Teltek a percek és a csend úgy vette körbe a lányt, mint a sűrű köd. Látni akart, kiszabadulni, de nem tudta, hogy azt hogyan tegye. Végül inkább csak felkönyökölt, és az angyalra emelte fáradt tekintetét. - Emlékszem rád – mondta a múltra gondolva. - Te vitted el Petert is. Rám néztél, és én teljesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy Peter jó kezekben van, és jó helyre kerül.
Christen nem felelt, ám a tekintete még áthatóbb, mg érzékibb lett. Angela azonban nem elégedett meg ezzel, mindenképp beszélgetni akart, hogy megtörje a keserű csendet.
- Emlékszem, hogy amikor megjelentél, még sosem láttam hozzád hasonlót, és teljesen elámultam. Milyen?
Mi milyen? - bár Christen nagyon is jól értette a kérdést, mégis inkább a lánytól akarta hallani.
- Hát elvinni a halottakat. Nem rossz a halál hírnökének lenni?
- Nem én ölöm meg őket, én csak mellettük vagyok, mikor eljön az idejük. Ez nem rossz, hisz jót teszek.
- És az, hogy látod meghalni őket?
- Nem. Ez az élet rendje.
- Az élet rendje – suttogta Angela, majd hirtelen felült. - Szeretsz angyal lenni?
Christen nem egészen értette a kérdést, ezért kicsit elgondolkodott a válaszon. Majd hirtelen odarebbent az ablakhoz, és kinézett rajta.  Ez itt, amit látsz, odafentről egészen idáig, az élet. Csodálatos megtenni azt, amit meg tudok tenni. Csodálatos átvezetni a lelkeket az egyik világból a másikba.
Angela felkelt, és odalépdelt az angyal elé, hogy a szemébe nézhessen. - Ezt értem. De szereted? Hisz angyalként meg sem érinthetlek – emelte fel a kezét, hogy megfogja Christen vállát, de csak a levegőt markolta. - Nem érzed azt ami finom, nem tudsz örülni az apró és a nagyobb boldogságoknak. Nem tudod milyen a szerelem, és soha nem lesz fogalmad róla, hogy milyen szülőnek lenni. Mindez nem hiányzik?
- Nem. - Az angyal állta Angela pillantását, és ettől a lány tudta, őszintén beszélt. Ezért felsóhajtott, és visszaült az ágyra.
- Félek – suttogta lehajtott fejjel, magához szorítva a pokrócot. - Hogy fogok megküzdeni Vajkkal, ha még a félelemmel sem tudok? Mit várnak tőlem odafenn?
Christen az ablakon át az eget bámulta. Egy pillanatra nem is értette, hogy mit keres itt. Végzi az őrangyalok dolgát, miközben ezer és ezer lélek vár arra, hogy átsegítsék a nehézségeken. Bár tudta, hogy Angela is egy ilyen lélek, mégis kellett egy kis idő, míg hozzászokik a gondolathoz, hogy hosszabb időn át lesznek összezárva, hiszen ez az Úr akarata. A szülőszobán, mikor világra jöttél, egy fiatal nővér volt az ügyeletes. Az első babája voltál, nagyon izgult. Rosszul fogott meg, és kicsúsztál a kezéből, mikor a vizsgálóasztalra akart rakni. Még időben elkapott, de a zsebében lévő csipesz, végigsértette a karodat. Mire azonban az asztalra tett, hogy megnézze a sebet, már a helye sem látszott.
- Nem látszott? - ámult el a lány.
- Már nem emlékszel, hogy soha nem volt semmi bajod? Ha elestél, nem horzsoltad fel a térdedet. Ha eltörtél valamit, nem vágtad el magad.
- Igen, de én azt hittem, hogy azért, mert Kira velem volt.
- Nem, nem azért. Ezt te csináltad. Ez az egyik adottságod. És nem csak magadat vagy képes meggyógyítani, hanem másokat is. Apukád néhány órája elvágta a kezét...
Angela szája tátva maradt a csodálkozástól. - Igen. És aztán már nem is vérzett.
- És mire a lelke kilépett a testéből, már a nyoma sem látszott.
A lány hitetlenkedve a fejét rázta. Kellett néhány perc, hogy megeméssze a hallottakat, hogy aztán újult erővel kérdezhessen tovább. - És ez mit jelent? Mire vagyok még képes? Talán a haldoklót is meg tudom gyógyítani?
- Sok mindenre képes vagy, sokkal többre, mint hiszed – azzal felrebbent, majd odaszállt Angela ágya mellé, és a kezét nyújtotta felé. - Add a kezed!
A lány azt hitte, hogy Christen el akarja repíteni, de az angyal nem mozdult, csak megfogta a feléje nyújtott ujjakat, majd lehunyta a pilláit. Angela szeme előtt képek jelentek meg különböző helyszínekről, más-más korokból. Mindegyik kép síró, zokogó embereket ábrázolt, akik a brutálisan megölt halottaikat temették. Embereket látott, akik vérbe fagyva feküdtek, és kegyetlenül bántak velük, még a haláluk után is.
- Nem! - riadt meg a lány, és ijedten elhúzta a kezét. - Ezt nem akarom látni! Miért mutattad meg nekem?
- Vajk serege mészárolja az embereket évszázadok óta. Kegyetlen és rettentően brutális. Itt a földön persze senki sem tudja, hogy a gyilkosok, akik elmebeteg módon ölnek, javarészt Vajk démonjai, katonái. Mi azonban tudjuk.
- Vajk serege? Démonok? - Angela kezdett kétségbeesni. - Hogyan tudnám legyőzni őket, hiszen én csak egy ostoba tini vagyok.
- Nem csak az vagy. Megvan az erőd, és megvan minden képességed, csak nagyon mélyen. Azért vagyok itt, hogy előhozzam belőled.
- Pont én? De miért? Isten elég hatalmas, szerintem neki menne nélkülem is.
- Nem ismered a mondást? Isten tervez, ember végez.
- Az a mondás pont fordítva van – dünnyögte a lány. - Ember tervez, Isten végez.
- Nos, igen, de az Úr szabad akarattal ruházta fel a teremtményeit. Ő eltervez nekik egy életet, megadja hozzá a lehetőségeket, eszközöket, és azok eldöntheti, hogy élnek e vele.
Angela ezen elgondolkodott, és nem tudott vitatkozni róla, hiszen ő is igaznak érezte. Ám ha valóban így van, akkor a döntés lehetősége neki is megadatott, és saját maga határozhat a felől, hogy éli tovább a mindennapi életét, vagy beteljesíti a sorsát, és felveszi a harcot a gonoszokkal. Tudta, már akkor tudta, hogy fog dönteni, hiszen marná a bűntudat, ha cserbenhagyná az emberiséget a saját kényelméért.  Hirtelen hátravetette magát az ágyon, és lehunyta a szemeit. Fáradt volt és nyugtalan, most nem is vágyott másra, csak pihenni egy kicsit.