14. fejezet - Egy angyali ember

Angela ott ült egyedül a sziklán és rázta a zokogás. Ez nem ő volt, hanem a benne lévő ember, aki olyan hévvel szeretett, ahogy csak egy szerelmes nő képes. Az érzés erős volt benne, és nagyon fájt. Vissza akarta forgatni az időt, hogy Christen újra vele lehessen, ránézhessen, mosolyogjon, hozzáérjen. Csak erre vágyott, de tudta, már túl késő. Nem értette, hogy miért ilyen nehéz minden, nem értette, hogy miért épp akkor ér véget a boldogság, mikor már minden egyenesbe jön. Olyannyira elmerült a megválaszolatlan kérdésekben és a fájdalomban, hogy észre sem vette az Uralmak egyik tanácsadó angyalát, Olivert, aki odaszállva mellé, összekulcsolt kézzel őt nézte. Csak akkor figyelt fel a jelenlétére, mikor az angyal halkan megszólalt.

- Ne sírj! A sírás emberi cselekedet.

Angela felemelte a fejét, és könnyes szemein át a tanácsadót nézte. Mégsem szólt, ám Oliver annál inkább.

- Látszik, hogy sokáig voltál odalenn.

- Talán igen – vont vállat a lány, és elfordulva a semmibe révedt. - De számít ez? Most újra itt vagyok.

- Úgy hiszed? Hiszen nem is vagy itt.

Angela letörölgetve a könnyeit Oliverre pillantott. - De itt vagyok!

- Nem, te még a földön jársz. Olyan sokáig voltál lent, hogy magadban hordozod – mutatott a szívére. - Benned van, és már benned is marad.

- Sajnálom – suttogta Angela alig hallhatóan.

- Valóban? De hisz mennyivel jobb ott... - Oliver hirtelen elhallgatott. - Vagy nem így látod?

Angela nem értette ezt a végeláthatatlan kérdezősködst, ezért felállt, és készült, hogy elmenjen, mikor a tanácsadó újból megszólalt.

- Christen él,

A lány ámulva megállt, és Oliver arcát pásztázta, hogy megtudja, mennyire őszinte. - Él?

- Él. Odalent van, ugyanúgy, ahogy annak idején te is.

- Ez komoly?

- Miért hazudnék?

- Istenem! Angela a szája elé kapta remegő kezeit, hogy így próbálja meg visszatartani feltörő megkönnyebbült zokogását, miközben tekintetével a földet figyelte.

Oliver nem szólt többet, csak lassan, hangtalanul felemelkedett, és elégedetten mosolyogva szállt egyre feljebb.

Furcsa volt az időjárás azon a napon. Dorina ott állt a nappaliban az ablak előtt, és az eget fürkészte. Nemrég még sütött a nap, de aztán oyan sötétség lepte el az eget, amihez foghatót a földi emberek még nemigen láttak. Eső is esett apró, de annál sűrűbb cseppekben. Aztán, mintha kiáltás törte volna meg a csendet, és egy pillanatra minden megállt, majd ahogy jött, olyan gyorsan távozott is ez a különös idő. A lehullott esőt elnyelte a föd, és valami furcsa béke, és nyugalom lengte be az egész világot. Ezt érezte Dorina is, egészen addig, míg egyszer csak halk zörejek csapták meg a fülét Angela szobája felől. Óvatosan odasétált, és halkan benyitva, bekukucskált.

Christen az ágyon feküdt, és fájt minden porcikája. Bár a sérülései nem látszottak, de az emberré válás egészen megviselte. Angyalként a fájdalom semmit sem jelentett neki, ám mpost fordult a kocka, és ezerszer jobban érzékelt minden mozdulatot. - Te jó ég! - suttogta az őrangyalának, aki az ágya mellett éppen őt nézte. - Mi történt?

- Ember lettél. Engem pedig azért küldtek, hogy vigyázzak rád – felelte készséggel az angyal.

- Hogy hívnak?

- Norina. Én vagyok az őrangyalod.

- Oké, Norina. - Christen megpróbált felülni, majd a térdére téve a könyökét, a tenyerébe temette az arcát. - Mégis mi történt pontosan? Nem emlékszem semmire sem. Odáig tiszta a kép, hogy Vajk visszavonulót fújt, aztán nekem esett.

- Igen, és kis híján meg is ölt. A Fejedelemség azonban úgy látta, hogy megérdemled az életet, ezért a földre hozattak, hogy emberként élj.

Christen felsóhajtott, mert az emlékek kezdtek felderengeni benne, de még mindig volt néhány homályos pont. - És Angela?

Norina nem felelt, csak felpillantott az égre, majd vissza a férfira, aki megdörzsölve a homlokát felnézett, és ekkor látta meg az ajtóban álldogáló Dorinat, aki úgy bámulta Christent, mintha még sosem látta volna. - Doina! - suttogta a férfi, és lassan felállva egyre közelebb lépdelt hozzá, de aztán megállt, nehogy elijessze. - Mióta vagy itt?

- Azt kérded, hogy mióta vagyok a lakásban, vagy, hogy mióta állok a szoba ajtajában? - Dorina halk volt, és óvatos, mert amit az előbb látott és hallott, ijesztően hatott rá. Mégis volt benne valami ismerős. - Ki... kivel beszéltél az előbb?

- Beszéltem? Én csak... - Christen úgy hitte, nem sok értelme lenne hazudni, ezért az ágy mellé mutatott. - Norina az őrangyalom. Vele beszéltem.

- A micsodád? - Dorina szeme teljesen kikerekedett. - Most csak viccelsz. Ugye?

