- Anya? - ámult el a lány, de nem volt ideje másra, mert Melánia azonnal belépett, és keblére ölelte a lányát.
- Sajnálom kicsim! - suttogta szánakozó hangon. - Tudom, hogy mennyire szeretted apádat.
Angela hagyta, hogy az anyja szorongassa, majd mikor már úgy gondolta, hogy elég lesz, kicsit hátrébb lépett, és úgy nézett Melániára. - Mégis honnan tudtad meg? Én nem szóltam, mert nagyon...
- Tudom kicsim. A kórházból hívtak, onnan tudom. Már tegnap este is hívni akartalak, de folyton foglaltat jelzett a telefon.
- Foglaltat?
- Igen. Azért is jöttem azonnal. Féltem, hogy baj van.
- Amint látod, velem nincs – felelte Angela, és lopva Christenre nézett, aki érdeklődve követte Melánia minden mozdulatát.
Az asszony azonban nem zavartatta magát, behozta az ajtóból a bőröndjét, és bevitte Joachim szobájába, majd kijött és körbenézett. Nem szólt, csak körbenézett, hogy készítsen valami reggelit maguknak. Tett-vett, Angela pedig értetlenkedve nézett utána. Nem akarta megbántani az anyját, de nem lelkesedett azért, mert megjelent, és magához vette az irányítást. Ráadásul úgy hitte, ezzel ugyanolyan veszélyben lesz, mint az apja volt, és ezt semmiképp nem akarta. Utána ment a konyhába, és leülve az egyik székre, fürkészte az anyját.
- Nem kell anyáskodnod felettem, már nagylány vagyok.
- Ne butáskodj! Tudom, hogy ez milyen nehéz. Lehet, hogy nem hiszed, de szerettem apádat.
- Tudom, kilenc hónapig, amíg meg nem születtem, aztán pedig otthagytad őt is, és engem is.
- Ez nem egészen így volt, ezt te is tudod.
- Honnan  tudnám? Nem voltam ott, mert akkor születtem. Nem emlékszel?
- Na jó, ne legyél már ennyire cinikus! – szólt a lányára Melánia. - Igenis szerettem, csak képtelen voltam együtt élni az álmaival és a látomásaival. Azt hiszem, ezt megérheted.
Angela megforgatta a szemeit, és megadóan bólintott. - Jól van, persze, megértem. De akkor sincs rá semmi szükség, hogy…
- De van! - Melania odaállt a lánya elé, és lágyan megsimogatta az arcát. - Tudom, hogy szükséged van a szeretetre. Most, a gyászban nem szabad egyedül maradnod. Úgyhogy erről felesleges vitatkoznunk is.
Angela száján már ott volt a válasz, hogy nincs is egyedül, de inkább nem mondta ki, csak segélykésőn Christenre pillantott, aki hallva a lány gondolatait, odarepült mellé, és onnan szemlélte tovább az asszonyt.
- Nincs veszélyben, amíg velünk van.
Angela szeretett volna még kérdezni Christentől, de nem akarta, hogy az anyja is hallja, vagy azt higgye, hogy magában beszél, ezért odament Melániához, megölelte, majd azzal, hogy felöltözik, a szobájába sétált.
Miután becsukta az ajtót maga mögött, a szekrényhez lépett, és kiválasztotta az aznapi ruháit, miközben az angyalához beszélt. - Rendben, hogy biztonságban van, amíg vele vagyunk. De mi van, ha épp nem? Mi van, ha elmegy itthonról, vagy én megyek el? Akkor ki vigyáz majd rá?
- Akkor mellette lesz majd az őrangyala.
- Vajk ellen az vajmi kevés, ezt te is tudod.
- Ne aggódj, odafenn megoldják ezt is.
- Na igen – fintorgott Angela, de tovább már nem foglalkozott a kérdéssel, mert szeretett volna átöltözni, ezért pironkodva pislogott Christenre. Ám amikor látta, hogy az angyalnak esze ágában sincs reagálni, kelletlenül megszólalt. - Elfordulnál? Szeretnék felöltözni.
