Előszó

Angela ott állt a kórházi szobában, és a haldokló barátját nézte. Nem értette, hogyan történhetett ez az egész, hiszen Peter mindig is egy erős, jókedvű, egészséges fiú volt, még csak beteg sem volt soha. Szőke, göndör fürtjeivel, és pajkos mosolyával, az óvoda kedvence volt. Nagyon szerették, nemcsak az óvónők, de a gyerekek is. Ő mégis inkább csak Angelával játszott egész nap. Megértették egymást, mintha csak testvérek volnának. Talán pont azért, mert mindketten egyedül voltak. Angela szülei elváltak, szinte azonnal a kislány születése után. Az anyja Melánia, elhagyta őket, mondván, hogy képtelen együtt élni egy olyan férjjel, aki nem egészen normális. Mostanra Angela is tudta, hogy ez mit is jelent, de ő egyáltalán nem látott benne semmi furcsát. Bár néha ő is megijedt, mikor az apja kiabált vagy megszédült egy-egy látomása miatt, de megtanulta kezelni, és megérteni ezt a különös adományt. Leginkább azért, mert ő maga is rendelkezett hasonlóval.

Peter is egyke volt. A szülei nem akartak több gyermeket, mert a munkájuk nagyon sok idejüket lekötötte. Néha még az is problémát okozott nekik, hogy egyetlen fiukkal legyenek. Ezért Peter sokszor aludt Angeláéknál, mikor a szüleinek sürgősen el kellett utazniuk, vagy annyi munkát vittek haza, hogy nem értek rá odafigyelni a fiukra. De Peter örült ennek, mert nagyon is szeretett ott aludni abban a hatalmas házban, és azt játszani, hogy a gonosz rájuk tör, ők pedig karddal a kezükben védekeznek ellene egy egész sereg angyallal a hátuk mögött...

Most pedig a kisfiú ott feküdt a hatalmas fehér ágyon, és már lélegezni sem bírt egyedül, ezért gépre kötötték. A lábát, kezét és fejét már átvérzett kötés fedte, a szeme réveteg volt, már amikor sikerült kinyitnia, mert az erejéből már erre sem igen tellett.

Azt mondták, hogy egy autó ütötte el, mikor át akart kelni az úton, hogy az anyja irodájába menjen iskola után. - Nem nézett eléggé körül, és lelépett az útra – mondták. Ám Angela a maga hat éve ellenére tudta az igazat, azt, hogy Peter miatta hal meg, azért, mert vele barátkozott, mert őt szerette.

- Itt az idő! - suttogta Kira, mire Angela a könnyes tekintetén át odafordult felé. Mégsem szólt, csak lassú, halk léptekkel meghátrált, egészen a falhoz, hogy minél távolabb legyen a többi síró, zokogó látogatótól. Félt, rettentően félt, főleg akkor, mikor halk szárnysuhogás csapta meg a fülét. Ijedten körbenézett, de semmit sem látott.

- Itt az idő! - ismételte Kira, és még a kezét is lágyan a kislány vállára tette. - Peter elmegy.

- Hová? - kérdezte Angela elhaló hangon, a könnyei nyelve.

- A fénybe - felelte Kira.

És mint végszóra, két hatalmas sötét szárny jelent meg a plafonból. Angela lenyűgözve nézte a jelenséget, mert még sosem látott ehhez foghatót, sem pedig ennél csodálatosabbat. A fény úgy ölelte körül az angyalt, mintha egy óriási reflektor világítaná meg. A szárnyai nagyok voltak, jóval nagyobbak, mint Kiráé, mégis ugyanolyan hangtalanul szálltak. Izmos felsőtestén megfeszült a sötétkék ing, az arca komor volt, mégis kedves, a tekintete pedig, mintha mindenen átlátott volna. Sugárzott belőle a magabiztosság és az erő, amire mindenkinek nagy szüksége volt.

A kislány szájtátva nézte, ahogy földet ért, és Peter mellé lépett.

- Ki ez? - kérdezte Kirát a lehető leghalkabban.

- Ő Christen. Hazavezető angyal. Ő viszi el Petert.

- Hazavezető? Én azt hittem, hogy csak ti őrangyalok léteztek.

- Dehogy! Rengetegen vagyunk. Az emberek kilenc rendbe sorolnak bennünket. De hiszen már mondtam neked. Nem emlékszel? Christen például a hatodik rendbe tartozik, és sokkal erősebb nálunk, őrangyaloknál.

Igen, ezt Angela is látta, hiszen Kira törékeny női angyal volt, fehér ruhában, kis szárnyakkal, míg Christen egy magas, erős férfi, és a szárnyai is akkorák voltak, amekkorát Angela még sosem látott. Ámulva követte a tekintetével, és ekkor olyasminek lehetett részese, aminek halandó még ember soha. Mikor a Peterre kötött monitorok sípolni kezdtek, Christen lassan kinyújtotta a kezét, mire a kisfiú felült az ágyában.

Angela egy pillanatig értetlenkedve nézte a zokogó szülőket, azt hitte, hogy a nagy sírástól nem veszik észre, hogy Peter meggyógyult. Már épp szólni akart, mikor Christen magához hívta a kisfiút, és szorosan átölelve emelkedni kezdett vele felfelé. Angela csak nézte, és minden vágya az volt, hogy utána menjen, ám Kira olyan erővel tartotta vissza, hogy mozdulni sem bírt.

- Hová viszi? - kérdezte a kislány hangosan, elfelejtkezve magáról.

Joachim odafordult hozzá, és együtt érzőn, a szemébe tele aggódással leguggolt hozzá. - Peter meghalt, kicsim. Elment.

Angela bólintott, hogy megértette, és hagyta, hogy az apja felnyalábolja, és magához szorítsa, ám a tekintetét képtelen volt levenni az angyalról. És mikor azok már kelő magasságba értek, Peter visszanézett, és boldogan mosolyogva integetett kis barátnőjének. Ám Angela mindezt nem is látta, mert jobban lefoglalta Christen átható pillantása, amivel őt nézte. Az egész nem tartott, csak egy pillanatig, mert az angyal, Péterrel a karján, eltűnt a szobából.

Angela az apja vállára hajtotta szőke fejecskéjét. Már nem sírt, mert tudta, Peter jó kezekben van és hazafelé tart.