Angela egyre nehezebben bírta tartani magát. Újból eleredtek a könnyei, és már megszólalni sem bírt, csak a fejét rázta, majd a szája szélét harapdálva tovább söpört. Nem is hagyta abba egészen addig, míg minden szilánk a szemetesbe nem került. Csak utána állt meg és nézett fel az apjára. De azt, hogy mit mondjon vagy mit tegyen, ő sem tudta, ahogy Joachim sem, mert szinte ugyanabban a pózban állt azóta is. Ám ahogy a pillantásuk egymásra esett, Andrea nem bírta tovább. Odarohant a szerencsétlenül sóhajtozó apjához, és a karjaiba vetette magát. - Sajnálom apa!  - sírta, most már megállíthatatlanul. - Nagyon sajnálom!
Joachim szeme is megtelt könnyel, és úgy ölelte gyermekét, mintha soha nem is akarná elereszteni. - Nem a te hibád kislányom. Érted? Nem a te hibád! Soha, egyetlen pillanatra se gondold ezt!
Angela már nem tudott erre mit felelni, mert a következő pillanatban halk szárnysuhogás hallatszott odafentről. Egy pillanatra behunyta a szemeit, mert nagyon is tisztán emlékezett rá, hogy a hang a halált hozza. Megkülönböztethető volt, hiszen az őrangyalok apró szárnyai nem adtak semmilyen hangot. És mikor Angela felnézve meglátta az ereszkedő angyalt, megriadt. - Ne! Kérlek, még ne! - kiabált könyörögve felfelé. - Csak egy kis időt még.
A hazavezető angyal a földre ért, és átható tekintete a lányt méregette. Angela ismerte ezt a pillantást, már látta egyszer régebben, és akkor is lenyűgözte. És nem csak a tekintet, hanem maga az angyal is, aki magabiztosságával, nyugalmat és békét árasztó kisugárzásával hónapokig az eszében járt. Képtelen volt elfelejteni, akkora hatást gyakorolt rá az az egyetlen alkalom. A nevén gondolkodott, amit annyiszor kimondott az évek folyamán, nehogy véletlenül elfelejtse.
- Christen! - mondta végül , és kérlelő szemeit az angyalra emelte, miközben még erősebben szorította az apját. - Csak még egy kis időt kérek. Könyörgöm!
Az angyal nem felelt azonnal, előbb Odettra pillantott, és egy fejmozdulattal jelezte neki, hogy rá már semmi szükség. És amikor az őrangyal szó nélkül, tekintetében sajnálattal távozott a plafonon át, csak akkor pillantott ismét a lányra. - Nincs sok idő – felelte a maga férfiasan búgó, angyali hangján.
Angela bólintott, és a könnyein át megpuszilta az apját. - Szeretlek apa, és mindig is szeretni foglak. Ugye tudod?
- Persze, hogy tudom, drágám. De ne sírj! . Joachim megsimogatta gyermeke selymes haját. - Légy erős, nagyon erős, mert rád még nagyon nagy dolgok várnak. Nem szabad elkeseredned sohasem, mert én jó helyen leszek - mondta, majd kissé eltolta magától a lányát, és a nedvesen csillogó szemein át, még egyszer végignézett rajta. - Ígérd meg, hogy megteszel mindent, amit kell! Ígérd meg, hogy bátor és erős leszel! - Mikor Angela nem felelt, csak nyelte a szűnni nem akaró könnyeit, Joachim folytatta. - Boldog vagyok, hogy felnevelhettelek, boldog vagyok, hogy veled lehettem.
- Nem! - zokogta a lány, mikor végre meg tudott szólalni. - Nem akarom, hogy elmenj! - A szívébe belemart a fájdalom, és a lelke egészen összetört. Hiába tudta, hogy nem tud változtatni a dolgokon, az a mélységes űr, amit az apja hamarosan bekövetkező halála okozott neki, ott tátongott benne. Nem akarta, hogy így legyen, nem akarta, hogy az haljon meg helyette, aki a legfontosabb volt neki a földön. Akkor semmivel sem lenne jobb, mint azok a gonosz lelkek, akik mást küldenek a halálba. Ezért Christenre nézett, és esdeklő, mégis elszánt tekintettel próbált hatni rá. - Engem vigyél el! Nekem kell meghalnom! Vajk engem akar, hát megkaphat.
- Nem! - Erre már Joachim is észbe kapott, és eltolta magától a lányát. - Ilyet még csak ne is mondj!
- De igen! - erősködött a lány. - Odett azt mondta, hogy neked csak azért kell meghalnod, mert Vajk szomjazik, és nem kaphat meg engem. De én odaadom magam. Helyettem nem kell meghalnod! - odafordult ismét Christenhez. - Engem vigyél!
De az angyal nem mozdult, az arca rezzenéstelen volt és komor, csak a tekintete árulkodott róla, hogy megértette a lány szavait.
Angela ettől feldühödött. - Nem hallod? Engem vigyél el!
- Nem! Angela térj észre! - Joachim megragadta Angela vállait, és megrázta. - Neked élned kell! Rád még nagy dolgok várnak.
