ennek kapcsán elsőként ismét az önvédelem merült fel:

 

„Moderátor: És szerintetek a pszichés betegség érdekessé teszi az embert?

Petronella: Hát ha kést dobál…

(nevetés)

Bence: És jól csinálja… (nevet)

Petronella: Ki akar belezni vagy valami ilyesmi, akkor annyira nem érdeklődnék inkább. (nevetés) Kihagynám a lehetőséget, hogy mélyebben megismerjen ő engem.”

 

   A következő megszólalásokban a pszichés betegek érzékenysége merült fel, hogy „másképp látják a világot, és érdekes lehet velük erről beszélgetni”, majd megjelent ennek megkérdőjelezése, hogy „egyáltalán lehet-e velük beszélgetni”, hiszen „másként működik valamilyük az agyukban vagy az akármilyükben”. Ezután szóba került, hogy talán az tekinthető pozitívumnak valaki számára, hogy egy pszichés beteg az ő „segítségére szorul”, majd arról beszéltek, hogy nem az érdekes a megfelelő szó, hiszen mégiscsak egy betegségről van szó. Megjelenik a gondolat, hogy „bizonyosfajta pszichés betegeknek” azért van egyfajta „extra érzékenysége” (gyorsan hozzátéve, hogy az érzékeny és befelé forduló emberekre „simán rá lehet mondjuk mondani, hogy gyagyás”), művészi szempontból érdekesek, és „van egyfajta átélésük”, de mindezt azzal a megszorítással említik, hogy „ez csak a nem súlyosabbakra vonatkozik”, és még azokkal sem cserélnének, akik művészi tehetséggel rendelkeznek.

 

   A következő kérdés arra irányult, hogy a résztvevők szerint felelősnek vagy hibásnak tekinthető-e valaki azért, mert kialakult nála egy pszichés betegség. Minden résztvevő nemmel felelt, de nagyon érdekes, hogy az egyik résztvevő például azért, „mert ez már genetikailag benne van”. Ismét megjelenik a tudatosság kérdése: „beteg leszel, és akkor már vagy tudsz róla vagy nem”, illetve az egyik résztvevő ismét relativizált, lehetségesnek tartotta, hogy egy pszichés betegség „normális válasz” bizonyos hatásokra, és úgy vélte, mindent be lehet sorolni a pszichés betegségek körébe.

 

„Moderátor: És szerintetek felelősnek vagy hibásnak tekinthető valaki azért, hogy kialakult nála egy pszichés betegség?  

Bence: Nem.

Anna: Nem.

Marci: Nem.

Petronella: Biztos, hogy nem.

Klaudia: Biztos, hogy nem. Ez tuti.

Moderátor: Gyorsan válaszoltatok. (nevetés) De hogyha ki akarjátok fejteni… Tehát miért? Miért mondtátok, hogy abszolút nem?

Bence: Mert ez már genetikailag benne van szerintem. És akkor elvileg mondjuk kezelni, kezelheti, hogyha… Tehát gondolkodással, de ez mindig benne lesz. És a gyerekeibe is benne lesz.

Petronella: Vagy ahhoz, hogy valaki kezelni tudjon valamit, akkor így fel kell tennie, hogy na most normális vagyok, de hogyha beteg leszek, akkor most előtte tréningezem magam, hogy nehogy pszichés beteg legyek (nevetés), ez tök hülyeség.

–Bence: Ja.-

-Klaudia: Igen.-

Petronella: Egyszer csak beteg leszel, és akkor már vagy tudsz róla, vagy nem.

–Klaudia: Ja.-

-Bence: Igen.-

Petronella: Erre nem lehet edzeni.

–Klaudia: Ez egy betegség, ami kialakul, vagy genetika, vagy környezeti hatás, vagy bármi… -Petronella: De mondjuk van egy olyan csomó, mondjuk a depresszió, vagy akármi, amikor valaki nagyon rossz élethelyzetbe kerül

–Klaudia: Igen.-,

Petronella: de lehet, hogy az a normális válasz

–Klaudia: Igen.-,

Petronella: hogyha meghal valakid, akkor jó, lehet, hogy a tüneteid illenek a mit tudom én milyen pszichés betegségre, holott csak totál magad alatt vagy, magad alatt leszel fél évig, aztán szépen kijössz, és megy az életed tovább. Nem?

–Klaudia: Igen.-

Petronella: Tehát hogy betegség vagy nem betegség, igazándiból nagyjából mindent be lehetne sorolni a betegségek közé, pszichés betegségek… Ha jó kedved van, akkor azért, ha rosszkedved van, akkor azért…”

 

 

   Ezután arra voltam kíváncsi, mit gondolnak a résztvevők arról, mennyire lehet meggyógyulni egy pszichés betegségből. Néhány résztvevő úgy gondolja, hogy teljesen meg lehet gyógyulni. Egyikük így fogalmaz: „Szerintem betegségtől függ. De szerintem van olyan, amelyikből meg lehet gyógyulni teljesen. A hajlam megmarad, de ha az ember odafigyel, és törődik magával, lehet, hogy többet nem fordul elő. Persze a traumákat nem lehet kikerülni, de ha az ember időben segítséget kér, talán megelőzhető” (Marci 24 éves). Egy másik résztvevő ugyan hasonlóan gondolkodik, de miután a többiek véleménye ennek ellentmond, visszavonja ezen véleménye érvényességét:

 

„Moderátor: Tehát akkor úgymond egyetértetek abban, hogy a hajlandóság megmarad –Bence: Ühüm.- ? És akkor mondjuk olyan nincs is, vagy elképzelhetetlen, hogy valaki mondjuk meggyógyul, és…?

Klaudia: Nem tudom, én el tudom képzelni.

–Bence: Hát tökéletesen ebből nem lehet kigyógyulni szerintem.-

Klaudia: De szerintem, nem tudom, ezt is betegsége válogatja szerintem. Valamilyen típusról el tudom… vagy az a baj, hogy nem vagyok tisztában vele pontosan, hogy milyenek vannak. (nevet)”

 

 

   Abban a többség egyetért, hogy betegségtől függ, de ennél a kérdésnél is megjelenik a relativizálás, és hogy „inkább kezelt állapot van, nem gyógyult állapot”. Abban is egyetértenek, hogy a betegségre való hajlam megmarad, és van olyan résztvevő is, aki egyértelműen kijelenti, hogy „ebből nem lehet kigyógyulni”. Az egyik résztvevő „rossz vagy másféle iránynak” nevezi a pszichés betegek reakcióját a nehézségekre, majd gyorsan korrigál, hiszen „az ember ne mondjon ilyet”. A tudatosítás igénye ismét megjelenik, és az egyik megszólaló az alkoholizmushoz hasonlítja a pszichés betegségeket.

 

„Klaudia: Hát ezt biztosan betegsége válogatja. Lehet, hogy valakit egész életén keresztül végigkísér, csak mondjuk tudja kezelni. De mondjuk olyan is lehet, amit talán nem is lehet kezelni, bár ezzel nem vagyok annyira tisztában.

Petronella: Vagy hogy egyáltalán melyik számít milyen betegségnek, hogy mennyire lehet diagnosztizálni. Most amennyit én olvastam erről a témáról, például itt van ez a borderline-személyiségzavar című kategória, hogy ebbe így mindent beletesznek a kispistától Marokkóig, amit így nem tudnak mit kezdeni.

–Klaudia: Én erről nem is hallottam egyébként még.-

Petronella: Valamiféle olyan személyiségzavar, ami tartós, és igazából nem illik bele se ebbe, se abba, akkor az borderline, tehát hogy így igazából… Ez is olyan, hogy igazából mi számít gyógyult vagy kezelt állapotnak? Talán inkább kezelt állapot van, nem gyógyult állapot, mert –Bence: Ebből nem lehet kigyógyulni. Így szerintem. Tehát ez mindig lesz, és akkor csak kezelni lehet. Mer akármikor valami külső hatásra így visszaeshet szerintem, visszaeshetnek ezek az emberek.-

-Petronella: Olyan, mint egy hajlandóság, nem?