- Nem. - Christen ezt olyan komolyan mondta, hogy a lány képtelen volt kételkedni benne.

- Nézd, ez olyan...

- Emberfeletti. Tudom. De hidd el, hogy itt van, ahogy a tiéd is.

Dorina riadtan körbenézett, de senkit sem látott. Christen azonban ezt a pillanatnyi figyelmetlenségét használta ki, és odalépve a lányhoz, elkapta a csuklóját, behúzta a szobába, és becsukta mögötte az ajtót.

- Mit művelsz? - kérdezte Dorina a kétségbeesés határán. Mert bármilyen vonzónak is tartotta a férfit, elég rémísztő volt a viselkedése.

- Nem bántalak, ne félj! Csak nem akarom, hogy elmenj anélkül, hogy mindent tudnál.

- Hol van Angela?

Christen bánatosan felsóhajtott, és az ég felé intett. - Odafent maradt.

- Odafenn? Mégis hol? Meghalt? - és már görbült is sírásra a szája.

_ Nem, dehogy. Csak hazaért, otthon van – felelte a férfi, és a kanapéra mutatott. - Ülj le, akkor elmondok mindent.

Dorina tétovázott egy pillanatig, végül mégiscsak leült, és várta a magyarázatot. Némi csend után, Christen megszólalt, és mesélni kezdett egy évszázadokkal ezelőtt született lányról, aki angyalból lett emberré, mert a Sátánnal vívott harc után csak így tudták megmenteni. Itt élt, újra és újra megszületett, hogy az embereket szeretetre, békére tanítsa, és örömet hozzon azoknak, akik körülötte vannak. Most azonban a Sátán erőt ruházott két bukott angyalra, akik seregükkel megtámadták a jókat. Az égieknek szükségük volt Angelara, ezért előhozva belőle a valódi énjét, ismét ő vezethette győzelemre a Hatalmi angyalokat. Most is odafenn van, hazaért.

A férfi mindezt olyan átéléssel, és őszintén adta elő, hogy Dorina akaratlanul is elhitte minden szavát. Döbbenten bámult maga elé, és beletelt néhány percbe, mire meg bírt szólalni.

- És te? Honnan tudtad? Honnan tudod mindezt? Neked elmondta, nekem pedig nem?

- Én is angyal voltam Dorina. Én vigyáztam Angelara idelenn a földön.

- Akkor a fürdőben, amikor kiabálta a neved, nem is telefonon...

- Nem, ott voltam mellette, csak angyalként, ezért nem láttatok.

- És most? Most is angyal vagy? De akkor, hogyhogy látlak? - ámult el a lány.

- Nem, már nem vagyok. A földre küldtek, mert megsérültem a harcban, és csak így maradhattam életben.

- Ugyanolyan ember vagy, mint én?

Christen a fejét rázta. - Nem egészen. Bennem még megvan minden angyali tulajdonság. Idővel majd elkopnak, és eltompulnak, és akkor szinte teljesen emberré válok majd.

Dorina szemeibe könny gyűlt, de sietve letörölgette őket, majd felállt, és esetlenül széttárta a karját. - Kimegyek a mosdóba – azzal választ sem várva elsietett Christen mellett.

A férfi utána nézett, majd egy mélyet sóhajtva végighúzta kezét a haján, és fájdalommal keserű szívvel nézett a plafonra. Várt, türelmesen várt, bár legbelül tudta, hogy ez a türelem nem tart sokáig. Ember lett, egy gyarló és önző, türelmetlen ember. Már nem csak a mások érdekeit nézi, hanem a sajátját. Önző módon látni akarta Angelat, és elmondani neki újra, hogy szereti. Azt akarta, hogy tudja, hogy sose felejtse el. Behunyta a szemeit, és a lányt hívta, olyan erővel, hogy az legyen bárhol, akkor is megtalálja. De a csend, ami körülvette, és Norina hallgatása azt jelezte, Angela nincs a közelben.

Késő éjjel volt már, amikor Christen aludni tért. Egyedül volt a lakásban, és sehol nem találta a helyét. Végül Angela ágyán tért nyugovóra, és hamarosan elnyomta az álom. Már Norina sem volt mellette, hiszen nem volt szüksége állandó angyali védelemre, hiszen már nem kellett támadástól tartani, ugyanis a lázadók mind bezárattattak, elűzettettek erről a síkról. Így Norinanak elég volt az érzékeire hallgatnia, és akkor jelen lennie, ha bajt észlel.

Csend volt. A hold besütött az ablakon, és enyhén megvilágította a szobát. Angela ott állt a szoba sötét sarkában, és az ágyán fekvő nyugodt, alvó férfit figyelte, és hallgatta egyenletes szuszogását. A szíve repesett, amiért élni látta, és meg akart szakadni, amiért ilyen távol került tőle. Azt remélte, hogy ezentúl mellette marad, és sosem válnak el. Bár tisztában volt vele, hogy az angyali síkon a szerelem eltompul, ám nála mégsem lett így. Biztosan azért, mert túl sokáig élt az emberek között. Szerette Christent, nagyon szerette, de a sors elválasztotta őket egymástól. Már nem haragudott, mert talán az angyalok nem is tudnak, csak a szíve akart megszakadni, és a könnyein át búcsúzott. Felemelte a kezét, és kitépett a szárnyaiból egy maréknyi tollat, majd halkan felrepült, és lassan szétnyitva a tenyerét, engedte, hogy a sötét tollak leereszkedjenek a férfire, és mint a puha takaró, beborítsák. Aztán vetett rá még egy utolsó pillantást, és felrepült az égbe, minél messzebb a szerelemtől.