15. fejezet - Elmúlás

- Már megint búsulsz – landolt Oliver a lány mellett a szikla tetején. - Mióta is? Egy egész emberi hónapja?

A lány nem felelt, csak nézte a tájat, és elmerülve a gondolataiba, néhány kitépett tollával babrált. Igen, már egy hónapja, minden éjjel elment Christenhez, és megvárta míg a férfi elalszik. Akkor néhány tollat otthagyott neki, hogy tudja, gondol rá és szereti. Bár hallotta Christen kérését, hogy jelenjen meg neki, hogy beszélhessenek, hogy láthassa, de Angela nem teljesítette a kérését. Attól félt, hogyha enged, és szemtől szemben találkoznak majd, képtelen lesz ellenállni neki, és szabad akaratából emberré válik. De nem tehette, hiszen az ő élete akkor már halandó volna, Christené pedig nem. Talán lehetne néhány boldog évük, aztán vége szakadna az egésznek. Így azonban láthatja minden este, egészen addig, amíg odafent is így akarják. Azt hitte, így a legjobb, ám a szíve ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, egyre csak nehezedett. Nem értette miért, de lassan elvesztette minden erejét és hitét, mert amikor elment az Excaliburért, hogy visszavigye a múzeumba, az addig pehelykönnyű kardot alig bírta el.

- Angela! Ez nem mehet így tovább – folytatta Oliver, mikor látta, hogy a lány teljesen magába merült. - Már nem vagy a régi, egészen emberi lettél.

Angela odafordult a tanácsadóhoz, és könnyes tekintettel nézte. - Embernek is érzem magam – mutatott a kezében lévő tollakra -, csak épp szárnyam van.

- Nem Angela, te angyal vagy.

- Valóban? Egy angyal képes így szeretni? Képes lenne feladni mindent azért, hogy azzal lehessen, akivel boldog?

- Ez nem ilyen egyszerű – felelte Oliver, és ő is leült a lány mellé. - Évszázadokon át emberként éltél, aztán megerősödve újra angyal lettél, de a szíved odalent maradt. De angyal vagy, akinek erős a hite és nagy az ereje.

Angela a fejét rázta. - Úgy érzem, haldoklom. Haldoklik bennem mind az angyal, mind az ember. Látod? - lebegtette meg a kezében tartott tollpihéket Oliver orra előtt. - Magától estek ki, és nem ők az elsők. Eleinte én téptem, hogy odalenn jelet hagyjak Christennek, de most már magától hullik. Haldoklom.

A tanácsadó elgondolkodva szemlélte a tollakat, majd tudálékosan bólintott. - Bizony, már nincs sok időd hátra köztünk.

A lány szemei kikerekedtek. - Szóval igaz? - de aztán hirtelen rá is tört a nyugalom. - Jobb is így. Nincs több fájdalom, nem kell tovább kínoznom sem Christent, sem magamat. Biztosan hamar elfelejt majd, és remélem, hogy boldog lesz valakivel... - letörölgette arcáról a hulló könnycseppeket. - Így sokkal jobb lesz.

Oliver együtt érzőn megpaskolta Angela kezét, majd felállt és elrepült.

Aznap éjjel Angela első útja nem Christenhez, hanem a temetőbe vezetett, hogy még búcsút vegyen a szüleitől. Ott állt a sír előtt, és a búcsúszavakat kereste. - Csak egy ember ehet ennyire ostoba, hogy elköszönjön a földtől, a koporsótól és a fejfától – morogta, de azért leült a sírhalomra, és megsimogatta a hantot. - Apa, nagyon szerettelek, és köszönöm, hogy felneveltél. A legcsiodálatosabb apa voltál, akit gyermekként csak kívánhattam. Egy tökéletes világban, bizonyára még sokáig élhettél volna. Sajnálom. Sajnálom, hogy miattam meg kellett halnod, és köszönöm, hogy mindezt zokszó nélkül megtetted értem. - Az égre emelte a tekintetét, és széttárta a karjait. - Istenem! Ítélj meg engem! Nézz a szívembe, és lásd meg bennem a jót. Hitet és erőt adtál, hogy éljek, hitet és erőt, hogy újra angyal legyek. Most adj újra hitet és erőt ahhoz, hogy elviseljem mindent, ami vár. Ítélj meg Uram! Mert a te ítéleted a legbölcsebb. Ítélj meg, és ítéletedet add sorsommá! Ítélj meg, és közben őrizz, óvj és szeress, ahogy én szeretlek téged! - Az utolsó szavakat már alig halhatóan mondta, és mire az imája a végére ért, már elhagyta angyali mivoltát.