–Bence: Igen.-

Petronella: Na most akkor nekem erre és erre a helyzetre… Talán ez másfajta reakció, a pszichés betegség, nem? Hogy nem hétköznapi módon reagálunk mondjuk nehézségekre, akkor nem összeszedem magam, és nekiesek, hanem összeesek, és akkor összezuhanok, és nem tudok mit kezdeni a dolgokkal, tehát hogy ez inkább ilyen rossz vagy másféle irány, ha nem is rosszféle, mert az ember ne mondjon ilyet…

Moderátor: Tehát akkor úgymond egyetértetek abban, hogy a hajlandóság megmarad –Bence: Ühüm.- ? És akkor mondjuk olyan nincs is, vagy elképzelhetetlen, hogy valaki mondjuk meggyógyul, és…?

Klaudia: Nem tudom, én el tudom képzelni.

–Bence: Hát tökéletesen ebből nem lehet kigyógyulni szerintem.-

Klaudia: De szerintem, nem tudom, ezt is betegsége válogatja szerintem. Valamilyen típusról el tudom… vagy az a baj, hogy nem vagyok tisztában vele pontosan, hogy milyenek vannak. (nevet)

–Petronella: Talán az számít gyógyultságnak, hogy ezzel az ember így tisztába jön, és valahogy kezeli. Tehát

–Bence: Igen.-

Petronella:  amikor a hajlandóság, nem az irányít, hanem én irányítom, és akkor nem minden kereszteződésnél ő elmegy amerre akar, hanem… Tehát egyfajta tudatosság lehet talán erre az egyetlen úgymond gyógymód. És lehet, hogy utána soha többet…

–Klaudia: Aha.-

Petronella: Ez olyan, mint a piálás. Azt mondják, hogy nem lehet leszokni a piáról, hanem csak így abbahagyni időre, időlegesen.”

 

 

   Arról érdeklődtem ezt követően, hogy véleményük szerint az akaraton múlik-e a pszichés betegek gyógyulása. Több résztvevő felelt úgy, hogy nagyon sokban az akarattól függ, az egyik résztvevő szerint „99%-ban”, egyikük pedig kezdetben úgy válaszolt, hogy meg lehet gyógyulni csak akarattal, majd a későbbiekben módosította véleményét, és a gyógyszer-szedés fontosságát hangsúlyozta. Az egyik résztvevő véleménye szerint esettől függ, és újfent a tudatosság fontosságát emelte ki, továbbá a szakemberek „irányadásának” fontosságát. A gyógyszerekkel kapcsolatban felmerült, hogy a problémát csak „elnyomni lehet”, „csak a tüneteket kezeli, a problémát nem szünteti meg”, amit az egyik résztvevő rövid úton megoldani vél: „[…] egyfolytában kell szedni a gyógyszert”.

 

„Moderátor: És szerintetek a gyógyulás az akaraton múlik?

Bence: Ühüm.

Anna: 99%-ban szerintem azon.

Marci: Sok múlik rajta, nagyon sok.

Klaudia: Hát hogy nagyon sok múlik rajta, az biztos.

Petronella: Ez biztos, hogy esettől függ, mer ha valaki nem tudja, hogy beteg, marha nehezen akar, fogja azt akarni, hogy egészséges legyen, mivel azt hiszi, hogy egészséges, nem?

–Klaudia: Igen.-

Petronella: Nehéz meggyógyulni, ha azt hiszi, hogy jól van.

–Klaudia: De hát nyilván aki felismeri, mondjuk hogy depressziós, tehát tudja magáról, de mégsem akar önmagán segíteni, akkor azon baromi nehéz lesz.

–Bence: Persze. Esetleg el lehet vinni vidámparkba. (nevetés)-

Petronella: Bár amikor valaki depressziós, akkor igazából leginkább sehova nem akar menni (nevetés), nem ám emberek közé. (nevetés) Az első számú tünet, hogy sehova senkivel.

Moderátor: És mondjuk csak az akarattal meg lehet szerintetek gyógyulni?

Bence: Ühüm, meg. Hát végülis attól függ, milyen betegség.

–Klaudia: Igen.-

Bence: Mert nem mindegyiket lehet. Tehát valamelyikhez kell gyógyszer.

–Petronella: De biztos, hogy ahhoz, hogy akarata legyen az embernek, ahhoz megfelelő felvilágosítás is kell

–Klaudia: Igen.-

 -Bence: Igen.-,

Petronella: hogy megfelelő infókkal kell rendelkezzen, hogy az ő baja milyen, neki ehhez mit kell tennie, és akkor onnantól már az akarat segít

–Klaudia: Igen.-,

Petronella: de amikor valaki csak valamilyen tüneteket produkál, és lehet, hogy nagyon akar meggyógyulni, de nem tudja milyen úton, az talán… Nem túl sok esélye van. Kell a gyógyító információ, az irányadás. Tök jó, hogy vannak ilyen segítő emberek, meg pszichológusok, pszichiáterek, akihez az ember jobb, ha elmegy időbe, vagy…

-Bence: Meg hát vannak gyógyszerek is ugye. Nemcsak a beszéd, hanem az, hogy…

-Klaudia: Ühüm.-

-Petronella: Igen.-

-Klaudia: Ezek a gyógyszerek nekem nagyon érdekesek voltak, hogy hogyan lehet az ember tudatát gyógyszerekkel gyógyítani. A nyugtatókat azt így megértem, de hogy azon belül, hogy hogyan, baromi érdekes számomra. Az biztos, hogy valahol segítenek, csak nem tudom, hogy hogyan, meg hogy mit stimulál, az agyat meg ilyesmi… (nevet) Mert ilyen túl bonyolult, meg belemegyünk, csak nem tudom, hogy hogyan

–Bence: Hát igen, ez kémia.-

Klaudia: Igen. De hogy a tudatot hogyan lehet… A pszichopatát oké, hogy így begyógyszerezzük, meg lenyugtatjuk, meg ilyesmi, de hogy… Nem tudom, a tudat az valahol ilyen elvont dolog számomra, és akkor hogy hogyan lehet ezt így gyógyszerekkel kezelni…

-Petronella: Talán inkább elnyomni lehet, nem?

-Klaudia: Elnyomni, igen.-

Petronella: Olyan érzés, hogy így jó, benyugtatózzák, és akkor nem működik, de amikor kimegy a nyugtató ugyanúgy rossz…

–Klaudia: Igen, nekem is ilyen érzésem van ezzel kapcsolatban.-

-Bence: Ezért van az, hogy egyfolytában kell szedni a gyógyszert.-

-Klaudia: Ühüm. Igen, de ez is csak valahogy a tüneteket kezeli, nem? Tehát magát a problémát nem szünteti meg.-

-Petronella: Ez olyan, mint hogyha egy gyorshajtónak adnál egy Trabantot, de aztán

–Bence: De azt is túlhajtja. (nevet)-

Petronella: mikor kifogy belőle a benzin, visszaül a Ferrarijába. (mosolyog)”

 

 

   A beszélgetés végén megkérdeztem a résztvevőktől, szerintük van-e olyan dolog a pszichés betegségekkel kapcsolatban, ami kimaradt, pedig fontos lenne. Egyikük azt említette, hogy érdekes lenne a pszichés betegséget kiváltó okokról beszélni. Ezzel kapcsolatban a következőket említették:

 

„Petronella: Talán az egy jó kérdés lenne, hogy ki szerint mi lehet kiváltója mondjuk a pszichés betegségeknek. Hogyha nem genetikai vagy nem kódolt dolog, akkor így mi válthat ki.