Az utolsó szavakat olyan határozottan mondta, hogy az lehetett volna akár a zárószövege is. És bár nem is sejtette, de nem csak ő látta így, mert hirtelen teljesen elgyengült, a szíve össze-vissza kalapált, és már levegőt is alig kapott. Kezét odaszorította a mellkasára, és még egy utolsó pillantást vetett a lányára, majd hagyta, hogy elragadja  halál.
Angela felsikoltott, mikor az apja összeesett. Segíteni akart rajta, életben tartani, de nem tudta, mert Kira erőnek erejével tartotta vissza. Nem tehetett mást, csak zokogva nézte, ahogy Christen kinyújtotta a kezét Joachim felé, az pedig felkelve a testéből, az angyalhoz lépett. Ám mielőtt elfogadhatta volna a feléje nyújtott kezet, a megtört, fájdalmasan síró gyermekét nézte. Érte érdemes volt élnie, és érdemes meghalnia is. Mégis félt, hogy ha már nem lesz vele, baj fogja érni. Nem, így képtelen nyugodt szívvel távozni.
- Ki fog vigyázni rá? - fordult Christenhez. - Ki védi meg?
Az angyal is a lányt nézte, majd Kirát. Ő is tisztában volt vele, hogy az őrangyal egy nagyobb támadással szemben tehetetlen lenne, mégsem sokat tehetett, hiszen dönteni odafenn fognak az Uralmak. - Nem lesz baja – felelte végül, de ez Joachimot nem nyugtatta meg.
- Meghaltam azért, hogy ő élhessen. Biztosan tudnom kell, hogy biztonságban lesz.
Christen nem szólt, csak bólintott, de mielőtt bármi egyebet is tehetett volna, egy másik hatalmas szárny suhogása jelezte, hogy társaságot kapnak. Ezt Angela is tisztán hallotta, de nem foglalkozott vele, csak nézte az apját, aki úgy állt ott a teste mellett, mintha soha nem is lett volna halott. Szeretett volna a karjaiba rohanni, a nyakába ugrani, de Joachim csak szelem volt, úgysem tudná megérinteni. Így be kellett érnie azzal, hogy távolról próbálja az emlékeibe vésni.
- Ó, látom, hogy a nagyfőnök betartotta a szavát. - szólt egy érces, közönséges hang odafentről, majd egy sötét szemű, morcos tekintetű angyal szállt le melléjük, mögötte két kísérővel.
- Vajk – suttogta Kira, és még szorosabban fogta Angelat.
Nocsak! - lépett a lány elé a bukott angyal. - Szóval itt bujkáltál eddig. Felkutattam mindent, de nem akadtam rád. Most azonban... - Lassan felemelte a kezét, hogy megérintse Angelat, ám Kira egész testével az útját állta.
- Nem érhetsz hozzá!
- Ugyan már, miért ne? Tudod, hogy én bármit megtehetek.
Joachim ijedten nézte a jelenetet, és szerette volna védelmébe venni a gyermekét, de Angela iránti aggodalmától megmozdulni is képtelen volt. Christenre nézett, és némán is arra kérte, tegyen valamit, lépjen közbe, védje meg a lányát. És Christen értett ebből a pillantásból, mert hirtelen felrepült, és Vajk fölé szállt.
- Könnyen fenyegetőzöl gyengébbekkel szemben, és hadseregge a hátad mögött. Igaz?
Vajk felnézett, és gúnyosan elvigyorodott. - Nem is tudtam, hogy a hazavezetők védik az emberi életeket. Ne az lenne a dolgod, hogy a halottakat kísérd át?
- Ha jól tudom, valaha neked is ez volt a feladatod. Vagy tévedek? - felelte Christen, és egyre lejjebb ereszkedett a lázadó mellé.
Vajk látta az elszántságot az angyal szemében, ezért ő is felrebbent, és egy pillanatig állta Christen tekintetét, majd inkább elfordult. - Ugyan már, mit számít az ki voltam? A lényeg az, aki most vagyok.
- Ha neked ez a fontos, legyen. Nem vitatkozom. De már megkaptad, amit akartál, úgyhogy tűnj el végre!
Bár Vajk nem akarta ilyen könnyen feladni, tudta, még nem jött el az idő, hogy érvényesítse az akaratát. - Végül is lesz még alkalmam rá, hogy visszajöjjek, amikor egy hozzád hasonló nem lesz az utamban – azzal intett a többieknek, és lassan kirepültek a szobából.
Angela rémülten pislogott utánuk, majd Christenre nézett, és kezdte úgy hinni, mindent ért. De bár ne értette volna, mert óriási súlyként nehezedtek rá az elhangzott szavak. És amikor az angyal visszanézve rá, szó nélkül felrepült az ég felé, ezernyi kétség kezdte mardosni a lelkét. Térdre rogyott, és két kezébe temetve az arcát, újból rátört a zokogás. Félt, olyan nagyon félt, ahogy még soha eddigi életében. De nem csak magáért rettegett, hanem az édesapjáért is, aki  az életét áldozta fel érte, és most itt ragadt a földön, mert a hazavezető angyala egyszerűen itt hagyta. Talán szellemként bolyongva kell tovább élnie, és nem tud a fénybe lépni, mert itt tartja a lánya iránti mérhetetlen aggódás? És egyáltalán, milyen lehet a halál? Hiszen ha Vajk visszajön,neki bizonyára meg kell halnia, hiszen Kira védelme nem elég erős. Hát ennyi volt? Valóban ennyi volna?