Az angyal a fejét csóválta felsóhajtott, de azért az ablakhoz lebegett, és mintha csak a tájban gyönyörködne, kinézett rajta. Közben azonban az ablaküvegen át, jól ki tudta venni a lány formás alakjának körvonalát, amely szinte tökéletes volt, úgy, ahogy Isten megteremtette. Még soha nem látott hasonlót, hiszen még nem töltött be más posztot, mint a hazavezető angyalét. Felüdülés volt számára ez a darab élet, amikor nem csak a holt lelkeket kíséri, hanem az élőket is. Minden perccel egyre jobban érdekelte maga az ember, és az emberi lét. Elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet enni, inni, aludni, táncolni, sétálni órákon át, ölelni, szeretni....
- Kész vagyok! - hallotta meg Angela hangját, mire révetegen odafordult felé, és némán végignézett rajta. A fekete póló szolid volt, de kellően kiemelte a lány kerekded melleit és vékony derekát. A nadrág pedig a formás, hosszú combjait hangsúlyozta. Csak a haja volt kicsit torzonborz, és a hatás kedvéért Angela még bele is túrt, és megrázta. Így még széjjelebb állt, amin Christennek mosolyognia kellett. Ám Angela nem várta meg, míg angyala megszólal, inkább kiment a konyhába az édesanyjához. Bár nem volt éhes, de azért magába erőltetett egy fél szendvicset, és egy bögre kávét. De ezt is csak úgy, hogy egyáltalán nem nézett Christenre, mert a gyomra reggel óta lüktetett az izgalomtól. Nem értette magát, hiszen Christen angyal volt, ő mégis inkább egy férfit látott benne, és ez teljesen összezavarta. Most is, ahogy a konyha másik végén az asztalon könyökölt és körülvette az égi fény, olyan szép volt, olyan csodálatos. Az arca markáns, mégis lágy, a karjai erősek... Vajon milyen lenne, ha azok a karok tartanák, és átölelnék? Hevesen dobogni kezdett a szíve, hát még akkor, mikor Christen egyenesen a szemébe nézett, de olyan érzékien, mintha belelátna...
Angela egy pillanatra megrökönyödött, és fülig pirult, mert rájött, hogy az angyala valóban hallott mindent. Némán szitkozódva temette két kezébe az arcát, és ráborult az asztalra.
Melania azonnal ott termett mellette, és vigasztalóan lehajolt hozzá. - Kicsim, mi a baj? Ennyire hiányzik apa? Ne félj, ő már egy jobb helyen van.
- Nem mondod el anyukádnak, hogy mi bajod? - kérdezte Christen teljes nyugalommal, majd egy szempillantás alatt odarepült Angela háta mögé, és a füléhez hajolt. - Tanuld meg uralni a gondolataidat, mert nem én vagyok az egyetlen, aki hallja.
- De hogyan?? - nyüszített még mindig a lány hangosan, mire az anyja döbbenten ránézett.
- Hát... eljött érte a kaszás, és elvitte.
- Kaszás?! - Christen és Angela egyszerre bámult rá az asszonyra, de ő csak a lánya értetlen tekintetét látta.
Christen tért magához először, és unottan visszaült az asztalhoz. - Anyukád nem hisz az angyalokban? Hogyan jött össze apáddal?
A lány elengedte a füle mellett az angyal megjegyzését, és az anyjához beszélt. - Anya, kaszás nem létezik. A halottakért a hazavezető angyalok mennek el, és vezetik őket át.
Melania megsimogatta gyermeke fejét. - Ha neked így könnyebb elviselned kicsim, hát hidd ezt – azzal folytatta a pakolászást.
Angela felsóhajtott és felállt. Tudta, az anyjának hiába is magyarázná a helyzetet, nem sokat érne vele. Ezért nem is próbálkozott tovább, inkább bevonult a szobájába, és az ágyára fekve a plafont bámulta. Ekkor jutott eszébe, hogy még nem kapta meg a magyarázatot Christentől arra, hogy hogyan blokkolja a gondolatait úgy, hogy mások ne hallják. Már épp azon volt, hogy megkérdezze, mikor az angyal átrepült a feje felett, és az ablakba ülve ránézett.