–Klaudia: Ühüm.-

Petronella: Trauma vagy megváltozott élethelyzet, pozitív vagy negatív irányban. Biztos, hogy van egy ilyen aspektusa is a dolognak, hogy az emberek mennyire feltételezik, hogy egy megváltozott élethelyzet okoz tudati gubancokat vagy akármi… Vagy szélsőségek, amikor valaki borzasztó gazdag, vagy nagyon nagy hatalommal bír, akkor is valamennyire torzul a személyiség, vagy torzulhat

–Bence: Igen, a külső behatások azok befolyásolják.-

-Klaudia: Ühüm.-

Petronella: Igen. Bizonyos hatásokra igen, így elhajlik a személyiség.

–Bence: Tehát ez nem biztos, hogy betegség, csak hogy változik az ember.-

-Petronella: Igen, de az is lehet, hogy egy nagyobb rizikófaktor

–Bence: Ja, igen, igen.-

Petronella:  mint kiváltó ok. Tehát szerintem ez így érdekes lenne.

Klaudia: Az biztos, hogy a másik ismerősömnél épp a férje halála után jelentkeztek ezek a tünetek. És előtte semmi probléma nem volt vele.

Moderátor: Korábban mondtátok, hogy ez genetikai dolog. És akkor szerintetek ez úgy van, hogy igen, a genetikájában benne van, de kell egy külső, kiváltó ok is?

Bence: Ühüm.

Klaudia: Ühüm.

Petronella: Vagy talán lehet, hogy bizonyos esetekben kiváltódik különösebb trauma nélkül is. De hogy lehet, hogy az fokozza a kockázatot, ha bekövetkezik ilyen esemény. Márpedig az ember életében adódik. Nincs olyan… Mondjuk biztos vannak olyan emberek, akik különösen pechesek, különösen sok szar éri őket, meg a másik oldal, akit egy kicsit úgy óv az élet, vagy nem tudom.”

 

   Végső kérdésemre, hogy szerintük genetikai hajlam nélkül is kialakulhat-e pszichés betegség, külső körülmény hatására, az egyik résztvevő így felelt: „Biztos”, ám több résztvevő is hozzátette, hogy a „hajlandóság akkor is megvan benne”, és ismét a tudatosítás és megoldás igényéhez jutnak.

 

„Moderátor: És olyan szerintetek van, hogy csak egy külső körülmény miatt váltódik ki? Tehát hogy nincs genetikai oka?

Petronella: Biztos. Láttad a Fűrészt? (nevetés)

Klaudia: De akkor is a hajlandóság

–Bence: Akkor is.-

Klaudia: megvan benne, mert van olyan, akit rengeteg csapás ér az életében, és mégis teljesen erősen a talpán marad. Tehát valahol biztos, hogy benne van ez. De lehet, hogy valakinek egész életében nincsen semmi problémája. Pedig benne van ez a hajlandóság.

–Bence: Ez a személyiségtől függ, hogy mennyire küzd ellene szerintem.

-Klaudia: Igen.

–Bence: Hogy ha mondjuk valami baj éri, hogy tudja feldolgozni, milyen gyorsan lábal ki belőle.”

 

   Megvizsgáltam az interjún elhangzottakat olyan szempontból is, hogy milyen érveket, indoklást nem fogadnak el a résztvevők, melyeket támadnak meg. Egyáltalán nem alakult ki vita a résztvevők között, akik végig nagyon toleránsan és empatikusan közelítettek egymás véleményéhez, éppen ezért tartom érdekesnek, hogy mi volt az a nagyon elenyésző számú kijelentés, amit elutasítottak. Az egyik esetben azt a gondolatot nem fogadták el, miszerint teljesen meg lehet gyógyulni pszichés betegségből.

 

„Moderátor: Tehát akkor úgymond egyetértetek abban, hogy a hajlandóság megmarad –Bence: Ühüm.- ? És akkor mondjuk olyan nincs is, vagy elképzelhetetlen, hogy valaki mondjuk meggyógyul, és…?

Klaudia: Nem tudom, én el tudom képzelni.

–Bence: Hát tökéletesen ebből nem lehet kigyógyulni szerintem.-

Klaudia: De szerintem, nem tudom, ezt is betegsége válogatja szerintem. Valamilyen típusról el tudom… vagy az a baj, hogy nem vagyok tisztában vele pontosan, hogy milyenek vannak. (nevet)

–Petronella: Talán az számít gyógyultságnak, hogy ezzel az ember így tisztába jön, és valahogy kezeli. Tehát

–Bence: Igen.-

Petronella:  amikor a hajlandóság, nem az irányít, hanem én irányítom, és akkor nem minden kereszteződésnél ő elmegy amerre akar, hanem… Tehát egyfajta tudatosság lehet talán erre az egyetlen úgymond gyógymód.”

 

 

   A másik esetben pedig azt a gondolatot támadták, hogy öröklött hajlam nélkül is kialakulhat pszichés betegség.

„Moderátor: És olyan szerintetek van, hogy csak egy külső körülmény miatt váltódik ki? Tehát hogy nincs genetikai oka?

Petronella: Biztos. Láttad a Fűrészt? (nevetés)

Klaudia: De akkor is a hajlandóság

–Bence: Akkor is.-

Klaudia: megvan benne, mert van olyan, akit rengeteg csapás ér az életében, és mégis teljesen erősen a talpán marad. Tehát valahol biztos, hogy benne van ez.”

 

 

   Azt is megfigyeltem, milyen információforrásokra hivatkoztak a résztvevők, mikor kifejtették véleményüket. Legtöbbször szóbeszédre, illetve a társadalmi közbeszédre hivatkoztak.

„Azt mondják, hogy Magyarországon a depresszió népbetegség, például.” (Petronella, 25 év)

 

„[…] Vagy mondjuk az autisták is ehhez sorolhatók, nem tudom, de őrájuk is mondják, hogy mennyire intelligensek sokszor, meg művészi hajlamaik vannak.” (Klaudia, 23 év)

 

„[…] Meg van egy ilyen sztereotípia is, nem? Hogy mit tudom én, bizonyos művészekhez társítanak ilyen extra szenzibilitást […]. Kell egy zaklatottság, mert ugye a zseni-kép is valahol… […] A mai kategóriák szerint lehet, hogy mit tudom én, az ilyen nagyobb művészekre valahol a Rét utcában kezelnék intenzíven.” (Petronella, 25 év)

 

Sokszor hivatkoznak filmekre is.

 

„[…] Mert mondjuk ez Amerikában, a filmekben is látjuk, hogy ez ilyen tök normális, meg mennek párkapcsolati terapeutához, meg nem tudom. […]” (Klaudia, 23 év)

 

„[…] Bár nem tudom, hogy melyik betegségnek mi a tünete, meg ilyesmi, de hát így lehet hallani, nem tudom, horrorfilmekben, hogy valaki pszichopata, attól biztos, hogy tartanék.” (Klaudia, 23 év)

 

„Moderátor: És olyan szerintetek van, hogy csak egy külső körülmény miatt váltódik ki? Tehát hogy nincs genetikai oka?

Petronella: Biztos. Láttad a Fűrészt?”

 

Előfordul olyan is, hogy olvasmány-élményekre támaszkodnak.

„De olvastam olyan cikkeket is, hogy majdnem minden betegség pszichés eredetű, pszichoszomatikus. Mindenféle betegség pszichés eredetű is lehet, nem? Vagy nem tudom.” (Petronella, 25 év)

 

„[…] Most amennyit én olvastam erről a témáról, például itt van ez a borderline-személyiségzavar című kategória, hogy ebbe így mindent beletesznek a kispistától Marokkóig, amit így nem tudnak mit kezdeni. […]” (Petronella, 25 év)

 

A fókuszcsoportos interjú legérdekesebb és legfontosabb tanulsága, hogy mennyire nagy elutasításnak vannak kitéve a pszichés betegségben szenvedők. Nagyon erőteljes, intenzív és mélyről jövő hárítási mechanizmusok lépnek működésbe ezzel kapcsolatban. Legerőteljesebben a segítségnyújtás kapcsán jelenik meg a hárítás, továbbá azzal kapcsolatban, miként alakult a viszonyuk pszichés megbetegedéssel küzdő ismerőseikkel.

