9. fejezet - Markus

- Vajk dühöng – közölte minden bevezető nélkül Christen, néhány perc múlva, mikor már Milan is egészen jól érezte magát. - Hamarosan lépni fog.

- Vajon ezen miért nem lepődöm meg? - ércelődött Angela, majd felegyenesedve Christenre nézett. - Anyám mellé egy erősebb angyal kell, aki ugyanabból a rendből való, mint Vajk. Mert ha engem akar, bizonyára azokkal kezdi, akik fontosak nekem.

Christen elmerengett. - Nem tudom, hogy ez elég lesz e. Vajk egyre erősebb, és nincs egyedül.

- Nem számít. Akkor is kell anyám mellé egy erős angyal, és Dorina, meg Kevin mellé is. Senki más nem halhat meg miattam, azt nem engedem!

Az angyal elfordította a fejét, amit Angela sehogyan sem értett. Odalépett elé, és a tekintetét fürkészte.

- Mi az?

Christen állta a lány pillantását, de beletelt néhány másodpercbe, mire válaszolt. - Nem érzed?

Angela abban a percben érezte a gonosz jelenlétét. Sietve átrohant az útjában lebegő angyalon, és berohant az anyjához a szobába. Minden csendes volt, de a lány hallotta közeledni a gonosz, bukott angyalokat. Odament az ágyhoz, és a még mindig alvó anyját nézte. Nem tudta, nem tudhatta, hogy mennyi kárt tett benne Darel, így azt sem, hogy mennyire uralkodott el benne a gonosz. De meg akarta védeni minden áron.

- Christen! Csinálj valamit! - szólt hátra az angyalnak, aki ott állt mögötte, és a plafont nézte. Ő már akkor látta, amit Angela még nem.

- Sokan vannak, mindenképp győzni akarnak.

- De nem fognak! - Bár ez inkább volt kérdés, mint kijelentés, Christen megértette, és rápillantva az aggódó lányra, bólintott. Addigra azonban már leszállt négy sötét angyal, és komor tekintetükkel, gyűlölködve néztek Angelara.

- Már nincs sok időd hátra! - közölte az élen álló fekete ruhás, fekete hajú angyal, akinek elképesztően sötét szeme volt.

- Én is örvendek – felelte Angela, mintegy kioktatóan, és állta a szószóló átható pillantásait. Tudta, most nem szabad kimutatnia a félelmét, és blokkolnia kell a gondolatait. Így is tett, és talán pont ezért, a lázadó angyal nem támadt azonnal, csak közelebb lépett, és fürkészőn bámulta a lányt.

- Sosem hittem, hogy képes leszel újra visszanyerni a régi erődet, de úgy látszik, semmit sem változtál.

Angela nem sokat értett ebből a szövegből, mégsem akart megrendülni, csak nézte az angyalt, aki egyre közelebb és közelebb ért. Mikor már alig egy méter választotta el őket egymástól, Christen rebbent a közéjük, és a támadóra emelte mindenre elszánt tekintetét.

- Hátrálj Markus! Nem érhetsz a lányhoz!

- Ó, hogyne érhetnék? Megtettem azelőtt is, megteszem most is.

- Nem! - felelte határozottan Christen, mire a sötét angyal hatalmas hahotában tört ki.

Mindez nem zavarta Angelat, sokkal inkább az, amit előtte mondott. Mintha már azelőtt is lett volna dolguk egymással, pedig biztos volt benne, hogy ezt az angyalt, életében először látta. Ki is lépett védelmezője takarásából, és egyenesen Markusra nézett. - Ismernem kellene téged?

- Ó, hogyne! - felelte a bukott angyal. - Legutóbb ugyanígy álltunk egymással szemben, csak éppen akkor kissé mások voltak a körülmények, és te is.

- Nos, nekem úgy tűnik, hogy felejthető emlék vagy – ércelődött Christen, ugrásra készen.

- Nem, ezt nem hiszem. Angela az enyém, indig is az enyém volt, és az enyém is lesz.

- Ne álmodozz!

Markus azonban nem foglalkozott mással, csak a lányt nézte, aki a múltjában kutatott valami támpont után, de semmit sem talált a sötét angyalokról. Úgy hitte, Markus csak blöfföl, ezért tettetett unalommal vállat vont.

- Mégis mit akarsz?

- Már mondtam, hogy téged!

- Igen, ezt gondoltam. Mostanában elég gyakran hallom ezt a szöveget. Mintha Darel is ezt mondta volna, és nézd csak, épp rajta taposol.

Markus arca idegesen megrándult, és a szőnyegre pillantott, majd vissza a lányra. - Csakhogy ő emberi alakban létezett, vele el tudtál bánni. Hozzám azonban te nem érhetsz fel.