- Egyszerű – mondta. - Ha azt akarod, hogy ne hallják a gondolataidat, mondogasd azt, hogy „Nem láthatsz a fejembe!”. Egy idő után már mondanod sem kell. Próbáld csak ki.
Angela kétkedve fogadta ezt a lehetőséget, és elég furcsa képet is vághatott hozzá, de azért farkasszemet nézett az angyallal, miközben megpróbálta irányítani a gondolatait. - Nem láthatsz a fejembe! Nem láthatsz a fejembe!... Te jó ég, hogy ez mennyire idétlen szöveg. Nem hiszem el, hogy nem létezik más... Nem látsz a fejembe! Nem látsz a fejembe!... Milyen szép a szeme ahogy néz, nem is tudom pontosan, hogy milyen színű... Nem látsz a fejembe!… Vajon feltűnt már másnak is, hogy milyen lenyűgöző?
Christen szája megrándult, és ezt látva Angela rádöbbent, hogy a próba egyáltalán nem sikerült. Hirtelen hasra fordult, és az ágyra vetve magát, a párnát is a fejére húzta. Szégyellte a gondolatait, és azt, hogy Christen egyre jobban beleivódik a szívébe és a lényébe. Szeretett volna elsüllyedni, megsemmisülni... és Christent nézni, örökké. - Nem! - hangosan azonban csak ennyit mondott. - Ez nekem nem megy! - Bár számított rá, mégsem kapott választ, és egy idő után ezt a néma csendet igen idétlennek érezte. Ezért kibújt a párna alól, és felült.
- Azt hittem, hogy meg akarod fullasztani magad – szólalt meg Christen az ágy végi támlán egyensúlyozva, majd közelebb rebbent a lányhoz, és közvetlenül melléje ült le. - Isten ránk ruházta a szabad akaratot, amivel együtt jár a szabad gondolat. Ha nem tudod uralni, átlátszó vagy.
- De ha nem megy!
- De igen! Nézz rám Angela! Látsz engem. Hányan mondhatják el, hogy akkor is látják az angyalokat, mikor azok nem adnak jelet, mikor azok nem öltenek emberi alakot? Sok mindenre képes vagy, csak akarnod kell!
A szavak varászként hatottak a lányra, és amint Christenre nézett, mintha az akaratereje is visszatért volna. - Képes vagyok rá! - gondolta magában. - Nem láthatsz a fejembe! - nézte az angyalt, és a szíve megtelt melegséggel és elszántsággal. Jól tudta, ez az amire szüksége van, és bizonyára ezt az akaratot várták odafenn is.
Percek teltek el, és Christen hiába kutatott a lány elméjében, képtelen volt olvasni a fejében, mert az nem gondolt semmire sem. Ha ezidáig kételkedett is volna Angela erejében és elszántságában, most bizonyára elhitte volna, hogy a benne rejlő csodákat elő lehet hozni, mert a lányban valóban ott van az a plusz, amit meghagytak számára az égiek. Az idő azonban egyre fogyott, nem sok idejük volt már, hogy előcsalogassák a rejtett képességeket.
Léptek zaja törte meg a csendet, és Melania nyitott be a szobába. - Megyek a kórházba, megérdeklődöm, hogy mi van apád holttestével, aztán meg beugrom a temetkezési vállalathoz is. Velem jössz?
Angela lassan odafordult az anyja felé, és mintha álomból ébredt volna, bizonytalanul bólintott.
Melania halványan elmosolyodott. - Rendben. Fél óra múlva indulunk – azzal becsukva az ajtót, ment, hogy átöltözzön.
Angela felsóhajtott, és lehajtotta a fejét. Hiába tudta, hogy az apja jó helyen van, ez a felhajtás mégis fájdalmas és keserű volt, hiszen az apja többé nem lesz vele. Mg néhány könnycseppet is ejtett érte, amit sietve e is törölt, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a jövőbe.