   Egy másik fontos eredmény annak megmutatkozása, hogy a pszichés betegekkel kapcsolatban is megjelenik az előítéletes személyek gondolkodásában az a gyakorlat, melyet etnikai csoportokkal szemben is alkalmazni szoktak: két csoportra osztják előítéletük tárgyát. Pszichés betegek esetében a csoportosítás alapját a tudatosság, tudatosítás mértéke képezi. Eszerint megkülönböztetik azokat a pszichés betegeket, akik tudatában vannak betegségüknek, rendelkeznek egyfajta betegségtudattal, és azokat, akik nem. Ezt összekapcsolják a betegség súlyosságának mértékével, és azzal, mennyire van látható tünete is a betegségnek. A két csoportról való beszéd szóhasználata is elválik egymástól.

 

„Moderátor: Mi jut eszetekbe a pszichés betegekről?

[…]

Petronella: Bár mondjuk ez azért láthatatlan. Tehát mondjuk nem látod, utcán.

Klaudia: De hogyha mondjuk ismerősöd. És akkor rögtön arra gondolsz, hogy pletyka tárgya, hogy jaj, képzeljétek el…

Petronella: Kell. Kell hozzá előzetes tudás, tehát hogy azt mondja a barátnőd, hogy te, képzeld, ez a harmadik, valamilyen betegségem, és akkor ébred benned… Önmagában nem látszik az emberen, nem? Hogy ritka esetben talán, mondjuk akkor, ha valamilyen fogyatékossága van. De a pszichés, hát az… Nem tudom, hogy mennyire észlelhető. Ez tényleg inkább ilyen pletyó van, a másik mondja.

Klaudia: Ühüm.

Bence: De miért, van látható is, nem?

Klaudia: Persze.

Bence: Tehát nem tudok olyanokat…

–Klaudia: Persze, pláne súlyosabb esetekben, persze. Tehát nem csak olyan, hogy ugye, hanem furcsán viselkedik

–Petronella: Meztelenül fut az utcára. (nevet)-

Bence: Ja. Ordít. Meg kiabál, beszél az utcán hangosan, mer van ilyen is ugye.

Klaudia: És akkor félelmet kelt az emberekben, és távol tartják magukat tőle.”

 

„Petronella: Ja. Vagy hát van egy ilyen tendencia. De ez talán így összefügg azzal, hogy az ember mennyire tudatosan éli az életét, mennyire átgondoltan, nem? Mert hogyha nekem van egy tudásom arról, hogy igenis vannak pszichés problémák, amik igényelnek valamiféle segítséget, az tök normális, hogy az ember elmegy, és keres egy ilyen segítő

–Klaudia: Ühüm.-

Petronella: személyt, és akkor valahogy megoldja vagy valahogy kezeli a problémáját.”

 

„Petronella: De mondjuk ez a kérdés, nem? Hogy valaki, hogy ha mondjuk valamilyen betegsége van, hajlandó-e elfogadni egyrészt a segítséget, meg hogy

–Bence: Tehát van olyan betegség, amikor nem is tudja, hogy beteg.

-Petronella: Hát ez a durva.

–Klaudia: Igen-

-Bence: És akkor nem hajlandó elmenni…-

 -Klaudia: Igen.-

Petronella: Csak a pszichés betegségek fele olyan, hogy nem is tudja, hogy beteg. Azért ez ciki.”

 

 

„Klaudia: De mondjuk ők olyan emberek voltak, nem, akik ennek ellenére a hétköznapi életüket normálisan tudták élni.

Petronella: Igen.

Klaudia: Nem tudom, hogy mi lenne, ha olyan emberrel találkoznánk, aki teljesen így… tehát nem kezelteti magát, és akkor így nem tudom, tajtékzik, vagy kifordul önmagából vagy ilyesmi. Az ember azért mégiscsak másképp bánik, nem?

–Petronella: Az biztos.-

Klaudia: Az nehezebb.

–Petronella: Vagy más. Azokkal nem tudsz kontaktust teremteni. Nem hajlandók észrevenni, meg foglalkozni a saját problémájukkal. Tehát azok szerintem így elvesztik a fonalat. Mert én is, akiket ismerek, azok mindegyikük maguk után próbáltak így kapaszkodni, és így kezelték a dolgaikat. De hát az biztos, az a cikibb, az az elhagyós fajta, aki önmagát teljesen elveszti. Az tényleg biztos félelmetes, tehát attól az ember talán ösztönből elhúzódik.

Klaudia: Ühüm.”

 

 

„Moderátor: Erről már egy picit beszéltünk, hogy szerintetek tartani vagy félni kell az ilyen betegektől?

Klaudia: Hát attól függ, hogy mennyire ön- és közveszélyes már. (nevet) Milyen stádiumban van szegény.

–Petronella: Ja,  kést dobál, tudod mikor megyek a közelébe. (nevet) Vagy nem tud magáról, és ki akar ugrani az ablakon (nevet), akkor inkább az ember kihagyja a lehetőséget a kontaktusra, nem? Tehát így… Szerintem azért valamilyen szinten normális önvédelem, hogy…

[…]

Petronella: Szerintem is csak attól függ, hogy mennyire van tudatában vagy mennyire kezeli. Mert attól, hogy látod, hogy a másik kezeli a dolgait, akármilyen problémája van, de tud róla, úgy megnyugtatja az embert.

–Klaudia: Ühüm.-

Petronella: Biztonság érzést ad a másik embernek. De hogyha meg érzed, hogy el van szakadva nála valami, akkor olyan, mintha töltött gépfegyverrel hadonászna össze-vissza, és akkor senki nem megy oda…

Klaudia: Nyilván valahogy neki is segítenie kell. De hát nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani.”

 

„Moderátor: És szerintetek a pszichés betegség érdekessé teszi az embert?

Petronella: Hát ha kést dobál…

(nevetés)

Bence: És jól csinálja. (nevet)

Petronella: Ki akar belezni vagy valami ilyesmi, akkor annyira nem érdeklődnék inkább. (nevetés) Kihagynám a lehetőséget, hogy mélyebben megismerjen ő engem. (nevet)

[…]

Petronella: Nem tudom, hogy egyáltalán lehet-e velük beszélgetni. (mosolyog) Vagy hogy van-e olyan, akivel kontaktust létesítenek, egy normálisan működő emberrel. De biztos, hogy másként működik valamilyük, az agyukban vagy az akármilyükben, nem?”

 

 

„Petronella: Talán az számít gyógyultságnak, hogy ezzel az ember így tisztába jön, és valahogy kezeli. Tehát

–Bence: Igen.-

Petronella: amikor a hajlandóság, nem az irányít, hanem én irányítom, és akkor nem minden kereszteződésnél ő elmegy amerre akar, hanem… Tehát egyfajta tudatosság lehet talán erre az egyetlen úgymond gyógymód.”

 

 

„Moderátor: És szerintetek a gyógyulás az akaraton múlik?

[…]

Petronella: Ez biztos, hogy esettől függ, mer ha valaki nem tudja, hogy beteg, marha nehezen akar, fogja azt akarni, hogy egészséges legyen, mivel azt hiszi, hogy egészséges, nem?

–Klaudia: Igen.-

Petronella: Nehéz meggyógyulni, ha azt hiszi, hogy jól van.

