5. fejezet - Nincs több alku!


Dorina részvéttel telve nyitott be az ajtón, a nyomában Kevinnel, és azonnal megölelte Angelat. A lány örömmel fogadta őket, mert mellettük normális tininek érezte magát, akinek a legnagyobb gondja a letört műkörme vagy a szétkent szemfestéke. Meg aztán, úgy gondolta, hogy a barátai legalább elfeledtetik vele az elmúlt órák eseményeit, hacsak egy rövid időre is.

Miután kiölelkezték magukat, Angela hellyel kínálta őket. Dorina az ágyra ült barátnője mellé, Kevin pedig a fotelba, ahová Christen is szokott. Így az angyalnak csak az asztalon jutott hely, de ő megelégedett azzal is. Azonban a tekintetét nem vette le a fiúról, mintha tudna valamit, amit senki más nem. Angela azonban minderre oda sem figyelt, olyannyira elmélyülten hallgatta Dorina sajnálkozását, majd egy szuszra elhadart beszámolóját, a legújabb iskolai eseményekről. Csupán csak akkor kapott észbe, mikor odafentről szárnysuhogást hallott közeledni. Hirtelen felnézett, ahogy Christen is, és döbbenten látta ugyanazt az angyalt, aki az apját is elvitte előző nap. Ijedten pislogott Christenre, aki szomorkásan pillantott vissza rá.

- Ki? - szaladt ki Angela száján, mire Dorina értetlenül meredt rá.

- Mi ki? Épp Lesterről beszéltem, aki tegnap... - mondta, ám Angela oda sem figyelt rá, mert hol Christenre, hol az idegen angyalra nézett.

- Kevin – szólt végül az idegen hazavezető, és odaszállt a mit sem sejtő fiú mögé. - Itt az ideje.

- Nem! - szólt élesen a lány, és még az ágyról is felpattant.

Dorina és Kevin nem értették ezt a különös viselkedést, ezért mindketten ijedten néztek rá. Angela pedig csak ekkor jött rá, hogy kívülálló szemmel valóban őrültnek látszik. Ezért a lehető leghiggadtabban meglegyintette a kezét, és még egy mosolyt is megpróbált magára erőltetni.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy... hogy akartam egy külön koszorút csináltatni apukámnak a temetésére, és most jutott az eszembe. - hadarta zavartan. - Mindjárt jövök, szólok anyunak, hogy intézze el telefonon.

Úgy tűnt, hogy ez a magyarázat kielégíti Dorináékat, és már nyugodtabban nézték, ahogy Angela kirohan a szobából. De a lány nem az anyjához ment, hanem a fürdőszobába, ahol egyenesen Christennek szegezte a kérdést, aki ott lebegett mellette.

- Mi az, hogy Kevinnek eljött az ideje? Én erről miért nem tudok? Kira azt mondta annak idején, hogy Kevin sokáig fog élni. Akkor ez mégis micsoda?

- Alku felelte Christen teljes nyugalommal.

- Megint? De miért? Az apám nem volt elég?

- Úgy tűnik, nem.

- És még hányan fognak meghalni miattam?

- Odafenn úgy gondolják, hogy nekik megér néhány ártatlan életet az emberiség és az égiek jövője.

- Tessék?! - Angela azt hitte, rosszul hall. - Nem! - mondta határozottan. - Miattam nem halhat meg senki más! Ezt nem tehetik! Ha odaadják Kevint, abba Dorina is belehal, és akkor két lélek száradhat a lelkemen.

- Nem a te lelkeden.

Angela kezdte elveszíteni a türelmét. - Christen! - szólt az angyalra hangosan. - Te is tudod, hogy az én lelkemen száradna, mert az én életemért halnának meg, ahogy az apám is. Úgyhogy nem, nincs alku! És ezt közölheted odafenn is mindenkivel.

Christen féloldalt hajtotta a fejét, és onnan nézte a lányt. Látta benne az egyre növekvő erőt és határozottságot, amire ezidáig az égiek építkeztek. Biztos volt benne, hogy képes érvényesíteni az akaratát, és semmissé tenni az alkut, bár abban nem volt biztos, hogy ez a megfelelő megoldás.

- Rendben! - mondta végül. - Szerintem nem fognak odafenn sem akadékoskodni. Viszont ez azt jelenti, hogy Vajk türelmetlensége nem elégszik ki, úgyhogy hamarosan lépni fog. Sokkal gyorsabban kell tanulnod, mert fogy az időnk.

- Nem gond, megteszem. De akkor soha többé nem alkuszunk!

- Christen bólintott, így Angela megnyugodva ment ki a fürdőből. Ám amint kinyitotta az ajtót, az anyja és Dorina értetlen, mégis nevető tekintetével találta szembe magát.