- De én igen – közölte Christen, miközben megragadta a lány kezét, és visszahúzta a háta mögé.

- És én is! - szállt a hazavezető angyal mellé Milan.

Angela ijedten vette tudomásul, hogy harc készül. Harc, amire még nem tudott felkészülni. Védeni akarta az angyalát, bár tisztában volt vele, hogy még túl gyenge. Azonban volt egy kitűnő fegyvere, ami Darellel szemben is segített. Így hát összekulcsolta maga előtt az ujjait, és felnézve az égre, imádkozni akart.

Markus ismét felnevetett, majd kikerülve Christent, odaállt egészen közel a lányhoz, és a szemébe nézett. Úgy tűnt mintha igézné, és Angela elcsodálkozott azoktól a fekete, mégis lángoló szemektől. Mielőtt azonban akárcsak megszólalhatott volna, Christen a két kezét Markus vállára téve, hátrább lökte a bukott angyalt.

- El az agarakkal! Még nincs itt az idő!

- Az idő akkor van itt, amikor én azt mondom.

- Azt hiszed? Talán már veled van az erő is?

Úgy tűnt, ez a kérdés célba talált, mert Markus tekintete szinte keresztülszúrta a hazavezető angyalt.

Angela közbe akart lépni, ezért azt mondta, ami legelőször jutott az eszébe. - „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.”

A lázadó angyal összehúzott szemöldökkel hallgatta a lányt, és mintha kissé elbizonytalanodott volna, hátrább lépdelt. Majd mikor beállt közéjük a csend, egyszer csak az alattvalóihoz fordult, és az ágyon fekvő asszonyra mutatott. - Vigyétek! - üvöltötte, és a szárnyasok azonnal fel is emelték az alélt Melaniat.

- Nem! - kiabálta Angela, és még oda is térdelt az ágyra, hogyha kell, erőnek erejével tartsa vissza az anyját.

- Ugyan már, mit tehetnél? Védelmedbe veszel egy paráznát? Egy ribancot, aki egy démonnal hált? Neki már vége! - közölte Markus kíméletlenül, élesen, és intett az angyalainak, akik engedelmeskedve kiszívták az asszonyból az életet, majd felszálltak vele és elvitték. Mindezt olyan gyorsan tették, hogy Angelanak nem volt ideje ellenkezni sem, főleg mert Christen odalépett hozzá, és átfogva a derekát, elhúzta a közelből. Az angyal nem akarta, hogy baja essen a lánynak, és mivel Melania valóban démon hatása alatt halt meg, tisztában volt vele, hogy nem lehetetlen volna megmenteni. Valójában Angela is tudta, mert anyjában megérezte a szunnyadó gonoszt, mégis reménykedett a legutolsó pillanatig, mert nem tehetett mást. A könnyei megállíthatatlanul potyogtak, és már meg sem próbált erősnek látszik, hiszen egyáltalán nem volt az. Fájt a szíve, fájt a lelke, és nem értette, hogy miért történik vele mindez, miért kell elveszíteni mindenkit, akit szeret?

Markus odalépett elé, és valami fölényes tekintettel felemelte a kezét, majd megsimogatta a lány könnyáztatta arcát. - Hiába hadakozol ellene, a sorsodon nem tudsz változtatni. A végzeted pedig én vagyok, ahogy én is voltam mindig – azzal Christenre nézett, az arca egészen dühös lett, mégsem szólt, csak felrebbent és eltűnt a plafonon át.

Angelat már nem tartotta vissza semmi. Kirántotta magát angyala karjaiból, és dühösen zokogva őrjöngött. - Nem! - ordította sikítva, és falhoz vágta az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórát, majd sorba mindent, ami a keze ügyébe került. Christen hagyta, nem állította meg, csak némán nézte, és a fájdalom kiült az ő arcára is. Tudta, ő tudta, hogy ez fog történni már akkor, mikor először meglátta Darelt. Mégsem szólt, nem szólhatott, mert Angela akkor még nem volt elég erős. Most viszont úgy tűnt, Markus jelenléte, és az anyja halála megtörte. Tombolt, mint a szélvihar, és nem akart megállni. Ám ahogy teltek a percek, némileg lecsillapult és térdre rogyva, összeroskadva sírt. Christen nem bírta elnézni. Bár tudta, talán nem teszi helyesen, mégis odament a lányhoz, letérdelt mögé, hátulról magához ölelte, fejét pedig a lány halántékához döntötte, és úgy próbálta csitítani, nyugtatgatni.

Angela érezte az érintést, és nagyon jól esett neki Christen közelsége, az hogy vele volt. De már nem elégedett meg ezzel, mert válaszokat akart. Választ minden kérdésére.