–Klaudia: De hát nyilván aki felismeri, mondjuk hogy depressziós, tehát tudja magáról, de mégsem akar önmagán segíteni, akkor azon baromi nehéz lesz.”

 

 

„Bence: Ez a személyiségtől függ, hogy mennyire küzd ellene szerintem.-

Klaudia: Igen.

–Bence: Hogy ha mondjuk valami baj éri, hogy tudja feldolgozni, milyen gyorsan lábal ki belőle.”

 

 

 

   A csoportosítás hátterében ugyanazt a mechanizmust –a bűnbakképzés mechanizmusát- vélem felfedezni, mint például a romákkal szembeni előítéletek esetében, amikor az előítéletes személy úgy gondolja, hogy a romák többsége „bűnöző, koszos, büdös, műveletlen”, azokat a romákat pedig, akik tisztességesen élnek és dolgoznak, műveltek, diplomások, művészek, közéleti személyek stb., kivételnek tekinti, és azt mondja rájuk, hogy „na jó, de ők mások”.

   Azzal, hogy két csoportra osztják a pszichés betegeket, megteremtik a lehetőséget arra, hogy megindokolják a segítségnyújtás hiányát és előítéletes gondolkodásukat: a segítségnyújtás elutasítása ésszerűbbnek tűnik, ha a segítségre szoruló sem tesz meg mindent gyógyulása érdekében (hiszen nincs tudatában betegségének).^[1]

 

III.

Anna naplója

 

Mindenki csak gúnyolódik velem, és a lehető legrosszabbat feltételezik rólam. Való igaz, sok hibát elkövettem a múltban és a közelmúltban, de ennek vége. Be fogom bizonyítani, hogy azzá válhatok, akit érdemes szeretni, akiben meg lehet bízni, és aki csupa jó dolgot tesz. Valóra váltom az álmaimat. Semmi sem tántoríthat el. Nehéz lesz, de megéri. Vége a depressziónak, ideje a tettek mezejére lépni.

Anna harmincéves, munkanélküli, hosszú és nehéz időszakkal a háta mögött, amikor értelmetlennek látta az életét. Több öngyilkossági kísérlete volt, többször is túladagolta a gyógyszereit. Közben mindvégig kitartott mellette egy fiú, akit Anna már túl sokszor bántott meg ahhoz, hogy a fiú még mindig bízni tudjon benne. Most, amikor megérdemelné a bizalmat, úgy látszik, már túl késő. Anna még reménykedik, hiszen egy utolsó esélyről lenne szó.

Anna nagy álma, hogy a médiában dolgozzon. Az egyetemen kommunikáció szakon végzett, és több helyen is volt már újságíró gyakornok. De az álommunka még várat magára. Igaz, Anna sem tett meg érte minden tőle telhetőt.

Egy hete nem szedek kedélyjavítót, és szorongásoldóból is kevesebbet, mégis jól vagyok. Nem a gyógyszereken múlik. Anna hajnalban kelt. A kávé mellé rágyújtott, és miközben kifújta a füstöt, arra gondolt, még egy unalmas nap a szerelme nélkül. Nehezen foglalta le magát. Már a Facebookot is unta. A virágokat nézte a kertben, majd bement, hogy megnézze a híreket az interneten. Ideje írnom a barátnőimnek, gondolta, majd meg is tette. Az utóbbi időben teljesen elhanyagolta őket. Talált viszont egy inspirációt: Oravecz Nóra írásait. Ha őt olvasta, úgy érezte, nincs lehetetlen. Erőt adott neki a mindennapokhoz. Neki is ez volt a célja: megvalósítani az álmait, aztán segíteni másoknak. De most egyelőre önmagán kell segítenie, megtalálni azokat a dolgokat, melyek örömet okoznak számára. Az órára pillantott. 6 óra 10. Még nem hívja fel a szerelmét, nem akarja felébreszteni. A kiskutyája felriadt, kiengedte az udvarra. Mikor a szülei felkeltek, még mindig pizsamában volt. Ivott velük még egy kávét, majd leült írni. El akarta kerülni, hogy a múltat bolygassa. Kényes téma. Új élethez új történetekre van szükség. Felül akarta írni a múltat. Újra az a lány szeretett volna lenni, aki húszéves korában volt. Gondtalan, önfeledt, sohasem unatkozó… Meg akart szabadulni az érdektelenségtől, melyet a gyógyszerek okoztak.

Anna visszament a közös lakásba, és felbontott egy sört. Felhívta a szerelmét, és megbeszélték, hogy pár óra múlva skypeolnak. Azt tervezte, addig zenét hallgat. Máskor ebéd után mindig aludt, most felvillanyozta a kihívás, hogy találjon örömet okozó dolgokat. Tudta, hogy ahhoz előbb önmagával kell jobban tisztába jönnie: miket szeret, miket nem, mik érdeklik, mik nem. Visszaemlékezett arra az időre, amikor csak napi fél órát netezhetett, mert nagyon drága tárcsázós internetük volt. Akkoriban mégis el tudta foglalni magát. Nem értette azokat, akik blogot írtak a magánéletükről, de nagy kíváncsisággal olvasta őket. Már neki is van blogja, a sokadik, nagy olvasottsággal. Azt mondják, jól ír. Lehet, de sokkal többet kellene élnie. Többet kellene kimozdulnia, nem szabadna ennyire begubózni. Bár a régi nyarakon is mindig ezt tette. Otthon töltődött fel. Rengeteget olvasott, újságokat és szépirodalmat egyaránt. Az utóbbi években beszűkült az érdeklődési köre a pszichológiai témájú könyvekre. Abba kell ezt hagyni. Minek gyötörje önmagát? Van egy betegsége, ami jól kezelhető. Végre jó periódusban van, elég volt az önelemzésekből.

Skypeolás után azon töprengett, mivel töltse az este hátralevő részét. Úgy döntött, olvasással. A szerelme ajánlott neki egy novellát Lovecraft-tól.

Úgy döntött, abbahagyja az esti gyógyszer szedését. Huszonöt kilót hízott tőle. Ettől most meg akar szabadulni. Viszont hozzászokott ahhoz, hogy a gyógyszer beszedése után öt perccel már mélyen aludt, és reggelig fel sem ébredt. Ez mostantól biztos máshogy lesz. Ezért is sörözött, hogy könnyebben aludjon el.

A szerelmével nagyon jól alakulnak a dolgok, jó esély van rá, hogy összejönnek. Ezt az esélyt nem fogja elszúrni.

Beszélt a barátnőivel is Facebookon, egyikükkel valószínűleg jövő héten találkozik. Már nagyon várja!

Másnapra sok mindent tervezett. „Szépségnapot” készült tartani, és még sütivel is meg akarta lepni a szerelmét. Életében eddig egyfajta sütit sütött, de azt mindig nagyon dicsérték. Nem volt egy konyhatündér, ezen is tervezett változtatni.

Iszonyatosan messzinek tűnik az az idő, amikor meg akartam halni. Eszem ágában sincs ártani magamnak. Fájdalmat okoztam az engem szeretőknek, így remélve változást az életemben. Nem teszek többet ilyet. Van más út. Az ember mindig dönthet máshogy. Nem az a megoldás, hogy feladom, hanem hogy küzdök.

Felébredtem hajnali háromkor. Felhívtam a szerelmemet, aki álmos hangon köszönt vissza a telefonban, majd nem sokkal később le is merült.

Ma este később fogok lefeküdni, mert most is csak azért ébredtem fel, mert kialudtam a nyolc órámat.

Vennem kell dohányt és kaját. Fél hatkor nyit a dohánybolt, hatkor az élelmiszerbolt.

Most, hogy nem vettem be este a gyógyszert, sokkal éberebb vagyok ébredés után, nemcsak a kávétól térek magamhoz.

Elkezdtem tegnap olvasni a Lovecraft-novellát (Zarándokút Kadath-ba), tetszik. Nagyon szép leírások vannak benne.

