2. fejezet - Angyalcsere


Kira a plafonra nézett, és mikor látta az érkező angyalokat, lágyan megérintette Angela vállát. Szinte mindig ezt csinálta, hogy a lány érezze, az angyalokat nem csak a fülével és a szemével érzékelheti, de az érintésük által is. Bár ember nem tudja megfogni a szellemi lényeket, de azok képesek a földön élőkhöz érni. Kira pedig ki is használta ezt az adottságot. Így jelzett, kedveskedett, szinte így is kommunikált. Angelanak pedig mindig jól esett az angyal kezének különös vibrálása. Most is, mikor a vállán érezte Kira tenyerét, megnyugodott, és a zokogása is csillapult.

Christen szállt le eléjük, egy másik hazavezető angyal kíséretében, aki azonnal Kirához fordult, és szelíd, ám határozott hangon utasította. - Most mehetsz. Ha szükség lesz rád, majd szólok.

Kira nem értette, hogy miért küldik el őt Angela mellől, hiszen születése óta őrizte a lányt. És nem is volt ez akármilyen őrizet, hiszen a védőangyalok nincsenek egész nap a védencük mellett, csupán a baj közeledtével jelennek meg. Ám Kira sosem, még csak egy pillanatra sem mozdult el Angela mellől, és be kellett, hogy vallja, nagyon megszerette. Mégsem ellenkezett, hanem vetve egy utolsó, meleg pillantást a lányra, azonnal távozott.

- Miért? - Angelanak csak ekkor jött meg a hangja, és felállva az idegen angyalra nézett. - Miért küldted el Kirát?

- Mert ezentúl Christen fog vigyázni rád. Ő fog megtanítani mindarra, amit tudnod kell. - El is fordult a lánytól, egyenesen Joachim felé. - Téged pedig én vezetlek át. - És már nyújtotta is a kezét a férfinek.

Joachim bizonytalanul pillantott a lányára, aki fájó könnyein át figyelte a jelenetet. Szerette volna boldognak látni, letörölni arcáról a keserűséget, és megvédeni minden bajtól. Nem tudta volna magára hagyni, ha Kira védi, de most, hogy Christent rendelték ki mellé, már nem volt oka, hogy elzárkózzon a fény elől. Nem is habozott, csak biztatóan rámosolygott Angelara, majd beletéve kezét az angyal tenyerébe, hagyta, hogy az felrepítse az égbe.

- Szeretlek kicsim! - kiáltott vissza Joachim, és Angela nem bírta tovább, ráborulva apja holtestére, egész testében rázta a zokogás.

Christen a lányt nézte, de olyan mérhetetlen nyugalommal, és mozdulatlansággal, mintha csak egy szobor lenne. Perceken át meg sem szólalt, hagyta, hogy a lány kiadja magából a fájdalmát. Ám egy idő után mégiscsak megmozdult, és meg is szólalt. - Hívd ki a mentőket!

Angela nem hallotta meg azonnal a szavakat, csak mikor az angyal már harmadjára ismételte el őket. Akkor felállt, és mint egy holtkóros ment a telefonhoz, ahogy Christen javasolta. Olyannyira nem volt tudatánál, hogy csak automatikusan beszélt, és válaszolt a diszpécser kérdéseire, majd ugyanolyan tompán a kanapéhoz ment, és magába roskadva leült. Már nem sírt, de a félelem eluralta az egész testét. Nem tudta mit várhat, és azt sem, hogy vajon Christen valóban képes lesz e megvédeni Vajktól. Hiszen a lázadó angyal láthatólag semmitől sem riadt vissza, még attól sem, hogy alkut kössön az ő életére, és ezzel megölessen ártatlan embereket is. Ezt akarták az angyalok? Így képzelték? És az apja? Vajon haragszik azért, amiért miatta kellett meghalnia? Vajon oda jutott, ahol valódi otthonra talál a lelke?

- Igen – mondta Christen megnyugtató hangján -, hazaért.

Angela ijedten fordult az angyal felé, majd mérgesen, szinte gyűlölködve pillantott rá. - Szállj ki a gondolataimból!

- Sajnálom, de hallom őket.

- De nem akarom, hogy halld!

Christen erre már nem felelt, csak nézte a szomorú lányt. Bár megértette a félelmeit, de képtelen volt átérezni őket, hiszen az ő élete ezidáig kimerült abban, hogy a halott lelkeket hazavezesse. Most azonban egy élő, érző emberrel volt dolga, és minden erejével azon volt, hogy segítsen rajta. Egyelőre azonban nem tehetett mást, mint figyelt, és jelenlétével adott erőt Angelanak. És a lánynak, bár nem mutatta, szüksége is volt rá, főleg, mikor a mentősök megérkeztek, és Joachim testét elszállították. Olyan keserű volt a pillanat, és olyan szomorúak az utána következő néma percek.

Miután a mentősök elmentek, Angela még sokáig állt ugyanott, és a csukott ajtót nézte. Hiába tudta, hogy az apja jól van, a tudat, hogy valami véget ért, és valami új kezdődik el, a szívébe mart. Kira hiánya is eszement erővel tört rá, hiszen az élete folyamán, szinte a barátnőjévé vált, mindent meg tudott vele beszélni, mindig mellette volt. Erre nem elég, hogy az apjának mennie kellett, még a kis őrangyalát is elvették tőle. Erre a gondolatra felsóhajtott, és lassan elindult a szobájába, hogy végre pihenjen egy kicsit, mert ez a sok trauma elvette az erejét. Christen is jól látta ezt. Ott lebegett a lány mögött, de kellő távolságban hogy a jelenléte ne hasson irritálónak. És mikor Angela hassal az ágyra fekve lehunyta a szemeit, ő az asztalra ült, és onnan nézte.