Christen az ágyon feküdt, de képtelen volt elaludni. Angelat várta, úgy, ahogyan minden éjjel, mióta a földön volt. Hívta, kérte, hogy beszélhessenek, hogy láthassa, de a lány ellenállt, és csupán az elhullajtott tollak jelezték, itt van, itt a közelben minden este. Olykor-olykor hallani vélte a szárnysuhogást, és néha meg is érezte a hulló tollpihéket, de nem látta, sosem látta Angelat. Úgy vágyta, úgy szerette volna a karjaiban tartani, elmondani neki az érzéseit, és biztosítani róla, hogy még így is, így is szereti. Bár a megoldást maga sem tudta, de nem akarta elveszíteni azt, aki a legfontosabb volt számára, akit ilyen nagyon, ilyen erővel szeretett. Fájt a szíve, és bármit megadott volna azért, hogy akár csak egyetlen életet is Angelaval élhessen le.

Aznap éjjel rossz előérzete támadt, és Norina hirtelen megjelenése csak fokozta aggodalmát. - Mi történt? - ült fel az ágyában Christen, és a titokzatos tekintetű őrangyalát fürkészte. - Norina! Mi történt? Angela? Mi van vele?

Az angyal egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd kinyitva a tenyerét, egy sötét tollpihét nyújtott a férfinek. - Elhagyta az angyali síkot.

Christen szíve egy pillanatra megállt, és a félelem fel-alá cikázott benne. Megremegett a keze, ahogy elvette a tollat Norinatól, ahogy remegett a lelke is. Könnyek szöktek a szemébe, és a szerelem fájdalma járta át az egész lényét. Megtörten hunyta le a szemeit, miközben szívéhez szorította szerelme utolsó életjelét.

Norina nézte egy darabig, majd felrebbenve az ajtóra mutatott. - Menj a temetőbe, Joachim sírjához! - Mikor a férfi tétovázott, az angyal élesebben rászólt. - Menj már!

Christen felkelt, és mint egy holdkóros, magára vette a farmerját és a pulcsiját, majd elindult az angyal után. Valójában fogalma sem volt, hogy merre tartanak, mert teljesen elborította a szerelme utáni gyász. Csak akkor ébredt tudatára, hol is vannak, mikor a sötét, kies temetőbe érve, fényt látott az egyik sír körül. Könnyeit letörölve lépkedett egyre közelebb, mikor Joachim sírján megpillantott egy alélt testet. Sietve odarohant, és mikor leguggolva az arcára pillantott, a szív is megállt. - Angela! - kiáltotta, majd karjaiba kapva a lányt, az életjeleit vizsgálgatta. - Istenem! - Most már képtelen volt visszatartani a könnyeit, de ezek nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. - Angela! Térj magadhoz, hiszen élsz! - odahajolt a lányhoz, és csókokkal borította az egész arcát.

Angela lassan felnyitotta a szemeit, mert fogalma sem volt, hogy hol van, és mi történt vele. De amint megpillantotta Christent, már nem is érdekelte. Zokogva borult a férfi nyakába, és olyan szorosan ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. - Szeretlek!

- Én is szeretlek! El akartam mondani minden éjjel, de te sosem jelentél meg nekem. Most azonban itt vagy, és soha többé nem engedlek el! - Christen kissé hátrább hajtotta a fejét, majd szerelmesen rátapasztotta száját a lány remegő ajkaira, hogy szavak helyett így mondja el neki, amit a szíve kiáltott.

Oliver lágyan mosolyogva nézett le a szerelmesekre, majd odafordult Kirához. - Vigyázzatok rájuk, hiszen nekik több életet kell még élniük. Óvjátok őket, és gondoskodjatok róla, hogy boldogok legyenek, mert megérdemlik.

Utószó

Angela jelenleg 23 éves, és egy Texas melletti kisvárosban él, az esküvőjére készülve. Már nem emlékszik a néhány száz évvel ezelőtti történetre, mikor is újból angyal lett, majd szerelme fájdalmában a Hatalmak visszaküldték a földre, hogy Christennel együtt itt éljenek addig, míg a Sátán elleni harc el nem érkezik. Azóta többször meghalt, és újra született, ahogy régen is, és élte az emberek hétköznapi életét. Rengeteg boldogságot átélt idelenn, ami közül jelenleg a legnagyobb, a vőlegénye szerelme volt. Az iskolában ismerkedtek össze, ahol Angela tanult, és már az első pillantásra volt köztük valami különös kötelék, amitől szinte azonnal egymásba is szerettek. De akkor még nem volt lehetőségük, hogy felvállalják, hogy heves érzelmeiket nyilvánosságra hozzák, hiszen Angela diák volt, Christen pedig tanár...