Mindjárt nézek süti receptet. Csak sütés nélküliek jöhetnek szóba, mert nem jó a sütőnk.

Anna szerette a reggeleket, mert minden nap új lehetőségeket tartogat magában. Csak rajtunk múlik, hogy alakulnak a dolgaink. A legfontosabb a pozitív hozzáállás, és a hit. Hit abban, hogy minden jó lesz. Meg kell tudnunk teremteni magunknak a boldogságot. Ilyen szempontból nem rossz az öregedés. Az ember egyre tapasztaltabb lesz, és megtanulja, hogy az élet nem csak játék. Az is, mert nem szabad túl komolyan venni, ugyanakkor nagyon fontos a stabil értékrend. Én az utóbbi időben sok mindent átértékeltem. Már tudom, mi a fontos, és vigyázok rá, nehogy elveszítsem. Most ideálisak a körülményeim, minden adott ahhoz, hogy igazán boldog életet éljek. Nincs stressz az életemben, ami hatalmas ajándék. Csak azzal kell foglalkoznom, hogy jól érezzem magam, és más is jól érezze magát velem.

Vettem hajnalban vaníliás cigarettát. Nagyon finom íze van! A zöldséges még nem volt nyitva, úgyhogy gyümölcsért még ki kell mennem. Banános sütit fogok készíteni a szerelmemnek.

Begöndörítettem a hajam. Nem lett tökéletes, de majd holnap reggel még igazítok rajta.

Másfél órát sikerült aludnom délelőtt, aztán felébredtem.

A szerelmem azt mondta, szeret! Már alig várom a holnapot, hogy visszajöjjön.

Ma még nem ettem semmit, de nem is vagyok éhes.

Azon gondolkozom, hogy Vámpírnaplókat vagy Szex és New Yorkot nézzek-e. Sokáig olyan akartam lenni, mint Carrie Bradshaw. Folyton bulizik, vásárol, cikkeket és könyvet ír… De én nála sokkal nyugisabb típus vagyok, és nem lépek át könnyedén a férfiakon. Én nem pasizni akarok, hanem boldog lenni a szerelmem mellett.

Ezt a nagy nyári meleget nehezen viselem, de még mindig sokkal jobb, mint a tél. Télen általában depressziós vagyok. Utálom a hideget.

Az jutott eszembe, hogy jelentkezem a Pécs Tv-hez gyakornoknak. Nagyon remélem, hogy felvesznek! Ha felvennének, beválnék, és alkalmaznának, álommunka lenne! De utánanézek a pécsi rádióknak is, rádiózni is szeretek. Ingyen csak felvesznek!

Beszélgettem Facebookon egy fiúval, akit a Thalassa Házban ismertem meg. Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak nevezhetem.

A szerelmemmel is beszéltem, sajnos csak holnap este jön. De addig legalább tutira összeérik a süti.

A nővérem sajnos nehézségekkel küzd, úgy segítenék neki. De lehet, hogy pont ez fog minket közelebb hozni egymáshoz. Majd igyekszem gyakran meglátogatni.

Holnap végre megjönnek a ruhák, amiket több hete rendeltem. Remélem, jók lesznek!

Gabesz rávilágított arra, amit én is éreztem, hogy túlságosan elhanyagoltam a barátaimat az utóbbi időben. Fontosak a barátok még akkor is, ha az ember megtalálta élete párját. Nem szabad teljesen egy emberre fókuszálni. Neki is vannak barátai, én sem szólok bele az életébe e téren. A lényeg, hogy egy kapcsolat se menjen a másik kárára.

Egy réges-régi barátnőmmel is beszélgettem ma, meg kellene hívni valamikorra hozzánk. A szerelmem úgyis azt mondta, főz valamikor a héten. Én is szeretnék főzni, valami tésztafélét Stahl Judit szakácskönyvéből.

Kábé éjfél körül sikerült elaludnom. Most hat óra van, és én már talpon vagyok.

Ma végre hazajön a szerelmem!

Tegnap este sírtam a nővérem helyzete miatt. Remélem, megoldódik az élete. Azt mondta, reggel rámír Facebookon, de még biztos alszik.

Érzem, hogy ez egy szép nap lesz! Igaz, hogy estig várnom kell a szerelmemre, de megéri. Kíváncsi vagyok, hogy fog ízleni neki a süti. Ha beválik, hétvégére csinálok a családnak is.

Arra gondoltam, hogy ha még délelőtt megjön a rendelésem, akkor meglátogatom a nővéremet. Biztos örülne neki. Meg élőben talán jobban tudnánk beszélgetni. A gyerekei is tündériek.

A szüleimmel is beszéltem tegnap este, szegények mindig aggódhatnak valami miatt. Mindjárt felhívom Apát, nincs-e kedve felugrani hozzám. Megkínálnám kávéval.

Most, hogy nem szedem a gyógyszert, végre nincs felpuffadva a hasam, és nem úgy nézek ki, mint egy hat hónapos terhes kismama. Éberebb is vagyok, összességében sokkal jobb így.

Remélem, a szerelmem el tudja hozni a ventilátort, nagyon ránk férne, mert iszonyatosan meleg van a lakásban. Kicsit rendet kell majd raknom, mielőtt a szerelmem hazaér.

Csütörtökön kaptam injekciót, és újra elkezdtem szedni a gyógyszereket. Elkezdtem viszont edzeni is.

A szerelmemmel minden rendben, jól megvagyunk. Meglátogattuk csütörtökön a nővéremet.

Meghívtam egy barátnőnket valamikorra vacsorára. Biztos jó este lesz. Már régen találkoztam vele.

Megjött a ruha rendelésem. Két ugyanolyan szoknyát küldtek…

Anya tegnap befestette a hajam.

A gyógyszerektől megint álomkóros vagyok, ezt úgy utálom. De tény, hogy nyugodtabb vagyok, és nem szorongok.

Péntek este szivaroztunk a párommal. Letüdőztem, és azt hittem, ott helyben meghalok.

Mostanában esténként filmet nézünk, végre újra lekötnek.

A süti, amit készítettem, nagyon bevált. Most majd nézek új receptet, csinálok egy újfajtát.

A fegyencedzést kezdtem el csinálni. Így az elején még nem durva.

A szerelmem sajnos ma is dolgozik. Arra gondoltam, addig készítek új sablont a blogomra.

Nekem tetszik ez a hűvös idő. Legalább nem kell megsülni.

Nagyon boldog vagyok, hogy újra összejöttünk a szerelmemmel. Most nem fogom elszúrni. És már nagyon várom az augusztust, hogy életünkben először együtt menjünk nyaralni!

El akarom hozni otthonról a biciklimet, hogy tudjunk a szerelmemmel együtt tekerni. Jó dolog biciklivel kirándulni. Legalább fogynék is egy kicsit.

Talán kezd végre beállni a gyógyszer, ugyanis nyolc óra alvás után felébredtem. A szerelmem még alszik. Ma reggel megint edzeni fogok.

Tegnap ettem egy epres fehér csokis Magnumot, nagyon finom volt.

Jelentkeztem egy állásra, kíváncsi vagyok, hogy ma visszajeleznek-e valamit.

Ma elhozatom Apával a fogamzásgátló tablettámat. Az utóbbi időben nem szedtem, de most újra elkezdem.

Teljesen rákaptam a Cappyre. Az eper koktélos a kedvencem.

Már csak a szüleimnél iszom rendes kávét, itthon Nescafét iszok cukor nélkül. Nagyon megszerettem. Nem eszek már fehér kenyeret, csak rozskenyeret. Vaj helyett tejfölt kenek rá. De az erős paprika elmaradhatatlan. Valamelyik nap vettem füstölt mozarella sajtot, de nem ízlett, illetve ízetlen volt. Padlizsánkrémet is vettem, de a bolti nem az igazi.

