11. fejezet - Angyallá válva

Hajnal tájban, mikor az ég pirkadni kezdett, de még a nap nem érte el a látóhatárt, Angela felriadt álmából. Angyalokat látott, nagyon sok angyalt, akik gonosz tekintetükkel közeledtek felé. Mégsem bántották, csak megálltak előtte, és vártak. A sereg lassan szétnyílt, és Vajk közeledett elszántan, tele gyűlölettel, mögötte pedig Markus. Amint odaértek, Markus a lány elé állt, és ugyanazt mondta, amit néhány órával azelőtt is, mikor elvitték Melania lelkét: „- Én vagyok a végzeted.„ Majd előrántotta a kardját, és átdöfte Angela mellkasát.

A lány erre ébredt, és mikor már tudatánál volt, rájött, hogy egyedül van, teljesen egyedül. Nem értette, hogy Christen miért hagyta magára, de szinte fájt a hiánya. Ám nem akart ezzel foglalkozni, inkább felkelt, és elindult a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.

Az angyal ekkor szállt le mellé, és komolyan ránézett. - Öltözz fel, mert mennünk kell!

- Öltözzek? Hová? Minek?

- Itt az idő! Ne kérdezz semmit, csak öltözz fel!

Bár Angela szívesen elmesélte volna az álmát, vagy beszélgetett volna, mégis úgy érezte, szót kell fogadnia. Ezért a szekrényhez ballagott, és magára vett egy fekete farmert, és egy szintén fekete pulóvert. Igazából nem szerette annyira ezt a sötét színt, de a gyász és a hangulata rákényszerítette. Mikor végre elkészült, a fürdőbe akart menni hogy megmosakodjon, de Christen nem engedte, csak hátulról elkapta a derekát, s az ablakhoz rebbent vele.

- Nyisd ki! - szólt rá, és Angelanak eszébe sem jutott ellenkezni.

Miután szélesre tárultak az ablakok, az angyal, szorosan tartva a lányt, kirepült az utcára, fel az ég felé, egyre magasabbra.

Angela ámulva nézte a házakat, amik fentről egészen kicsinek látszottak. Mégsem sokáig tudott gyönyörködni bennük, mert jobban érdekelte az, hogy miért is szállnak a felhők alatt. - Hová megyünk?

- Az igazi Excaliburhoz.

- Így? - Angela hangjában ijedtség bujkált, ezért az angyal halkra vette a hangját.

- Bízz bennem! Nem lesz baj.

Már nem emelkedtek tovább, viszont olyan sebességgel indultak el előre, hogy Angela a háztetőket rövid folyosónak, a tengert pedig keskeny pataknak látta. Ilyen sietség mellett a repülés csupán néhány pillanatig tartott. Hamarosan Chrristen a földre ereszkedett egy sötét sikátor közepén, majd elengedve a lányt, átrepült egy közeli ajtón.

Angela tétován álldogált, majd ahogy körbenézett a kies utcán, jobbnak látta, ha ő is követi az angyalt. Ám hiába nyomta le a kilincset, az ajtó nem engedett, zárva volt. A következő pillanatban azonban mégis kitárult, és egy szemüveges, idősebb, alacsony férfi idegesen pislogott a lányra.

- Gyere be kedvesem! De siess, nehogy meglássanak!

Nem sok eshetőség maradt, ezért Angela a lehető leggyorsabban besurrant a férfi mellett, majd hagyta, hogy az öreg egy hátsó szobába vezesse, és ott egyszerűen rácsukja az ajtót. Talán meg kellett volna ijednie, de a lány úgy érezte, hogy nem történhet semmi baj. Csupán az az egy zavarta, hogy az orráig sem látott. Ám ahogy a szeme megszokta a sötétet, már kivehetővé vált számára Christen angyali alakja, ahogy ott lebegett néhány méterre tőle, és egy kardot bámult. Angela odalépett hozzá, és ő is megnézte a márványsziklába állított fegyvert. Nagyon szépnek találta, már amit a sötétben ki tudott venni belőle. Szerette volna fényben is látni, ezért odafordult Christenhez. - Nem lehetne felkapcsolni a villanyt? Még nagyon sötét van, nem süt be a nap.

- Itt mindig sötét van, ez a hátsó terem, s nincs ablaka – felelte az angyal türelmesen.

- Na jó, de villany csak van.

- Van, de nincs rá szükség. Fogd meg a kardot, és húzd ki!

Angela értetlenkedve rázta a fejét. - Ez komoly? Mégis hol vagyunk? Mert nem húzhatok ki csak úgy egy kardot a helyéből.

- Ne aggódj! A kard épp restaurálás alatt áll, pár hétig nem lesz kiállítva. Az igazgató, aki téged is beengedett, az Úr szolgája, és tudja, hogy a kardra szükségünk van. Húzd ki!

- Nekünk adja? De miért? - ámult el a lány.

- Mert a kard erővel bír. Egy angyal adta annak idején Merlinnek, aki arról panaszkodott, hogy nem tudják eldönteni, hogy az országukban ki legyen a király utóda. Több lehetőségen is gondolkodtak, de valahogy egyik sem volt elég ésszerű és megfelelő. Az angyal azt mondta Merlinnek, hogy a kard beleáll abba a sziklába, amibe belehelyezi, és csak az lesz képes kivenni onnan, és csak annak fog engedelmeskedni, aki arra méltó. Arthur volt az egyetlen ember akkor, akinek ez sikerült. Most pedig ez a kard a te rendelkezésedre áll, hogy bebizonyítsd, megállod a helyed.

Ám Angela még mindig nem volt elégedett a magyarázattal. - Mi lesz utána?

Christen a lányt pásztázta, mintha csak a reakcióját figyelné. - A beteljesedés – felelte végül, és hátrább szállt.

Angela tudta, meg kell tennie, ezért odalépett a kardhoz, és lassan megérintette a végét, majd marokra fogta. Különös érzés járta át, szinte megmagyarázhatatlan erő. Egyetlen rántással kihúzta a kardot a szikladarabból, majd a magasba emelte.

A fegyver engedelmeskedett a lánynak, és olyan könnyűvé vált a kezében, mint a papír. Angela megforgatta a feje felett, majd élével felfelé tartva, az égre nézett. Már nem a plafont látta, hanem a hajnal első sugarait az égen, angyalok százait, akik megállva a levegőben, őt nézték. Ami azonban még jobban lenyűgözte, hogy nem csak a kardot érezte pehelykönnyűnek, hanem önmagát is. Christenre pillantott, aki mosolyogva lebegett nem messze tőle, majd intve neki, felrepült. Angela önkéntelenül utána eredt, és ereszkedett egyre feljebb. Akkor már tudta, érezte, újra a régi, újra angyal lett.