Akarok venni robotmixert. A szerelmemnek nincs, pedig szükség van rá egy háztartásban.

Most növesztem a hajam, majd meglátjuk, milyen hosszúra.

Elhoztam a hajvasalómat, úgyhogy be is tudom göndöríteni.

Vettem egy négypengés Wilkinson borotvát, nagyon jó. Egész más, mint az eldobhatóak.

Szeretem a Zott Jogobellát, most is azt iszom, epreset.

Elkezdtem olvasni Csíkszetmihályi Mihály: Az öröm művészete – Flow a mindennapokban c. könyvét. Nagyon tanulságos. Olvasom vele párhuzamosan Mark Nepo: Meditáció minden napra c. könyvét.

Ma újra elkezdek Vámpírnaplókat nézni.

A reggeli edzés elmaradhatatlan.

Kaptam tegnap visszajelzést egy álláspályázatomról. Személyesen is találkozni szeretnének velem. Remélem, összejön a munka!

Elhatároztam, hogy kevesebb alkoholt fogok inni. Nincs rá szükségem, és különben is, csak hizlal. Ráadásul a májamnak sem tesz jót.

A szerelmem ma este főzni fog! Házi készítésű BBQ-szószos tarját tócsnival.

Jól vagyok. Most kerek minden. Lezártam a múltat, és csak a jelenre koncentrálok. A jelen pedig csupa öröm.

Szeretnék egy kiscicát. Majd megbeszélem a párommal. Mindig is akartam cicát, egyszer volt is, de elszökött. Olyat szeretnék, amelyik szereti, ha ölbe veszik, és simogatják.

Most is esik. Szegény párom valószínűleg ma is meg fog ázni. Csoda, hogy még nem fázott meg.

Szombaton kíváncsian fogok ráállni a mérlegre, hogy fogytam-e valamennyit. Én kezdem magam kicsit karcsúbbnak látni.

Ez egy jó nap lesz, érzem. Nem tudom, mit hoz a jövő, de az biztos, hogy én pozitívan fogok hozzáállni.

A szerelmem tegnap este főzött. Nagyon finom lett!

Meghívtam tegnapra egy lányt, akit a Thalassa Házban ismertem meg. Nem jött el, én pedig megharagudtam, mert a maradék pénzemet mind piára költöttem.

Csíkszentmihályi azt mondja, tevékeny életet kell élnünk, mert csak tevékenységek közben élhetjük át a flowt.

A párom azt mondta, lehet szó kiscicáról.

Nemsokára itt a névnapom. Igazából pénzt szeretnék kapni, mert szeretnék venni egy gitárt. Persze használtat.

Ma fel kell hívnom Apát, hogy adjon pénzt. Biztos morogni fog, de megígérte, hogy ad.

Ma reggel is edzeni fogok. Sokkal jobban érzem magam, mióta elkezdtem.

Depresszió nélkül egész más az élet. Élvezem az apró örömöket, és nem szorongok. A szerelmem elkényeztet, úgyhogy teljes a boldogság.

Kell mennem DMbe, venni pár dolgot.

Ha a párom elintézi, hogy legyen kulcsunk a tárolóhoz, akkor én is elhozom a biciklimet. Szívesen bicikliznék a párommal. Az egyik legjobb mozgásforma.

Még csak egy kávét ittam. Jöhet a második. Úgyis csak Nescafé.

Úgy sajnálom, hogy nem tudok verset írni. Ki tudnám fejezni, amit simán nehéz elmondani.

Újabb szép nap virradt!

Ma pihenőnap van edzés szempontjából.

Tegnap elkezdtünk nézni egy filmet, Stephen King-től az Izét. Ma szeretném megnézni a másik felét is.

Most Bagdy Emőke Utak Önmagunkhoz c. könyvét olvasom, nagyon jó.

Az ananászos Cappy nagyon finom!

Tegnap vettem új alapozót és szempillaspirált. Rögtön ki is próbáltam, beváltak.

Kevesebb, mint egy hónap, és nyaralunk! Balatonszemesre fogunk menni, ahonnan könnyű átmenni Balatonlellére.

Szombaton megtudom, mennyit fogytam. Még nem látványos, de azért szerintem egy kicsi már lement. A szerelmem is folyton edz, rajta már szépen látszanak az izmok.

Az addig oké, hogy növesztem a hajam, de iszonyúan melegíti a nyakam, ahhoz viszont még túl rövid, hogy feltűzzem.

Végre a közelben is van dohánybolt, nem kell olyan sokat sétálni.

Most, hogy ducibb vagyok, mint szoktam, sokkal jobban izzadok. Nagyon kellemetlen.

Mindjárt felébred a szerelmem, de aztán majd el is megy dolgozni. Remélem, azért korán hazaér.

Tegnap Apa adott pénzt, de kevesebbet, mint amire számítottam, így nem fogom tudni kiváltani a három havi fogamzásgátló tablettámat.

Ma tényleg elkezdek Vámpírnaplókat nézni. Régebben sem láttam belőle túl sokat, pedig tetszik, és kíváncsi vagyok rá.

Tegnap nagyon jó napom volt! Kinéztem magamnak egy telefont, amit már ki is fizettem, és ma vagy hétfőn megérkezik.

Ráadásul lesz kiscicánk! Most három hetes, fiú, és majd hat hetes korában kapjuk meg.

Ami szintén nem elhanyagolható, hogy újra cikkeket fogok írni egy online női magazinnak.

A szerelmemnek sajnos nem volt ilyen jó napja, kidurrant a biciklikereke, úgy kellett hazatolnia.

Fel vagyok dobva. Csupa jó dolog történik velem!

Reggel edzés, a kihagyhatatlan.

Van három hetünk, hogy beszerezzünk mindent, amire egy kiscicának szüksége van. Már elkezdtünk gondolkodni a nevén. Én a Benjamint javasoltam, illetve a szerelmem miatt a Mirkót.

Az új telefonom egy Nokia okostelefon, régebbi modell, de nekem új lesz.

A magazinnál heti egy cikk az elvárás, valószínűleg a Szex, szerelem rovatba fogok írni.

A nővérem is jól fog járni, mert ha megjön az új telefonom, ő megkapja a Blackberrymet. Csak majd beviszem a T- Mobilhoz, hogy kicserélik-e az aksiját.

Végignéztük Stephen Kingtől az Izé c. filmet. Tetszett, bár nem féltem.

A dokk.hu-n egy lány megvádolt azzal, hogy az ő életéről írok. Ez nonszensz. Nagyon beteg.

Izgatottan várom, mit hoz a mai nap. Remélem, telefont!

Még nem érkezett meg a telefonom. Gabesz azt mondja, rosszul választottam. Késő bánat.

A nővérem is szeretne edzeni, úgyhogy ma megmutatom neki, én milyen gyakorlatokat szoktam csinálni.

A szerelmem nincs jól, aggódom érte.

Ma hazalátogatok a szüleimhez. Ott is alszom, és holnap jövök vissza.

A zárójelentésemet még mindig nem kaptam meg a Thalassa Házból.

Határozottan úgy látom, hogy fogytam egy kicsit.

Ma reggel is edzeni fogok, aztán holnap pihenőnap, hétfőn pedig már emelt adagban folytatom tovább.

Apával vetetnem kell egy csomag dohányt, hogy kihúzzam hétfőig, amikor a nővérem kifizeti a telefont. Nem tudtam sütni a héten, mert nem maradt pénzem.

Hiába van éjjel, most is nagyon meleg van a szobában. Főleg, hogy forró Nescafét iszok…

A szerelmem azt mondta, szétnéz otthon, hogy mire lehet majd szüksége a kiscicának. Már nagyon várom, hogy a miénk legyen!

Bagdy Emőke könyve nagyon jó. Hazaviszem hétvégére olvasni.

Kaptam egy e-mailt a magazintól, hogy írjak témajavaslatokat, és egy próbacikket. Egy cikk 5000 karakter. Ilyen hosszú cikkeket még nem írtam.

Most, hogy egy ideje edzek, azt vettem észre magamon, hogy séta közben sem fulladok ki annyira. Sokkal jobban érzem magam!

Tegnap délután hazajöttem a szüleimhez, de ma hajnalban már megyek is vissza a szerelmem lakásába. Voltunk este Pellérden, ahol vannak szabadtéri ingyen használható edzőgépek. Tök jók!

A nagyszüleimet is meglátogattuk.

Ma pihenőnap van, nem edzek.

Kell vennem Nescafét.

Megittam két kávét, de még mindig csukódnak le a szemeim. Később feküdtem le tegnap a szokásosnál.

Ma gondolkozom témajavaslatokon, és elkezdek írni egy próbacikket.

Itt vagyok újra a lakásban, álmosan kávézgatva, cigizgetve.

Várom a holnapot, a telefon miatt.

Tegnap „bűnöztem”, este fél 10-kor ettem jégkrémet.

Megmutattam a nővéremnek a fegyencedzés kezdő gyakorlatait, kíváncsi leszek, elkezdi-e. Anya is látta, ő biztosan csinálni fogja.

Apa szerdán elviszi a nagyobbik unokaöcsémet a Balcsira. Irigylem őket.

Lassan majd felhívom a szerelmemet, hátha felébredt már.

Ma meg akarom kérdezni Gabeszt, milyen váddal fogják feljelenteni a Thalassa Házat. Egyre többen ellenzik a Házat.

Még nem tudom, mikor jön vissza a szerelmem, remélem, minél hamarabb.

Holnap 8-16h-ig áramszünet lesz náluk, úgyhogy csak telefonon tudunk majd beszélni.

Hajnali 3 óra van, és én nagyjából kialudtam magam.

Ma reggel edzés, emelt adagban.

Megjön ma a telefonom! Már nagyon várom!

A szerelmem kint alszik a szabadban, lesen van. Még nem tudja, mikor jön vissza, mert az aratást meg kell várnia. Hiányzik…

Olvasni fogok, és filmet nézni.

Írtam e-mailt a Munkaügyi Központnak, ugyanis ma kellene megjelennem.

Ebben a nagy melegben alig vagyok éhes. Sebaj, legalább fogyózom.

Mindent őszintén elmondok a páromnak, és ez így van rendjén. Tudom, hogy ő is így tesz. Ettől működik jól egy kapcsolat. Más is kell hozzá, de az őszinteség alap. Régen azt hittem, csak alkohol mellett tudunk beszélgetni. Ez hülyeség. Nincs szükség alkoholra. Vannak súrlódások, de remélem, ezeken mindig túl tudunk lépni. A legfontosabb, hogy ne titkolózz! Azzal a saját lelkiismereted ellen és a párod ellen is vétesz. Soha nem vezet jóra. Ha már nem szereted, engedd el, de ha őt szereted, tiszteld, és figyelj arra, hogy ne bántsd meg. Annak nincs értelme, hogy másra vágysz, és közben őt gyilkolod. Én szerencsés vagyok, mert a szerelmem kitartott mellettem, és ma már, remélem az ő nevében is mondhatom, boldogok vagyunk. Kívánom, hogy Te is találd meg a társad, aztán jól vigyázz rá, nehogy elveszítsd!

Tegnap megérkezett a telefonom. Nagyon tetszik!

Ma is fogok edzeni.

Reggel felhívom majd a nővéremet, hogy hogy vált be a Blackberry. Kíváncsi leszek!

Büszke vagyok arra, hogy már egy ideje nem kerültem be a klinikára. Nem is akarok. Jól vagyok, minden tekintetben. Nagyon jó időszakom van.

Amíg meg nem erősödöm fizikailag, és meg nem kapjuk a kiscicát, addig nem szeretnék dolgozni. A kiscicával törődni kell, pár hétig még nem hagyhatjuk magára. Már nagyon várom! De ettől még nem szeretem kevésbé a kiskutyámat sem. Legszívesebben őt is elhoznám a lakásba, ha lehetne. Az unokaöcsém is mondta, hogy szeretne Dió-kutyát.

Három hét múlva nyaralni megyünk. Ez lesz az első nyaralásom a szerelmemmel. Izgatott vagyok! Biztos nagyon jó lesz. Imádom a Balatont.

Válogatni fogok zenéket a telefonomra. Olyan furcsa, hogy sokáig bírja az aksija. A Blackberry ennyi idő alatt már kétszer lemerült volna. Örülök, hogy a Blackberry családon belül maradt. A nővérem is jól járt, 6000 Ft-ért kapott egy okostelefont. A párom is vehetne ennyi pénzért okostelefont, de egyelőre nem akar. Érthető, ő más dolgokra gyűjt pénzt. Például egy új fényképezőgépre, bicikligumira, csúzlira… Őt más hozza lázba.

 

 

 

IV.

Egy év múlva

 

Anna szakított Mikivel, visszaköltözött a szüleihez, és azt tervezi, hogy ha megerősödik, munkát keres. „...Az a jó, hogy sose nősz fel... azt hiszed igen, mert érettebben gondolkozol, vagy mert másképp látod a dolgokat, de igazából nem érettebb leszel csak más... kisgyerekként beléd van kódolva, hogy legjobb barátnőt keress, és találj, később ugyanígy a szerelemmel. s pont mint egy kislánynak, még a 30 éveseknek is megremeg a lábuk. Ha kislányként pontosan tudtad mit akarsz, akkor most miért ne tudnád? Ha kislányként mindig megszerezted, és megkaptad, most miért lenne másként? Fel kell nőni, ez tény, de a dolgok attól még nem nőnek fel. Ugyanolyanok maradnak, csak

---

[1] Hasonló tapasztalatokról olvashatunk Aronson könyvében, ahol így ír a rejtett rasszizmusról: „Sok olyan, egyébként tisztességes ember van, aki a nyílt gondolkodásra való minden törekvése ellenére az előítélet rejtett formáit képes produkálni. Napjainkban a legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy nincsenek előítéletei, ám kevésbé feltűnő módon továbbra is diszkriminálja a kisebbségi csoportokhoz tartozó embereket.

   A rejtett rasszizmusnak ezt a megnyilatkozási módját tárta fel David Frey és Samuel Gaertner egy vizsgálatban, amelynek során fehérek feketék iránti segítőkészségét tanulmányozták. Azt találták, hogy fehér diákok ugyanolyan készségesen segítenek fekete, mint fehér diáktársuknak, ám csak akkor, ha a segítségre szoruló fekete diák megfelelő erőfeszítést mutatott fel. Amikor azonban a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy a diáktárs nem tett meg mindent azért, hogy maga megoldja a feladatot, az alanyok nagyobb valószínűséggel tagadták meg a fekete, mint a fehér diák segélykérését. Ebből az eredményből arra lehet következtetni, hogy a rasszizmus rejtettebb, kifinomultabb formái akkor mutatkoznak meg leginkább, amikor könnyen lehet racionalizálni őket. Nehéz volna ugyanis megindokolni, miért tagadnánk meg a segítséget egy kisebbségi csoporthoz tartozó személytől, ha egyszer az illető önhibáján kívül került bajba. Ha ezt tennénk, fanatikusnak, bigottnak kellene tartanunk magunkat, és mások is annak tartanának bennünket. Ám ha a segítségnyújtás elutasítása ésszerűbbnek látszik –így például akkor, ha a segítség kérője „lusta”-, akkor továbbra is előítéletes módon viselkedhetünk, miközben megvédhetjük azt a saját magunkról alkotott képet, miszerint nincsenek előítéleteink.” (Aronson. 2002: 319-320.)